A jóslat.

»Kettőnek aranyban ajándokot ád
  És drága szegélyzetű nyestkacagányt...«

  Czuczor: »Szondi.«

A tarka lámpákkal beaggatott főbejárat homlokzatáról hosszú, lófarkas zászlók lengtek alá, végükön aranyos félholdakkal, két oldalán pedig óriási termetű kurdok állottak őrt széles pallosokkal, hosszú, tölcséres puskákkal.

De azért a csarnokos bejárat tömve volt kolduló dervisekkel, keresztülutazó mekkai zarándokokkal, kiknek a főszakács egy csapat rabszolgával éppen juhhúst, rizskását és édes paprikát osztogatott, a miért aztán a legvénebb és legkócosabb zarándok rekedt, kornyikáló hangon megáldotta.

Az első terem, a legnagyobb király fényes elfogadó terme, most a csauszok őrszobájául szolgált. A remek falfestmények le vannak hántva, szegekkel átlyuggatva, török katonák fegyverei, bő, köpenyforma burnuszai és csákói függtek a szegeken.

Az őrség főtisztje, egy hosszú, fehér szakállú török mogorva hangon kérdezte, mi járatban vannak?

- Ez a derék keresztény nemes akarna a legkegyelmesebb pasával beszélni, felelt, mellén keresztbetett kezekkel s mély meghajlással Hiasszár,

- De hát édes bortól vagy ittas, avagy az eszed kezd visszafelé járni, hogy igazhívő létedre, a tulipán-ünnep estéjén hitetleneket mersz a pasa szine elé vezetni? horkant rá mérgesen a főtiszt.

A kérdésre most Kányavári sietett megfelelni:

- Igaz, hogy elkéstünk - de jöttömről a vitéz pasa értesülve vagyon. Fontos hireket hozok, azért hát csak jelents be, derék müderrisz!

- Igazíts a nyelveden, gyaur! Én nem vagyok müderrisz, hanem Musztafa ben Halil aga, a csauszok főparancsnoka, ha tudni akarod!

- Bocsáss meg, vitéz aga, ha elvétettem a tituládat - és jelentsd be ittlétemet.

- Kinek tiszteljelek? Mondjad hát becsületes nevedet! szólt erre kissé engedékenyebben.

- Nevem nemes Kányavári Áron de Sólyomvár et Ölyved de genere..

- Ne mondd tovább, úgy se tudom mind megtanulni!... Átkozott gyaurjai, még a nevekben is cifrálkodnak! morgolódott az aga, miközben a terem végében levõ ajtó felé tartott, mely fölé nehéz, hangfogó szmirnaszõnyeg volt leeresztve.

Kevés idõ mulva visszatért.

- Bemehetsz, de a kardot csatold le az oldaladról... Hitetlen szolga nem léphet fegyveresen ura elébe, te pedig várakozz odakünn, parancsolá kurtán a renegátnak.

Kányavári mosolygó készséggel engedett a lealázó parancsnak, azután sovány arcát hódolatteljes ráncokba szedve, félrehajtá a nehéz szõnyeget.

Az innen nyíló terem volt hajdan a mesés fényû trónterem, most pedig Abdi pasa nappali, elfogadó és mulató-szobája.

Midõn Kányavári belépett, a pasa és vendégei még a lakománál ültek és kegyence, a fiatal Zizim bég a pirosbársonyba kötött Gulisztánból olvasó fennhangon Szádinak örökszép dalait.

Az alacsony asztalkákon arany, ezüst edények s Kelet legritkább, legzamatosabb gyümölcsei illatoztak, a locsogó szökõkút pedig permetezõ rózsavízsugárt lövellt a füstölõk illatától terhes levegõbe.

Abdurrahmán Abdi Arnaud, rövid nevén Abdi pasa, a kerek trónmélyedés alatti selyem kereveten ült és elmerülten simogatá mellére omló, hosszú, szénfekete szakállát, melynek göndör, fényes szálai között, jóllehet öreg ember volt már, még egyetlen ezüst szál se fehérlett.

Setétvillogású szemének hideg volt a tekintete, s mozdulatlan, kemény arcvonásait nemeseknek, méltóságosaknak lehetne mondani, ha szemének néha-néha nem lenne valami sajátszerû, alattomosan lesõ tekintete, mi aztán gyanakodó, kegyetlen kifejezést adott egész arcának.

- Miért jösz ily késõn? Már tegnap vártalak! kérdé komoran.

Kányavári olyan alázatossá görnyedt, mennyire csak hosszú alakja engedte.

- Bocsáss meg, kegyelmes pasa, de nem én vagyok az oka.

- Hát ki? Tán bizony én!

- Küldötted, Hiasszár! Úgy leitta magát, hogy miatta egy egész nappal késõbben indulhattunk, - a piacon pedig majd agyonvertek, mert gyáván magamra hagyott - és siralmas hangon elmondta kalandját.

Abdi vonásai minden szónál jobban elsötétültek és a fiatal Zizim béggel behivatta Musztafát, a csausz agát.

- Ismered Hiasszárt, a renegátot?

A csausz aga mély meghajlással felelt:

- A palota lépcsõin várakozik.

- Ötven botot a hitvány kutyának a talpára, hogy belesántuljon! kiáltá. Kányavári pedig elégedetten nevetett magában, hogy goromba szavaiért ilyen hamar boszút állhat a renegáton.

- Hadd lássa, hogy a legkisebb sértést is visszatorlom. Máskor majd óvakodni fog.

- Minõ hireket hoztál? kérdé tõle aztán a pasa.

- A lehetõ legjobbakat. Fontos és örvendetes hireket, kegyelmes uram! - és sokat jelentõleg hunyorgatott.

Abdi gyors pillantást vetett vígan lakmározó vendégeire.

- Majd ha a bûvészek jönnek, észrevétlenül beszélhetünk. Addig ülj le és lakmározz kedved szerint.

A rabszolgák piláf, tyúkhús, lepény, aszalt füge és más egyéb gyümölcscsel megrakott, alacsony asztalkát hoztak elõ és a többi vendégtõl távol, egy kerevet elé állították, mert az alkorán tiltja az igazhivõknek a hitetlenekkel való együtt lakmározást. Egy másik rabszolga hosszúnyakú, vertezüst kannában párolgó sorbethet és velencei kristályokban Mátyás király kútjából való friss forrásvizet állított melléje egy gyöngyházas asztalkára. Ez volt a pasa kedvenc itala is, mert mindig mellette állt szinig töltve egy drága velencei kristálykorsó. A velencei kristálymûvészet eme remeke, drága kincse volt Abdinak, mert magától a felséges padisahtól kapta ajándékba egy nyert ütközete után.

Már a lakoma alatt táncos abélérák,¹³ alméhk és éneklõ bajadérok mulattaták a vendégeket fátyoltáncaikkal, légszerû szökelléseikkel csörgõs nakaráikat¹⁴ verve, a lakoma után pedig, midõn a vendégek megmosták kezüket és szakállukat a körülhordott rózsavizes medencékben, - elõjöttek a bûvészek, szemfényvesztõk és jósok, a török fõuri lakomák elmaradhatatlan kiegészítõi.

A barna arabs és hindu bûvészek óriási szalamandrákat viaskodtattak egymással és szem­üve­ges kígyókat táncoltattak dobszóra, a kínai szemfényvesztõk betanított sáskákat és tücsköket verekedtettek össze, egy üveggömbben pedig betanított aranyhalakat mutogattak; azután az egyik cifra papirosból különféle nagyságú lepkéket vagdalt ki és legyezõjének lebegtetésével oly ügyesen szállongtatta egy virágzó rózsatõ körül, mintha eleven pillangók enyelegnének egymással játszi kergetõdzés között.

- Allahra mondom, ez csudálatos bûvészet! kiáltá Chihaja bey, a budai térparancsnok, a vendégek általános csudálkozása között, mire a fõmecset imámja nagy ájtatosan megjegyezte:

- Úgy van, csudálatos, de ne feledd, vitéz Chihaja, hogy Allah nem egyformán osztá adomá­nyait. Egynek kézi ügyességet adott, másoknak titkos erõt a mérges kígyók és szalamandrák felett, de legcsudásabb mindennek fölött a jövendõk titkaiba való látás adománya.

- Tisztelet bölcs szavaidnak, Szidi Husszein, tán itt is van ilyen Allahtól megáldott férfiú?

- Te mondád! Nézz oda ama dervisre. Az Almahál-Eddin, a jós, ki elõtt a jövõ titkai tárva vannak.

- Almahál-Eddin itt Budán? Miért jött el Stambulból, hol a felséges padisah orcájának ragyogásában gyönyörködhetett? kérdé csudálkozva Chihaja bey.

- Almahál már három napja megérkezett. Tegnap jött meg a nagyvezér fermánja, melyben meg van neki parancsolva, hogy itt kell Budán maradnia. Holta napjáig ide van számûzve!

- De miért?

- Tudd meg hát azt is! Almahál-Eddin minden jövendölése beteljesedett. Megjósolt elõre minden vereséget, minden lázongást, megjósolá nagyurak, kegyencek bukását, sõt megjósolá Ibrahim szultán trónról való leestét is... Ezért tehát Stambulban, hol az emberek napfényben fürödnek, a padisah kegyelmével takaródznak, rémül tõle minden fõúr, sõt fél tõle maga a szultán is. Ezért kelle neki távoznia...

Chihaja bey nagyon gondolkozó arcot vágott és mikor az arab kardnyeldesõk mutatványai után, Almahál-Eddin felállott és Abdi pasa kerevetje elé telepedett, szinte félve nézett a dervis szikár alakjára, kinek arca csupa ránc volt, de mélyen beesett szeme elperzselõ lánggal égett havas szemöldöke alatt.

A dervisek egyszerû, durva szõrköntösét viselte, melyre övéig omlott alá hattyúfehér szakálla és midõn teveszõr vánkosára letelepedett, rabszolgája - egy nubiai szerecsen - gömbölyû réztálat, egy fehér érctáblát és egy szantálfa szekrényt helyezett melléje.

- A jövendõt akarod tudni, Abdi? kérdé röviden.

A pasa helybenhagyólag bólintott.

- Hosszú életemben mindig azt a tapasztalást szereztem, hogy mindenki vágyik jövendõjét tudni, de aztán nem örül neki, ha a Kizmet¹⁵ könyvében más van irva, mint szerencse és boldogság. Jól gondold meg, Abdi, a jövendõ, míg nem tudod, zárt rózsabimbó, mihelyt feltárul, fejed felett függõ bárd... Mit akarsz tudni?

- Azt már megmondám neked!

- Jól van! bólintott rá Almahál-Eddin. Azután felnyitotta a szantálfa ládát és egy gömbölyû pergamentlapot vett ki, a melyre az abc betûi és a tíz arabs számjegy volt körbe felírva.

E pergamentlapot a fehér érctáblára helyezve, közepére állítá a gömbölyû rézedényt, melyet szinig töltött vízzel, azután kelet felé fordulva, háromszor Allah nevét rebegte és egy darab szénnel a pergamentre jegyzé az égsarkak irányát, aztán még egyszer a ládába nyúlva, arasznyi hosszú, finoman dolgozott nyílvesszõt takart ki sárga selyem burkából.

E nyílvesszõ hegye aranyból, fája fekete ébenfából, tollazata pedig ezüstbõl látszott lenni, melybe titkos khaldeai jegyek s titokzatos alakok voltak vésve - és a mint a víz szinére helyezé, rögtön a fenékre ereszkedett.

Almahál-Eddin pedig mutatóujját a vízbe mártva, nagy lassan köröskörül huzgálta az edény szélén, egyre erõsbödõ harsanásokat csalva ki belõle, úgy, hogy végtére az egész ércedény különös hangokon zengni, búgni kezdett, a fenékre ereszkedett ébenfa nyílvesszõ pedig lassan a víz felszinére szállott és mozdulatlan lebegéssel megállt a víz közepén, hegyével keletfelé fordulva, - mire a dervis elkapta mutatóujját az edény szélérõl.

- Kérdezz! mondá a pasának röviden.

- Ki lesz az utolsó pasa Budán? kérdé tehát Abdi, vendégeinek feszült hallgatása között.

Almahál-Eddin száraz mutatóujját újra köröskörül húzogatta bántó sivítással az edény szélén, mire a nyílvesszõ reszketõsen libegni-lebegni, majd pedig pörgettyûként sebesen forogni kezdett maga körül. És mikor a kezét elkapta, hangos csendüléssel az edény oldalához lökõdött és hegyével egyenesen az »a« betûre mutatva, megállott.

- Jegyezzétek meg jól, elsõnek az Olaf betût mutatja.

Almahál-Eddin újra ismételve a kisérletet, a nyílvesszõ aranyhegye most hangos csendüléssel a beth, vagyis a »b« betû felett állott meg, a harmadik csendülés pedig a doth »d« betût mutatta, míg a negyediknél a jud, vagyis az »i« betût - s így a betûk összesen Abdi nevét adták.

A vendégek arcán komoly megilletõdés látszott, csak a pasa arcán nem változott egy vonás se.

- Mahs Allah! Mindennek úgy kell történnie, ahogy a Kizmet könyvében megírva vagyon. Ha én, hát én, ha más, hát más - a mi meg van irva, az nem lesz kitörülve! mondá nyugodtan. Most pedig azt mondd meg bölcs Almahál, hány évig élek még?

A vendégek mind elszörnyedtek e vakmerõ kérdésre és visszafojtott lélekzettel lesték a feleletet.

A nyíl tizenkétszer ütõdött az ércedény oldalához.

- Tizenkét év! Allahra, ez szép idõ! Megengedsz még egy kérdést, bölcs dervis?

- Kérdezz, amennyit akarsz! felelt ez tompa hangján.

- Hány évig lesz még Buda a müzülmánoké?

A nyíl megint tizenkétszer csendítette meg az edényt, azután rezegve megállott, mire a pasa elgondolkozva simogatá végig hosszú szakállát.

- A hogy Allah elrendelte, úgy van legjobban. Dicsõség neki és a prófétának, szólalt meg aztán kevés idõ mulva. Ha elvész Budavára, az Izlam védõbástyája minek éljek tovább? Temessen engem is romjai alá. Százszor jobb vitézül meghalni, mint gyáván tovább élni.

- Jól mondád, Abdi, Buda az Izlam védõbástyája, a törökség végvára Európában és abban a dicsõségben részesül, hogy történetíróink által az ozman birodalom városai között tizediknek iratik. Maga a felséges padisah rendelte úgy el, hogy a három elsõ város, a három szultáni székhely: Stambul, Drinápoly és Brussa legyen, aztán jön a három szent város: Mekka, Medina és Jeruzsálem, ezután következik Kahira (Kairó), a hasonlíthatlan Damaskus, a paradicsom­ként illatozó rózsák városa, Bagdad, az igazság és üdv hazája és végre Buda, az Izlam védõbástyája és az ozman birodalom zára és kulcsa Európában. Csakhogy már nem sokáig lesz az ozman birodalom zára és kulcsa! mondá a dervis komoly hangon...

- Kérdezd meg a bûvös nyíltól, imám, kik foglalják el Budavárát? Ugy van-e megírva, hogy karddal kezeimben esem el vitézül, vagy máskép?

- Sokat kérdezel egyszerre, Abdi! A jövendõk szava fukar, elég, ha egy kérdésedre felel. Az olaf-bet-gomál¹⁶ betûibõl minden szavát összerakhatod a világnak és mindenféle állat hangját tudod velük utánozni, ha pedig hártyára irod, akkor a hoi (h), a lomal (l), a mim (m), a kaf, (k), a nahaz (n), a jámán (j), a res (r), a tyjavi (t), a zappa (z) gondolataidat tolmácsolják egy másiknak. Ámde nincs annyi szava és gondolata a világnak, a mennyivel mind ki lehessen fejezni, a mit a szem egyszerre meglát és a hogyan meglátja. Azért önszemeiddel nézz a jövõbe. Én megmutatom néked a jövendõ képeit, a hogy lesz és történni fog minden!

A fõmecset imámja azonban, ki nem volt barátja a jövendöléseknek, mert bûnnek tartotta kutatni azt, mit Allah a jövendõk árnyékába rejtett - rövid saalem aleikummal elbúcsúzott és vele együtt távozott a vendégek nagy része is, magukkal vive a pasa ünnepi ajándékát: egy-egy pompás sinai porcellán vederbe ültetett nyíló tulipánt, a legdrágább hollandi fajtákból.

Almahál-Eddin száraz ajkain gyenge gúnymosoly játszadozott.

- A ki a jövendõt féli, féljen a jelentõl, de féljen Allahtól, mert mindakettõ az õ adománya, mondá, mialatt a szantálfa ládából egy gyermekfõnyi, víztiszta kristálygömböt vett elõ és egy réz háromlábra állította. Azután egy különös alakú ércfüstölõt töltött meg parázszsal és a kristálygömb alá helyezte.

- Abdi pasa és te Chihaja bey, nézzetek merõn ez átlátszó gömb közepébe és meglátjátok, a mit tudni és látni akartok. Te pedig Zizim fiam, végy elõ hártyát és irónádat, mert urad mondani fogja, a miket látni fog.

Ezzel tömjént, mirrhát és másféle bûbájoserejû arábiai fûszereket szórt a parázsra, mikbõl kábitószagú fehér füst emelkedett felfelé a kristálygömb alól.

- Látsz-e már valamit, Abdi? hangzott kisvártatra a terem visszhangos csendjében a dervis szava.

- Sûrü ködöt látok egymáson gomolyogni, de mintha végtelen térség tárulna fel szemeim elõtt, felelé minden megindulás nélkül Abdurrahmán...

- Nézz tovább!... Hát most mit látsz? hangzott megint rövid idõ mulva...

- A köd oszladozni kezd... Fák, virágok bontakoznak ki belõle. Magas rózsafákkal, cserjékkel beültetett gyepes térséget látok egy tornyos, erkélyes úrilak elõtt... E vidéket, mintha már láttam volna egyszer... A négyszögletes tornyot kõvédek támogatják és alacsonyabb erkélyes tetõ van építve oldalához, mellette lépcsõvel...

Egy magas, fejedelmi alakú nõt látok a torony mögött. Setét gyászruhája, szelid, de szenvedésdúlta arca van. Egy kis keresztény kápolnaforma, vasajtós épületkébõl jött, melynek hegyén kereszt áll, ajtaja elé pedig két gyászosan bólintgató, setétlombú küpresszfa van ültetve. A hölgy arca halvány, szemei vörösre vannak sírva, lépései pedig roskadozók és ingatagok...

Kányavári, ki eddig nesztelenül, mozdulatlanul meghúzta magát a félreesõ kereveten, meglepõdve ütötte fel fejét és feszülten figyelni kezdett, nehogy egy szót is elveszítsen a pasa beszédjébõl.

- A tornyos lak nagy része borostyánnal és vadszõlõvel van befuttatva. Cikkcakkosan futó, szépen faragott kõmellvéd vezet fel az oszlopos tornácra, melyet tetejéig beárnyékol a repkény és vadszõlõ. A tornác faoszlopait csipkésen faragott lécek foglalják össze és a lépcsõnek olyanforma magas könyöklõje vagyon, mint egy templomi szószék, szemben a gömbölyûen ívelt, rácsos ablakkal, hová a zöld repkényindák egészen bekúsznak...

A gyászos nõ a repkénynyel befont lépcsõ felé tart... A házból két gyermek siet elébe forró öleléssel, egy fiú és lányka...

A fiúnak csudásan villogó fekete szeme és nemes bátor arca van. Egy hõs tekintete lángol, villámlik szemében - merész szabású, büszke ajkai felett és nyakán egy különös alakú, kis anyajegyet látok setétleni. A lányka ellenben szelid, szemérmes, mint egy galambfióka; szeme kék, szelid, mint az ég, haja aranyosan fénylik, mint a napsugár. A kép azonban egyszerre megint zavarodni kezd, mindinkább sûrüsödõ köd ereszkedik mindenre... nem látok semmit...

- Várj, mindjárt látni fogsz, mondá a dervis, Kányavári pedig majd elkiáltotta magát meglepetésében és könnyû borzongás szaladozott rajta végig, hideget, meleget érezve egyszerre.

- Csudálatos, megfoghatatlan! A pasa Hollókövy házát, Hollókövy gyermekeit látja éppen úgy, mintha elõtte állanának. Mi lesz ebbõl? Ki magyarázza meg ezt?

Almahál-Eddin szava riasztotta fel gondolataiból.

- Mit látsz most?

- Budavárát és környékét látom a gomolygó ködfelhõkbõl elõtünedezni, kiáltá a pasa. Mindenfelõl ostromló keresztény seregek tódulnak a vár falai alá és másznak fel a bástyákra... Allahra mondom, ama villogó szemû gyermeket is látom a keresztény csapatok élén. Csakhogy már vitéz ifjuvá serdült. Megismerem hõsi tekintetérõl és a fekete anyajegyrõl. Õ az elsõ a várfalakon, egy Szûzmáriás-zászlót akar a várfalra kitûzni...

- Hát magadat nem látod, Abdurrahmán?

- De igen, Chihaja beyjel vágtatunk a kapu felé. Allah! Allah! Minõ harc és öldöklés minden­felõl! A keresztény csapatok rajként tódulnak be a kidöntött várkapukon... Az anyajegyes ifjú csapatja az elsõ... Mintha száz ember volna, mindenhol jelen van. Õ rohan be legelõl, õ foglalja el Budavárát. Mi Chihajával már gyalog küzdünk, kar-kar, mell-mell ellen... Az anyajegyes ifjú felénk tör! Kardjával villámként csapkod mindenekre. Chihaja vitézül elhull mellettem... Most villámló szemekkel rám emeli kardját; de a harci tolongás elválaszt bennünket... Mash Allah, most megint összekerülünk és kardjaink szikrázva keresztezik egymást... Hah! egyikünk elhull, leroskad! De melyik?... Én-e, vagy õ? Nem látom, nem tudom kivenni az alakokat, mert sûrü köd kezd ereszkedni mindenre. Sûrü egyforma köd takar el mindent, de mindent...

E szavaknál Abdi, merõn maga elé nézve, elhallgatott és az erre támadó mély csendben csak a rózsavizes szökõkút halkan permetezõ csobogása hallatszott a teremben.

Chihaja bey mélyen meg volt illetõdve és szinte babonás tisztelettel nézett a dervisre, ki egyenként rakosgatta vissza varázseszközeit a szantálfaládába és midõn a bûbájos kristálygömböt is nagy vigyázattal a helyére tette, száraz, reszketeg ujjaival végigsimítá mellére omló szakállát és felállott.

- A hogy itt a jövendõ képét láttátok, úgy fog a napok beteltén történni minden! mondá ünnepélyes hangon.

- Allah nagy és hatalmas! Történjék minden, a hogy elvégeztetett! szólt a teljes belenyugvás hangján Chihaja bey.

- Most pedig béke veled, Abdi és veled is, Chihaja! és elõkeresve a kerevetek mögé rejtett hegyesorrú papucsait, rabszolgája kiséretében eltávozott.

A pasa azonban annyira el volt mélyedve gondolataiba, hogy a dervis távozását észre sem vette, - csak a térparancsnok bey többszöri hangos megszólítására vetette fel komor tekintetét.

- Szóltál valamit, Chihaja?

- A próféta szakállára mondom, azt hivém, megnémultál, Abdurrahmán! Már harmadszor kérdezem, min tépelõdöl annyira?

- Azon tépelõdöm, mikor és hol láttam azt a házat és tájékot, miket a bûvös kristálygömb mutatott? Az elsõ pillantásra ráismertem, de hiába futok végig emlékezetem kamráin, nem tudok ráakadni! Egy erszény aranyat adnék annak, nem, kivánhat tõlem bármit, a ki megmondja! kiáltá hevesen.

Kányavári agyában ördögi gondolat villant meg e szavak hallatára. Az elsõ pillanatban maga is visszadöbbent tõle, de aztán annál mohóbban sietett a jó alkalmat megragadni.

Száraz kezét dörzsölgetve, lábujjhegyen settenkedett a pasa kerevetje mellé...

- Én tudom, hol van az a ház és az a villogó szemû, anyajegyes fiú, kegyelmes uram, szólalt meg alázatos mosolygással.

Abdurrahmán, e váratlan kijelentésre, alig bírta megõrizni higgadt méltóságát.

- Miért nem szólsz, ha tudod, gyaur! Tüstént mondd meg a vidék és a falu nevét!

- A falu a közeli Sólyomvár. A lépcsõs urilak a falu urának, a dúsgazdag Hollókövy Gábornak a nemesi kuriája. A fiú és a leány pedig az õ gyermekei - felelt, miközben félszemével olyan­formán pislogatott az oldalt ülõ Chihájára, mint a ki nem tudja, beszélhet-e elõtte, vagy sem?

Abdurrahmán elértette e néma jelbeszédet és háromszor tapsolt kezével, mire bizalmas rabszolgája, a fekete Ali, egy cobolylyal prémezett, pompás selyem kaftánt hozott elõ, melynek aranynyal hímzett virágai fényesen ragyogtak a viaszgyertyák fehér világában...

- A felséges padisah nevében tüntetlek ki ezen ajándékkal, mondá nyájasan, miközben Chihaja vállaira teríté a díszkaftánt, ki erre - mozlim szokás szerint - megcsókolva Abdi szakállát, mély hajlongások között eltávozott.

- No, most már beszélhetsz bátran! fordult hozzá a pasa, rövid intéssel kedvenc teszkeredzsi­jét¹⁷ is kiküldve a terembõl. Minõ hireket hoztál? Kezdjed az érdemesebbjén, az apróbbakat pedig hagyjad legutoljára... Hoztál-e pénzt?

- Nem hozhattam, kegyelmes úr! válaszolt Kányavári mentegetõdzve, mert...

- Miért nem? Nem megparancsoltam, hogy hozz ötszáz aranyat? rivalt rá Abdi mérgesen...

- Küldöttünk még nem érkezett vissza Bécsbõl. Csak holnapig várj, kegyelmes pasa... Fejemmel kezeskedem érte, hogy holnap megkapod az ötszáz aranyat.

Abdi setéten nézett rá.

- Jól vigyázz hát a fejedre! A prófétára mondom, az elsõ csalárdságnál leüttetem mind­kettõtök­ét...

Kányavári kényszeredetten mosolygott.

- Balul ítélsz rólunk, kegyelmes úr! Hûségünk mindig kiállta a próbát, hasznosabb, készségesebb híveket pedig bajosan találnál. Ezt el merem mondani neked...

- Jól van, majd elválik, milyen szolgák vagytok, vágott közbe érdesen a pasa... Az az ötszáz arany holnap itt legyen, azt mondom, mert lovakat és rabnõket akarok vásároltatni... Most pedig beszélhetsz tovább.

- Ibn Bufától tegnap kaptam üzenetet, hogy Abu el Máni minden foglyot jó áron eladott és a napokban meg fog érkezni hajóival... Ezúttal itt is szép összegre számíthatsz, kegyelmes pasa!

- Ti is megkapjátok belõle a részeteket. Közeledik Thora mennybõl alászálltának az ünnepe. Dzsemachir 12‑én¹⁸ kezdõdik Stambulban a nagy rabszolgavásár. Ekkor jó keletje lesz a foglyoknak. Gondoskodjatok tehát, hogy Abu el Máni hajói ne soká vesztegeljenek üresen Buda alatt.

- Gondunk lesz rá! Ámbátor új csapatot kell toborzanunk, mert Sárkány embereit a felsõvidéken a császáriak bekerítették és egy lábig lekaszabolták.

- Ez a ti gondotok, nem az enyém. Senki se olyan erõs, hogy nálánál erõsebb ne volna, így van ez megírva az Alkoránban...

- Megengedj, kegyelmes pasa...

- Hallgass! Többi hireidet hagyd késõbbre, most beszélj nekem arról a dúsgazdag hitetlenrõl, arról a gyaur Hollókövyrõl!

- Éppen õ róla volna fontos mondani valóm, kapott a szón örömmel Kányavári. Tudod-e, vitéz Abdurrahmán, hogy Hollókövy a császáriaknak egyik legbuzgóbb híve? Folyton jár-kel, utazik, tüzeli, izgatja a népet ellenetek. Kastélyában nemcsak a környék, de a távoli megyék földesurai és nemesei gyûlnek tanácskozóra s nem akarnak kevesebbet, mint a végvárakat és végre Budát is visszafoglalni tõletek, az ozmánokat pedig kiûzni az országból.

A mult héten nagy titokban két császári vezér is megfordult nála Bécsbõl és fontos tudósításokat vittek a török seregek számáról, ágyúiról és megerõsített várairól - szóval, nincs hét, hogy tudósítást ne kapna, vagy küldene a császári táborba. Azt a százötven arnót lovast a derék Szelim béggel együtt is az õ ravasz mesterkedése és bujtogatása folytán aprították le Pálffy Dénes huszárjai, midõn Szigethy uram kastélyát megtámadták a hidegkúti búcsú napján...

- Az a hitszegõ kutya drágán fogja megfizetni Szelim bég halálát, azt mondom neked!

- Annak már nem árthattok, mert Hollókövy ravasz praktikája folytán túljárt az eszeteken. Eladta neki kastélyát, földjeit, marháit, azután leányával és kincseivel együtt átszökött a császári részekre...

Kányavári itt egy kis szünetet tartott, áruló szavainak hatását lesve, de jó vívóként, döntõ csapásait a legutoljára tartogatta.

- Nos, miért hallgattál el? riadt rá Abdi, kinek vonásai egyre jobban elkomorodtak.

- A mint már mondám, Hollókövy gazdag, dúsgazdag ember. Kincsesládáiban garmadaszámra áll az arany- és ezüstpénz, vassal bélelt fali szekrényeiben pedig roppant értékû családi ékszereket, arany- és ezüstedényeket, drágaköveket rejteget. Már pedig a gazdagság nagy hatalom, kegyelmes úr! Az arany csengését még Stambulban is meghallják, pedig rekedt, gyenge a csendülése. E nagy kincs teszi õt olyan hatalmassá és tekintélyessé itt, a császári táborban és mindenhol, mert úgy hallom, hogy az egészet az ozmanok ellen indítandó nagy háború hadiköltségeire szánta. Zsoldos csapatokat, ágyúkat, lõszereket akar rajta vásárolni, hogy Budát visszafoglalhassák... Gondolj a ma estéli jóslatra... Az õ fia az a villogószemû, anyajegyes fiú, ki elsõ lesz e falakon és rád mérve kardját, az ozman birodalom zárját és kulcsát visszafoglalja tõled.

Abdi pasa setét szemében egy röpke pillanatig vészjósló villám czikázott.

- Az még soká lesz! mondá fagyosan.

- Soká, az igaz! De az ellenséget, bármily kicsiny is, nem szabad megvetni! Hollókövy szintén itt van, Budán, tudod-e ezt, vitéz pasa?

- Tudom, mert mondod! De most azt is mondd meg hát, mit akar az a gyaur kutya itten?

- Azt még nem tudom, de engedj idõt holnapig, akkor majd megmondom... Most pedig engedd meg, hogy õszintén beszéljek.

- Miben töröd ravasz fejedet megint? kérdé egy cseppet sem bátorító hangon.

- A te jóvoltodon, kegyelmes uram, egyedül a te jóvoltodon! felelt a képmutató.

A pasa azonban szárazan nevetett.

- No meg mellesleg a magatokén is - legelsõ sorban. Sokan a pecsenye kedvéért megcsókolják a szurtos serpenyõt is...

Kányavári azonban nem hagyta magát visszariasztatni. Áruló szavai után mindenáron tudni akarta, mit forral a pasa Hollókövyt illetõleg, azért hát fájdalmas megindulást tettetõ hangon mondá:

- Megint kételkedel hûségemben, de mindjárt meglátod, hogy igaztalanul vádolsz...

- Jól van, jól, a jó ökröt az igában, a paripát nyereg alatt lehet megismerni. Ne sopánkodj nekem, hanem beszélj.

- A bölcs Almahál az imént sok csudálatos dolgot mutatott és a derék Chihaja bey azt mondá, a jövendõt nem lehet megváltoztatni.

- Ugy van! A mi meg van irva, azt nem lehet letörölni. Ugy fog történni minden, a mint elrendeltetett, bólintott rá a pasa.

- Vitéz Abdurrahmán, te jó müzülmán vagy, de én meg jó keresztény vagyok. A mit nálatok jövendõnek hívnak, azt minálunk vaksorsnak nevezik. De csak az esztelenek és rövidlátó emberek hiszik a vaksorsot és azt, hogy mindenkinek a sorsa, végzete elõre meg van irva és azon változtatni nem lehet. Igenis lehet! Mindenki maga intézheti sorsát, az okos okosan, a bolond és ügyefogyott ostobán... Az okos belekap a sors kerekébe és úgy fordítja maga felé, hogy a jó útra terelõdjék. Ne félj hát te se belekapni a sors kerekébe, hanem fordítsd jóra tetszésed szerint...

- Ugy beszélsz, mint a kit az ördög szállott meg, vagy mintha megháborodtál volna! Micsoda kerékbe kapjak én bele? Beszélj világosabban, hogy megérthesselek!

- Mindjárt megértesz! Ha Hollókövy kincse a tied lesz, hatalmad és befolyásod mégegyszer akkora lesz Stambulban... Ha pedig Hollókövy meghal, elpusztul, fiát és leányát a rabszolga­kereskedõk elviszik Krimiába vagy Kis-Ázsiába és ott eladják rabszolgákul, bizony mondom, még a madár sem hoz többé hirt felõlük, hanem eltûnnek nyomtalanul, kivált, ha olyan ember keze közé kerülnek, a ki nem sok teketóriát csinál egy keresztény rabszolga életébõl...

Ilyen embert könnyû lesz találni és csak tõlünk függ, hogy találjunk. És akkor az a villogó­szemû, anyajegyes fiú nem támad Buda ellen. Nem lesz elsõ a falakon, nem villogtatja rád kardját, nem foglalja vissza Budavárát, mert nem lesz, ki a jövendölést beteljesítse. S nem is történik meg belõle semmi, hanem a te vitéz helytartóságod után, még sok, sok derék pasa fog székelni itten, mert Buda a tiétek marad a felséges padisah nagy dicsõségére.

Látod, vitéz Abdi, így kell a sors kerekébe markolni és a magunk javára megfordítani. Az okos ember így szab határt a véletlennek, így igazítja jó útra a vaksorsot!

Abdurrahmán kis ideig szótlanul, mereven bámult Kányavári vigyorgó arcába, azután õ is hideg, kegyetlen mosolygással nyilvánítá megelégedését...

- A prófétára mondom, valóságos ördög vagy a tervek kikoholásában! Hiába, mégis csak igaza van Kermesz Tavaifnak, a vén renegátnak: »Jobb egy tapasztalt ördög, a tapasztalatlan angyalnál.« Most még csak azt fõzd ki gonosz eszeddel, mikor, hogyan és mi módon történjék az egész.

- Már az a tervem is készen van! felelt diadalmas arccal.

- Derék szolga vagy! Teljes mértékben bírod kegyelmemet. A mit mondtam, megtartom... Mondjad hát, mi jutalmat kivánsz! Bármit kérj, megadom!

- A kincs legyen a tiéd! Én csak Hollókövy házát, földjeit és jobbágyait instálom jutalmul...

- Legyen a tiéd! Birtokba veheted minden jószágát... Egyre azonban figyelmeztetlek: mennél kevesebb lármával fõzd ki az egészet. Legjobb lesz, ha tatár és arnót lovasokat válogatsz ki. Dóza bég az ilyen vállalatra nagyon alkalmas, õt kell megbíznunk és ha a környék bírái panaszra jönnek hozzám, mindent a tatárokra, erre a rakoncátlan népre lehet kenni - és a tessék-lássék kedvéért egypárnak el is üttetem a fejét, ha nagyon kivánják. A tatárokért nem nagy kár, - de saját katonáimat sajnálom! Úgy legyen!... Megmondd, mikorra tervezed a megrohanást? Mert ezt nekem tudnom kell, hogy Alit melléd adhassam, mert, ámbátor bírod kegyelmemet, mégis attól félek, hogy megcsalsz! Te ravasz róka vagy, a kincs pedig nagy csábitó! Eszedbe juthatna a javából egyet-mást eldugni... mert tudod, édes fiam, a ki kutyával köt barátságot, a botot ki ne ejtse a kezébõl...

Kányavári olyanformán mosolygott, mintha vadalmába harapott volna és ezt a lealázó gorombaságot is jó képpel eltette a többi mellé... Az effélékbõl már egész gyûjteménye volt neki, mivel õ is azt az elvet vallotta: haszonért, pénzért mindent el lehet tûrni, csak ne fájjon...

Tizenegy óra felé járhatott az idõ, midõn hosszas tanakodás után, végre nagy megelégedéssel távozott a pasától. A dervisek éppen az éjféli órák elsõ szúráját vonították a minaretek karcsú magasából alá, midõn a palota hires zöldmárvány ajtaján kilépett a holdvilág ezüstös fényében úszó kapubolt alá, de kicsi híján múlt, hogy el nem botlott a lépcsõk alján gubbaszkodó Hiasszárba, ki keserves nyögés között várakozott reá...