A két emberbőrbe bújt ördög.

»Fent a három lovag felett...
  Három saskeselyü lebeg...
  És osztakoznak éhesen...
  Te őt, te azt, én ezt veszem...«

  Lenau: »A három lovag.«

- Hát téged mi lelt? csodálkozott jámbor, semmirõl se tudó képet vágva, midõn a renegát fel akart tápászkodni, de keserves nyöszörgés és átkozódás között, megint visszarogyott a lépcsõkre.

- Mi lelt? Még te kérdezed, mi lelt? Miért árultál be a pasának? Óh, jaj nekem, mintha tüzes parázson állnék! nyöszörgött, miközben véresre vert talpainak tüzes sajgását a lépcsõk hideg márványán hûtögeté.

- Mondom neked, Hiasszár, nem én árultalak be. Sõt inkább annyira megdicsértelek a pasának, hogy szemem láttára tizenöt arany piasztert küldött részedre Musztafa aga által, erõsíté Kányavári... De az aga egy hitetlen kutya, az aranyakat bizonyára megtartotta magának, neked meg a talpadra veretett tizenötöt a bambuszszal!

- Tizenötöt? Ötvenet veretett a talpaimra! Azt hittem tüstént belehalok! orditá dühbe fult hangon, min Kányavári jót nevetett magában, de mivel haza akarta magát kisértetni a renegáttal, részvétteljes hangon kezdett sajnálkozni:

- Szegény Hiasszár te, szívembõl sajnállak. De ne félj, boszút állok érted!... Ha nem volna olyan késõ, bizony Isten, tüstént visszamennék a pasához és megbüntettetném azt a hitszegõ agát.

Hiasszár nem felelt, csak gyûlölettõl izzó tekintettel nézett rá a setétbõl és handzsárja markolatát szorongatá.

- Próbáld meg, tudsz-e járni? Vagy várj, ide vezetem a lovakat... Bátyámnak van egy csudatévõ gyógyírja, az minden fájdalmat meggyógyít. Ha ezzel bekened a talpadat, holnap már táncolhatsz, biztatá nagy kegyesen, miközben elõvezette a közeli oszlopcsarnok alól a lovakat.

- Könnyen jár-e handzsárod tokjában? kérdezte, midõn Hiasszár nagy kínnal a nyeregbe mászott.

Aztán lassan megindultak a gyõzelem-tér szomszédságában fekvõ dervis-zárda felé, melynek magasba nyúló minaretjérõl, a soros elõimádkozó mollah¹⁹ épp akkor kiáltotta ki vontatott énekszóval a müghüreb²⁰ ima óráját.

A dervis-zárda mellett egy hosszú, fedett sikátor vezetett tova, melybõl egész tömkelege nyílott a kisebb-nagyobb utcáknak és sikátoroknak. E sikátorok egyike vezetett a félreesõ, elhagyatott Abdallah-térre, mely gazzal benõtt mély árkaival, ölnyi magas bozótjával és össze-vissza dõlt házaival, állandó rejtekhelye és tanyája volt a környék gazdátlan kutyáinak és tolvaj csavargóinak.

A lovak hangos kopogására leskelõdõ alakok mozdultak meg egyik-másik utca szögletén és jeltadó füttyentéssel osontak tova a házak árnyékában, mikor pedig az elhagyatott Abdallah térre értek, mintha csak a földbõl bujtak volna elõ, minden oldalról gyanus, fenyegetõ alakok emelkedtek ki a bozót közül, de a fegyveres kisérõ láttára, mintha a föld nyelné el valamennyit, - egyszerre nyomtalanul megint eltüntek.

Kányavári erõsen megcsörrentette a kardját:

- Hadd lássák ezek a latorfajzatok, hogy fel vagyunk fegyverkezve, - mormogá megelégedetten, miközben balra fordult lovával és mint a ki jól ismeri a járást, egyenesen a tér mögött setétlõ fák felé tartott, melyeknek lombjai közül itt-ott halvány fénysugár csillámlott elõ.

- Mindjárt ott leszünk. Csak szorosan a nyomomban maradj, Hiasszár, különben a nyakadat töröd valamelyik árokban. Ez a hely valóságos egérfogó, a ki nem ismeri benne a járást. Most pedig fogjad szorosra a kantárszárat. Itt egy keskeny palló vezet át - és nincsen karfája.

Átbotorkálva a rozoga hídláson, csakhamar elérték a fák közé rejtett emeletes házat, mely szegekkel kivert magas kõfallal volt körülvéve.

- Várnak bennünket! mondá Kányavári, a szöglettornyocska ólomba foglalt, világos ablakaira mutatva, miközben erõsen megzörgette a kaput a kard markolatjával.

Zörgetésére dühös kutyaugatás felelt, mire csakhamar megnyílt az egyik toronyablak.

- Kik vagytok? Mit akartok? Itt a vendég nem kell. Takarodjatok, mert rátok eresztetem a kutyákat! förmedt rájuk egy epés, vonító hang.

- Nyittass kaput, Gedeon! Mink vagyunk a késõ vendégek!

- Ti vagytok! Libor, Libor te, eredj, nyiss ajtót. De miért nem zörgetsz a szokott módon? békétlenkedett az elébbi hang, mi a renegátot az elsõ pillanatban szinte megijesztette, annyira csalódásig hasonlított Kányavári rekedt, vonító hangjához.

E közben Libor gazda sietve csoszogott elõ zörgõ kulcsaival. Csitító dörmögés között, láncra kötötte a borjúnagyságu szelindekeket, azután lekapcsolva a keresztvasakat, kitárta a szegekkel kivert, nehéz kapuszárnyat.

- Lépjetek be jó egészséggel hozzánk!

- Te vagy az, öreg?

- Mondjad csak, Libor gazda, van-e még abból a csodatevõ gyógyírból! Hiasszár atyánkfiának kellene egy kevés belõle.

Az öreg magasra emelte hólyagos lámpását.

- Hát te vagy a Hiasszár! No, ne búsulj. Az a gyógyír még a szétvágott tagot is összeforraszsza! De hát hol sebesültél meg, érdemes müderrisz?

- Sokat táncolt õ kelme az éjszaka, attól tört fel a talpa, felelt Kányavári kacagva a renegát helyett, ki elfojtva dühét, csak ennyit mondott lassú dörmögéssel:

- Nem szép tõled, uram, hogy kicsúfolsz...

- Ejha! Majd bizony arany mérlegre rakom a szavakat a te kedvedért, szólt dölyfösen. De nini, mit hallok? Micsoda lódobogás ez a ház túlsó felén? Kik vannak itt, he?

- Sántha Horváth Gergely és Ónody Mihály fiskálisprókátor uraimék készülnek távozni a hátsó ajtócskán... Majd odafenn megtudsz mindeneket! suttogá az öreg, azután elõkurjantá az egyik cselédet, hogy vezesse el a lovakat.

Hiasszár sántikálva követte õket a hosszú, boltozatos folyosóra, hol Libor gazda saját szobájába vezette. Kányavári pedig a szöglettorony kanyargós lépcsõjén sietett fel az emeletre.

A torony hatszögletû, boltozatos szobájában egy éppen olyan hóri-horgas, száraz férfi ült a pergamentekkel és irásokkal borított nehéz tölgyfaasztalnál, mint õ maga és mikor léptei zajára hátrafordult, hát nemcsak termetre, de arcban is annyira hasonlított hozzá, hogy ha egymás mellé álltak, nem lehetett megkülönböztetni, melyik Kányavári Áron és melyik Gedeon.

Ennek is ugyanolyan élesen metszett, sovány, epesárga arca, mélyen bentülõ, alattomos, kígyó-hideg szeme volt, mint neki. Ugyanolyan, ragadozó madarakra emlékeztetõ karvalyszerû orr, görbe, hosszú ujjak, sõt még a hangja is ugyanaz a vonító, tompa hang volt, midõn félig korholó, félig fontoskodó hangon megszólalt:

- Öcsém, öcsém, de késõn jársz! Nem tudod, hogy az idõ pénz? A ki ezzel nem, az semmivel sem tud gazdálkodni.

- Majd, ha meghallod, hogy miért jártam ily késõn, bizonyára barátságosabb szavakkal illetsz, válaszolt Áron, a bõrrel párnázott, magashátú karosszékek egyikébe ereszkedve.

Gedeon figyelve ütötte fel fejét.

- Hadd hallom hát, mi jót végeztél, Áron?

- Mindenekelõtt készíts ki ötszáz darab aranyat. Abdi pasának kell holnap elvinnem. Ez az elsõ!

Gedeon egész testében összerándult és majd leszédült székérõl.

- Ötszáz arany! Ötszáz arany! Ember, meg akarsz gyilkolni, el akarsz emészteni... Tönkre teszesz, koldussá leszünk!

- Ha barátságosabb szavakkal fogadtál volna, akkor ezt a rossz hirt utoljára hagyom, gúnyolódott öcscse.

- És te megigérted! Azt mondtad, hogy van? Megigérted, hogy elviszed? Nem mondtad, hogy semmink sincs? Hogy koldusok vagyunk, míg a küldött és Abu el Máni meg nem érkeznek a pénzzel? Nem mondtad ezt, te szerencsétlen?

- Azt mondám, hogy az ötszáz arany holnap reggel ott lesz és ott is kell lenni! Válaszsz! A fejedet vagy az aranyakat adod-e szívesebben?

- A fejemet! Inkább a fejemet! Testemet, lelkemet inkább, mint azt az ötszáz drága szép aranyat! rikácsolá magánkívül.

- Geda te, ez az ötszáz arany százannyit hoz nekünk egyetlen egy csapásra. Nos, mit mondasz erre?

Gedeon, mintha rúgók löknék fel, pattant fel ültébõl. Kétségbeesése egyszerre a legnagyobb örömre változott. Szeme kincséhes villogással szegezõdött öcscsére.

- Beszélj, beszélj hát, szerelmetes, drága öcsém! lelkendezett izgatott hangon.

- Hogy türelmed fonala nagyon meg ne feszüljön, röviden csak annyit mondok, hogy Hollókövy Gábor kedves atyánkfiának minden birtoka, jobbágya végre a miénk, sõt még kincseinek nagy része is...

- Hogyan és miképpen? sürgeté mohón Gedeon.

- Elmondom, de aztán minden ügyes-bajos dolgunkat ujra meg kell beszélnünk, szólt komolyan Áron és karosszékét közelebb húzva bátyjáéhoz, tövirõl-hegyére elmondta Abdi pasával folytatott beszélgetését s aztán folytatá:

- Holnap ugyan még a pasával egy s mást meg kell körülményesebben beszélnem, de ez már mellékes. A fõ, bátya, az, hogy az arany és drágakövek nagyobb részét a pasa uram õ kegyelme orra elõl elkaparintsuk. Hiába küldi oda azt a fekete barom Alit, túljárok én tíz pasa és száz szerecsen fején. Már készen van ez a tervecském is... Nos, bátya, jól fundáltam-e ki a dolgot?

Gedeon majdnem nyakába borult öcscsének.

- Én mondom, remekül kifundáltad. De igaz, Áron te, hát Hollókövy hová lesz, mi történik vele?

- Darabokra aprítják a tatárok és albánok... El fog esni háza és javai védelmében!

- Jól van, nagyon jól van! A halottak csendes emberek! s ördögi örömmel dörzsölgette sovány kezét.

- Már most tehát szívesen fizetsz-e, bátya, ötszáz aranyat a pasának?

- Mindig szívesen fizetek, ha haszonnal jár! felelt nagy komolyan öcscse tréfálódzó szavaira. Áron öcsém, azt mondom néked, most már bizton elérjük czélunkat.

- Elérjük, el kell érnünk, bátya, el, ha mindjárt magával a pokollal, a sátánnal szövetkezünk is. Elég volt a szegénységbõl és megaláztatásból. A Kányavári névnek, a Kányavári famíliának a király után az elsõnek kell lennie tekintélyben, gazdagságban, hatalomban. Erre szövetkeztünk, úgy-e? Ezt kell elérnünk minden áron, minden eszközzel. És el is érjük! Nem válogatunk az eszközökben, csak célra vezessenek és jaj azoknak, kik útjaink és céljaink közé állnak. Legyen az bárki, annak meg kell semmisülnie. Jól mondtam, bátyám?

- Jól mondád! Két olyan férfi szövetsége, mint a mienk, legyõzi, le még az ördögöt is. Most van itt az alkalom, kérve se kérhetnénk jobbat. Az országban olyan idõk járnak, hogy az eszes­nek könnyû a zavarosban halászni. Ezt az idõt fel kell használnunk vagyon- és kincsgyûjtésre. Mert a pénz, az arany az egyedüli hatalom a világon. Ha gazdag vagy, hatalmas vagy, ha szegény vagy, kutya vagy - azt mondja a példabeszéd. És ebben nagy igazság vagyon. Fél ország a töröké, fél ország a magyaré, az egész pedig a mienk, mert mindakettõtõl zsákmányolunk... De hidd meg nékem, a török uralom évei már meg vannak számlálva, a keresztény fejedelmek elõbb-utóbb szövetkezni fognak ellene, hogy visszaûzzék Ázsiába. Míg ez az idõ be nem következik, - addig miénk a vásár! Addig gyüjthetjük a vagyont. De csak óvatosan, vigyázva, öcsém! A világnak, az embereknek errõl tudni sem szabad. A mi dolgaink nem napvilágra valók. Most még a török hatalmasabb, mi tehát szép csendben az õ köpönyeg­je alatt húzzuk meg magunkat s neki szolgálunk, mikor pedig itt lesz az ideje, a császáriak részére állunk és nekik ajánljuk fel szolgálatainkat, mert az okos mindig arra fordítja a köpönyegét, merrõl a szél fuj. Hidd el, öcsém, az a legháládatosabb munka, ha az emberek sírnak, velük sírni, ha nevetnek, velük nevetni. Most a török segítségével, ezek között a zavaros viszonyok között annyi vagyont gyûjtünk, a mennyit csak lehet, olyan módon gyûjtünk, a hogyan csak lehet, - mikor pedig a császáriak kerülnek a hatalomra, s rend és béke lesz az országban, akkor nagy vagyonunkkal rangot, tekintélyt, hatalmat és befolyást szerzünk magunknak s legelsõ emberei leszünk az országnak.

- Igen, igen, bátya, akkorra kedvenced, az én János fiam is nagy, deli levente lészen s fényes pályát nyitunk neki az udvarnál! vágott közbe Áron.

- Ugy van! Nekem nincs családom, õ lesz a Kányavári név fentartója és dicsõsége... De most hagyjuk a jövendõ légvárait, mert a jelen haszna fontosabb a legkecsegtetõbb jövendõnél.

- Te, Áron, úgy-e bár a mi szülõfalunkat a határszélen feldúlta és porig égette a török? Lakói le vannak mészárolva, szét vannak szóródva a világon?

- Én tõlem kérdezed? Hiszen te is ott voltál és velem együtt alig tudtál megmenekülni az öldöklésbõl.

- Jó, jó, nem minden kérdésre szükséges a felelet. Mikor én Szent-György nap éjszakáján megérkeztem sólyomvári házadba, te már akkorra megvevéd részemre ezt a házacskát, melyet én aztán a magam szájaíze szerint átalakíttattam... A világ tudja ugyan, hogy van bátyád, de Libor gazdát ismeri Kányavári Gedeon helyett, mert nem szükséges senkinek se tudni, hogy mi úgy hasonlítunk egymáshoz, mint egyik tojás a másikhoz... Most ide hallgass, elmondok néked egy ideillõ napkeleti mesét.

»Bagdadban vagy Balzorában élt egykoron két testvér és azok is úgy hasonlítottak egymáshoz, hogy senki se tudta egyiket a másiktól megkülönböztetni.« Éppen mint mink!

»De ez a két testvér, bár régi jó nemes családból származott, szegény volt, mint a templom egere. A gazdag atyafiak nem hagytak nekik semmit, mindent az ország egy másik vidékén lakó, a családnak egyik mellék nõiágából származó rokon örökölt, a ki pedig amúgy is gazdagabb vala a bibliabeli nábobnál, mert a két testvérre ráfogtak minden rosszat és alattomos gonoszságot...

Multak az évek. A fiatalabb testvért az ország másik felén lakó, az öregségtõl tehetetlen egyik rokon végre mégis megszánta, habár csak hirébõl ismerte. Magához vette és ráhagyta kis birtokocskáját, mert nemsokára meghalt. Meghalt, mintha csak parancsra, kivánatra cselekedte volna... Ekkor az öcscs megnõsült....«

Áron sápadt, elváltozott arccal nézett bátyjára:

- Hagyj békét e régi dolgoknak! Miért mondod el kettõnk történetét? Te és én úgyis tudjuk, másnak meg éppen nem kell tudni! - szakítá félbe setéten...

- Nem is szabad tudni - ez nem volna jó... Úgyis elég mende-monda szállongott akkoriban rólunk a vidéken... De már elfeledték... Igazad van, senkinek se szabad sejteni, hogy mennyire gyûlöljük a mi kedves, távoli rokonunkat, a dúsgazdag Hollókövy Gábort és mivel minden örökséget elkaparintott elõlünk, szövetkeztünk vesztére, megrontására...

- Óh, nekem még más okaim is vannak a boszúra és gyûlöletre, sziszegte Áron.

- Mindakettõnknek, öcsém, mindakettõnknek, mert mi ketten egy test és vér vagyunk, de most hallgass ide és mindjárt ki fogsz békülni e régi történet végével, a mivel befejezem a két keleti testvér regéjét...

»A két testvér, mikor a szükség már nagyon sanyargatta õket, egyet gondolt.

Az egyik néhány összeszedett cimborával elment kincseket rabolni, bazárokat, gazdagok házait feltörni, a másik pedig ugyanabban az idõben a legnyilvánosabb, legnépesebb helyeken mutogatta magát, parolázott szomszédjaival, ismerõseivel, magával a kadival és a nagyseriffel, és mikor a megrabolt emberek panaszra mentek, egész sereg tekintélyes tanuval bizonyította, hogy õ akkor itt, meg itt volt és nem tudtak semmit se rábizonyítani...«

Nos, öcsém, a mesének ez a költött vége, úgy-e megéri az elejét, az igazságot?

Áron egy percig meredten nézett bátyjára, aztán kitörõ örömmel kiáltá:

- Értelek, értelek! Még sokat kell tanulnom tõled, bátya. Ilyen gondolat csak a te nagy eszedben fogamzhatik meg. Ez megment, kiránt bennünket mindenbõl. Nem tudnak ránk bizonyítani semmit.

- No látod! Azért mondom, légy csak te a cselekvõ kar, én pedig a gondolkozó fõ. Most azonban elég volt már a jövõre való tervelgetésekbõl. Mindent a maga idejében, - egy nappal se korábban. Azért hát vegyük sorra a rováson lévõ dolgainkat, miután némi változtatást kivánnak.

Ezzel felkelt és a fali rejtekbõl különféle irásokat és könyveket vett elõ s ezek egyikét felütve, lapozgatni kezdett.

- Mindenekelõtt 500 arany kiadást jegyzek be, mit holnap reggel Abdi pasának viszesz. Add értésére, hogy ezt magunk is kölcsön vettük és le fogjuk vonni abból a summából, mit Vida Bécsbõl a beolvasztott arany és ezüst templomi edények árából hozand... Továbbá add tudtára, hogy a zsidó-városban (a mai Vizivárosban) lakó Naftali nevezetû drágakõ-árus, csupán csak száz aranyat adott a bennük lévõ drágakövekért, mert valamennyi hibás és másodrangú vala.

Ellenben megmondhatod neki, hogy Rúben zsidó, a kassai kalmároktól elvett posztókért és selymekért, a német fûszerkereskedõktõl elrabolt sáfrányért és fûszerekért harmincz aranynyal többet fizetett a felbecsült összegnél.

Ibn Bufa a karaván szeráljból ide izent, hogy Abu Máni holnapután megérkezik és ötszáz aranyat hoz az eladott rabszolgák árából... Ez összeget is már bejegyeztem ide, a havasalföldi hajcsároktól és a moldovai lókupecektõl elzsákmányolt állatok ára után, az összes tehát egy­ezer és háromszáz aranyakat tészen. Ebbõl Abdi pasa nyolcszáz aranyat - illetõleg három­százat kap, a többi pedig kémeink, embereink és a magunk részére marad, azaz maradna, - ha ezúttal nem lennének tetemes kiadásaink... mert...

- Mert? Sárkány csapatja helyett újat kell toborzanunk, úgy-e? Ezt akarod mondani, Geda?

- Ezt és mást is! Sólyom, az alvidéki csapatok kapitánya már gondoskodott emberekrõl. Az új kapitányt Varangyosnak hívják. Vakmerõ, ravasz, ügyes ember. Már elindult a felsõ vidékre, mert a pünkösdi vásárokra egész sereg idegen kalmár jõ drágábbnál, drágább árúkkal Kassára és Eperjesre. Libor gazda csudákat vár ezektõl a vakmerõ fickóktól, kikkel nagyon elõnyösen megalkudott. A zsákmányból egy rész természetben és két arany fejenként minden vállalat után, újév napján pedig tizenöt aranyak, vagyis 38 birodalmi tallér. Ha vakmerõ vállalkozásuk sikerül, ebbõl busás nyereséget várhatunk, mert, mint Kígyós jelentette, tömérdek finom posztó, selyem, bársony, aranysújtás, drága köves ékszerek és fûszerekkel vannak a kalmárok megrakodva.

Tudósítást kaptam, hogy a lõcsei sokadalomra, a hires gazdagságú lengyel nemes, Baratovszky Ágoston is meg fog érkezni. Nõsülni szándékozik és arájának ékszereket, finom mûvû butorokat s tükröket akar vásárolni. Nyolcezer aranyat hoz magával. Tárkony és csapatja búcsújáróknak öltözködve, fognak hozzája csatlakozni és a poprádi erdõben csapatjával együtt felkoncolják.

- Pompás terv, kitûnõ terv! Ilyen csak annak a ravasz Tárkonynak a fejében születhetik meg. Ez is olyan remeklés lesz tõle, mint mikor búcsújáróknak öltözött csapatjával betolakodott Fehérvárra és czimboráját a pallos alól kiszabadította.

- Ezt a jó fogást ép úgy, mint már több egyebet - el fogjuk a pasa elõl titkolni. A készpénz minálunk jobb helyen van... hahahaha!

Kricskó azt üzente, hogy lerándul az alvidékre. A rácok, szerbek és horvátok most kezdik a búcsújárásokat. Egy-egy körülkerített búcsús sereg szép számú foglyot ád, még pedig a javából... A megtámadott és felgyujtott faluk lakói pogányul védik magukat és felénél több elmenekül, mire leverik az ellentállást, ellenben a búcsújárók rendesen fegyvertelenek. Ezekkel a mi martalócaink könnyen elbánnak - és a császári seregek se lesznek útjukban.

- Abdinak sok pénzre vagyon szüksége és erõsen a lelkemre kötötte, hogy mennél több foglyot szerezzünk. Stambulban, Anadoliban, július végén kezdõdik a rabszolgavásár és két-háromszoros ára lesz minden fogolynak. Igyekeznünk kell tehát, hogy Abu el Máninak nemcsak Buda alatt, hanem az eszéki hídnál horgonyzó hajói is megteljenek foglyokkal.

- Ezekben nem leszen hiány. Mert hat búcsújárás, négy sokadalom, két fõúri ünnepély, négy lakodalom és két templomszentelés hirét hozták kémeink. Bõ aratásunk lesz ezekbõl, - de jó lenne, ha megmondanád a pasának, hogy a tatárokból nagyobb csapatokat adjon kezünk alá, hogy a gazdagabb fõurak kastélyaira és a népesebb falvakra ráüthessünk. Egy-egy magasabb rangú fogoly váltságdíja többet hoz, mint ötven eladott fogoly együttesen.

- Ezt a pasa úgy is tudja - de éppen ez az, a mit nem szabad túlságba vinni. A mi a tatárokat illeti ezt azonban megmondom neki. Ezek az emberek nem fecsegnek, nem árulhatnak el bennünket. Néha, megvallom, komoly gondokat okoz az, hogy annyi emberrel van dolgunk... Az a titok, a mit sokan tudnak annyi, mintha már el lenne árulva.

- Erre én is gondoltam már, - de hiába, ez máskép nem lehet. Kémeink, martalócaink, úgyszólván behálózzák az egész országot és határszéleket, - erre pedig sok ember kell. Ezekbõl az emberekbõl azonban csak néhány tudja, hogy tulajdonkép kinek szolgálnak. Azt gondolják, hogy a török tartja õket bérben, annak a rovására iródik tehát minden...

- Geda te, én mégis csak azt mondom, az a néhány ember is sok e nehéz titkok tudására.

Gedeon türelmetlenül vonogatta görbe vállait.

- Tégy hát róla! A mi elõvigyázat és titkolódzás csak kifundálható, az én eszem kifundálta. Különben bölcsen tudod azt, hogy én mindent megtudok és észreveszek. Embereink közül egyik a másikat kémleli, a kire gyanú esik, azzal nem sokat teketóriázunk. Nálam és nálad is csak addig számít az ember, akármily hûséges szolga legyen is, - míg szükségünk van rá. Ha egyszer nincs - és eszünkbe jut félni tõle, egyszerûen eltüntetjük. Ok és alkalom mindig akad, csak keresni kell. Tanuld meg, öcscse, a ki mézet árul, megnyalja az ujját, a ki ürömmel kereskedik, az megtörüli. Mitõl tartasz hát?

- Egy-kettõtõl, nem is félek - de martalócaink, seregeink? Ha majd egyszer nem lesz szükségünk rájuk!

Gedeon száraz, vértelen ajkai körül kaján, ördögi mosoly játszadozott.

- Ha majd nem lesz szükségünk a csapatokra, meglátod, hogyan lehet a szájukra lakatot vetni... Emlékezz Sárkányra és csapatjára... Ki tehet arról, ha ezeket is kétszerte, háromszorta erõsebb császári csapat keríti körül és egy lábig lekaszabolja... Persze, véletlenül...

Jót nevettek ezen mindaketten. Aztán ismét Áron vette fel a szót.

- Bátya te, látom, hogy a könyved éppen Körtövély nevénél van felütve. Tegnap jött vissza és reményen felüli jó hireket hozott. A hathársi vörös barátoktól elorzott templomi kincseket megkapjuk száznegyven aranyért... Megérnek tízannyit, sõt azt mondja, többet is.

- Olcsóbban alkudhatta volna ki. Kínálgatni senkinek se merik, beolvasztani pedig nem tudják. Ez egészen a mienk marad, tehát késhegyig kellett volna alkudoznia... Hát Giláthy Móric uram mit izent tõle? Volt-e nála?

- Azt izente, hogy az ötszáz arany már készen áll és Mihály fõangyal napján két tanu jelenlétében kezemhez lefizeti. Átkozódott, a hogy csak a torkán kifért. Azt mondta, csalók, zsiványok és fosztogató álorcásak vagyunk.

- Ezzel nem árt nekünk, nem használ magának. Ez jól sikerült, csak a többi birtokpereink is így sikerüljenek.

- Úgy hallom, éppen ma estve voltak itt Sántha Horváth Gergely és Ónody Mihály fiskális uraimék.

Gedeon arca elfintorult.

- Száz aranyomat vitték el... Száz gyönyörû aranyomat, öcsém, ezek a törvénycsavarók!

- De hát mit végeztél velük?

- Velük volt Salamon diák is, Ónody uram iródeákja. Te, Áron, ez az ember akkora darab aranyat ér, a mennyit nyom. Csak tudnám szép szerével a mi emberünkké tenni. De Ónody uram nem ereszti ki a körmei közül. Salamon deák az õ erõssége, drága, aranyat tojó tyúkja. A mi Liborunk is ügyes az ilyesmiben, de Salamon diáknak még árnyéka sem lehet. A legtitkosabb pecsétnek, a legcifrább aláírásnak olyan mását tudja készíteni, hogy még nagyító üveggel se lehet az eredetitõl megkülönböztetni... No hiszen láttad, õ készítette a megholt Giláthy adóslevelét is, a mit szerencsésen megnyertünk... A Peterdy- és Jáki-féle adomány-leveleket szintén úgy megfabrikálja, hogy még maga a káptalan is esküt tesz rá, hogy náluk állították ki, - és így ezt a két birtokpert is okvetlen megnyerjük a két özvegytõl. Meg bizonyosan. Annyi, mint ha már a kezünkben volna.

- Minthogy a pörökrõl van szó, - hallgass ide! Hollókövy elleni pörösködéseinket beszüntetjük. - Ne készíttess tehátlan több hamis adomány- és adóslevelet, sõt a minapi drágán fizetett bikafejes és holló címer is felesleges, mert már más terveim vannak Libor holnap mindjárt menjen el a fiskális uraimékhoz, - nehogy felesleges díjakat fizettessenek velünk. Érted-e?

Ne feledd szavaidat! Mielõbb tovább mennénk, elõ kell hoznom a dokumentumokat, hogy a fiskális uraimékat, ha netalán ágálnának kissé, rakoncába tarthassuk. Várj tehát, tüstént itt leszek! szakítá félbe öcscsét Gedeon és átment a másik terembe.