Meglesett titkok.

»Áll néma csend! légy szárnya bent,
  Se künn, nem hallatik...«
  – – – – – – – – – – – – – –

  Arany: »Edvárd király«

Kevés idő mulva egy nagy csomó irással ujra visszatért és leülve székébe, egyiket a másik után félre rakosgatta, vagy egymásba rakta.

- Folytassad csak tovább, öcscse, a mit elkezdtél. Vigyázok ám én minden szóra!

- Folytatom hát... A mint már mondám, minden pörösködést és ellenségeskedést mától fogva megszüntetünk, mert Hollókövy atyánkfia úgyis kezünkben vagyon testestől-lelkestől, minden javadalmával... Hahahaha! Ez életemnek legszebb, legboldogabb napja!

Közeledik a rég várt leszámolás órája! Most mi nevetünk, mi vigadunk, a megvetettek, lenézettek, kedves rokon!... Azt hitted, ugy-e, a kicsiny Kányavári család egy szalmaszálat se képes a dúsgazdag és hatalmas Hollókövy család útjába vetni? Azt hitted, ugy-e, a megvetett, lenézett rokon nem meri a fejét felemelni? Az egész vidék előtt nyilvánosan ránk sütötted az árulás és gyalázat bélyegét, a falu szeme láttára csatlósaiddal kergettél ki a portádról. Atyafiságunkat megtagadtad, birtokainkat elörökölted előlünk, kincset, jószágot gyüjtöttél, nem is sejtve, hogy ezt mind a mi számunkra, a lenézett, megvetett Kányaváriak számára gyűjtögeted... Így csap az ölyv a káposzta között dúskálkodó nyúlra, így harap a kígyó az erős oroszlán sarkába, a mint mi csapunk rád és tort ülünk feletted, egész házad népe felett... De nevess hát, örülj, vigadj velem te is, bátya! Ez a nap győzelmünk és hatalmunk napja!

Itt azonban egyszerre elhallgatott és mérges szemmel nézett a kinyílt ajtó felé, melynek küszöbéről Libor gazda apró, töpörödött alakja csoszogott be a szobába:

- Mit akarsz? horkantak rá mindaketten mérgesen.

Az öreg bizalmas hunyorgással pislantott hol az egyikre, hol a másikra.

- A török úgy alszik attól a pár csepp áfiumtól,²¹ mit italába cseppentettem, mint a tej. Feljöttem hát, hogy megbízatásomról számot adjak.

- Török? Micsoda törõk? Tán a pénzért jõ? Az ötszáz aranyért jõ ez a török? kérdezte aggodalmasan Gedeon.

- Engem kisért idáig, bátya, mert a mult alkalommal is csak az égiek különös kegyelme õrzött meg a kifosztatástól, szólt Áron. - Mondhatom, mindenre alkalmas az a Hiasszár, mert nálánál ravaszabb, kétszinûbb, agyafurtabb gazembert nem láttam. Ilyen emberünknek okvetlen kell lenni a pasa udvarában, ki mindent meglát és meghall idejében. Hogy jól fog szolgálni, arról biztos lehetsz, mert máris egy kis leckét kapott arról, hogy velünk nem lehet tréfálni. Azután nagyon jól tudja, hogy feje a mi kezünkben vagyon!

- Jól van, ha gondolod. A mi pedig az Abdallah-tér és a környék gyülevész népét illeti, ne félj te azoktól. Valamennyien a mi zsoldunkban állanak. Halljad csak, mi történt a multkor. János napján, az estéli órákban, a vörös Ábner zsidó, nagyon fontos hireket hozott. Tudod, milyen zsaroló gazember ez. Azt mondta, hire ötszáz aranyat ér - de száját sem nyitja ki, míg száz darab hollandi oroszlán-tallért le nem számlálok elébe. Fenyegettem, dühösködtem, mind hiába. Erre azt mondta, hogy elmegy Naftali ékmûveshez, az szívesen megád neki kétszázat is érte...

Ekkor egy jó gondolat ötlött eszembe, mit hamarjába megsúgtam Libornak. Azután, a látszat kedvéért, nagy huzalkodás után, végre leszámláltam az asztal sarkára a száz oroszlán-tallért, mire aztán, mivel már késõre járt az idõ, hamarosan elsietett. Alig ért azonban az Abdallah-tér házai közé, két ember megragadta, egy harmadik pedig úgy ütötte nyakszirten, hogy menten az árokba fordult. Ábner zsidó hajnalig didergett a pocsolyában és csak ekkor mert négykézláb haza vánszorogni, nekem pedig a száz oroszlán-tallér - húsz darab hijján - félóra mulva újra a kezemben volt. Így kell, öcsém, a mai szûk világban gazdálkodni. Meglátod, az a száz arany is, húsznak hijjával, visszakerül hozzánk, mit a prókátor uraimék elvittek az imént... Hahaha! A mi pénzünknek bûbájos ereje van, minden zsebbõl visszavándorol a régi gazdájához... Természetesen, a száz aranyunk csak úgy kerül vissza, ha Libor gazda idejében megadta a jelt. Megadtad-e hé? fordult Gedeonhoz.

- A lámpást háromszor kiakasztám, - ebbõl megtudták, hogy három aranytollu madár készül innen tovaszállani. A harmadiknál bagoly-huhogás felelt vissza, tehát rendben vagyon minden, vihogott az öreg ravasz hunyorgatással.

- Helyes, nagyon helyes! Te pedig, Áron öcsém, vedd e kis hártyadarabkára nyomott pecsétünket, hogy máskor ne kényteleníttessél kisérõvel járni. Csak ezt mutasd, ha megállítanak - és szabadon járhatsz-kelhetsz az éjszaka bármely órájában. Különben e titkos pecsét nem is szükséges. Elég, ha ennyit mondasz: »El-Mahrun«. El ne feledd e jelszót.

- A jelszónak majd hasznát veszem és intézkedéseidbe belenyugszom. Most pedig, öreg, hadd hallom, mit fürkésztél ki Hollókövy atyánkfia felõl? Kitudtad-e, miért jött Budára? De csak röviden, világosan beszélj. Ne cifrázd szokásod szerint, fordult Áron az öreghez.

- Mindent megtudtam, a mit csak akartam, mert úgy ment minden, mint a parancsolat. Ezek az emberek egy cseppet se óvatosak, - a vásár közepén is úgy beszélnek, mintha otthon a négy fal között, bizalmas baráti körben...

- Nem mondtam, hogy ne cifrázd! förmedtek rá mindaketten.

Az öreg meghökkenve húzta kicsi fejét görbe vállai közé.

- A Szent-Zsigmond-utcáig folyton a sarkukban voltam. Rólad beszéltek, téged gyaláztak, Áron uram. Különösen az öreg Bálint, ez a vén komondor feni rád a fogát és nagyon szeretne elemészteni. Vigyázz magadra, mert ez kemény, veszedelmes ember. Uráért tûzbe, vízbe menne és úgy vettem észre, sejti, szagolja a veszedelmet. Szemmel kell tartanod, nehogy veszedelmes legyen...

- Gondunk lesz rá, hogy ne legyen! Folytasd.

- Mint mondám, a Szent-Zsigmond-utca derekán Hollókövy uram sietõsen bekiáltott a fegy­ver­kovácsmûhely ajtaján: »Melchiorisz mester, Ince nyergelje fel a lovakat s várjon készen a kapu elõtt.« - »De hiszen nem távozhatik kegyelmed, nemes uram, a gyárból nap­szállat után!« mondá a mester. »Ne tartson fel, kigyelmed, mester uram; a kérdezõsködéssel, mert sietünk. De mégis, hogy megmondjam, aranynyal a kapuõrséget mindenre rá lehet venni«, mondá és csatlósaival együtt sietve lekerültek a bástyáknak, hol azok a vén fûzfák állanak s Tebelin kádi házánál a Három-torony-térre befordulva, kopogtatni kezdettek Abu-Sirzád medinai dervisnek és csodagyógyítónak ajtaján. Mindenre elkészülve, kivettem dókám alól Panczát, az én okos seregélyemet és mikor Abu-Sirzád a nagy zörgetésre, ajtót nyitott, az én seregélyem is besutytyant mellettük a napkeleti bölcs kertjébe...

Erre én nagy lármát és jajveszékelést csaptam künn az ajtó elõtt:

- Pancza, Panczurka, te csintalan gonosz állat. Óh, te bölcs és nagytudományú férfi, add vissza nekem Panczát, öreg napjaimnak és szemeimnek vigaszát! Óh add vissza, legyenek érte napsugarasak és harmatosak lépteid, mikor virágaid között sétálsz...

- Ezt jól kifundáltad, nevetett a két testvér.

A nagy jajveszékelésre maga a nagyszakállú bölcs nyitotta fel az ajtót. - Mit akarsz, jó ember? Miért e nagy fájdalom? kérdezte mély, komoly hangján.

- Allah, Allah, üvöltém, hajamat tépve. Nem hallod, nagy bölcs, Panczám, az én Panczurkám beszökött hozzád és virágaid között énekel... Óh, add vissza szemeim és öregségem vigaszát... s engedj belépni házadba, mert mástól nem hagyja megfogatni magát.

- Az alkorán tiltja az igazhivõknek a madarak összefogdosását. »Átkozott az, ki az énekes madarak fészkeit háborgatja.«

- Elhalt egyetlen fiamnak, az én drága Hermeszkémnek volt a kedvence.

- Lépj be hát és fogd meg, de virágaimat le ne gázold.

A kert tele volt mindenféle szinû, szagú orvosi növénynyel s bokorral és ennek végében állott a bölcs oszlopos-tornácu házikója. Az ablakai nyitva voltak és a seregélyt arra hessegetve, a beszélgetés minden szavát kihallottam. Hollókövy fényes jutalom és nagy kincsek igérete mellett hívta a dervist, hogy beteg nejét gyógyítsa meg, de ez csak hosszúszakállú fejét rázta nagy komolyan.

- Kincseid nem kellenek, - mit csináljak én az aranynyal és drágakõvel?

- Óh, jer, nézd meg, könyörgött Hollókövy. Tudományodról, gyógyításaidról csudákat beszélnek... A világ minden hires orvosa volt már nálam, de egy se tudott segíteni drága nõmön. Csak még a te nagy tudományodba van bizalmam. Óh, jer, könyörülj rajtam, a te istened és prófétád nevére kérlek és gyógyítsd meg gyermekeim anyját. Kivánj bármit, kivánd minden vagyonomat, kivánd véremet, életemet, örömmel adom oda! Rabszolgád leszek, csak nõmet gyógyítsd meg, rabszolgád egész életemen keresztül...

A bölcs végre megindulni látszott és engedett.

- Keresztény ember, én veled megyek, mert hívséges szereteted megindított, - de csudákat ne remélj tõlem! Az élet és halál onnan felülrõl jõ, - az emberi tudomány pedig Allah akarata és a halál ellen hiába való, - ezzel öreg szolgájával elõhozatta bõ utiköpenyét és orvosszeres ládikóját Bálinttal maga elõtt vitetve, Melchiorisz mester háza elõtt lóra ültek és sietve kocogtak a bécsi-kapu felé...

- Hát csak azért jött Budára!... Azt hivém, újabb prókátorokat akar fogadni, mondá Áron csalódottan. De hallga, mi ez? Zajt hallottam! Mintha valaki leskelõdne az ajtónál!

Libor az ajtóhoz csoszogott, hogy megnézze, de semmikép se tudta kinyitni. Csak gazdáinak egyesült erejével sikerült végre felrántani. A folyosó azonban üres volt és a legkisebb nesz se hallatszott.

- Pedig világosan hallottam a zörgést és lépteket, erõsité Áron. Libor te, vajjon igazán alszik-e az a renegát kutya? Már egyszer felcsúfolt bennünket... Nyitva tartsd hát a szemedet, mert ravasz, kitanult fickóval van dolgunk!

- Megnézem, uram, ámbátor egészen bizonyos vagyok benne!

Kevés idõ mulva, elégedett, diadalmas arccal tért vissza

- Mit mondék? Úgy alszik, mint téli vackán a gözü. Házastól, ágyastól ellophatnák... Nem hiába adtam neki az áfiumból.

- Akkor hát a becsapástól ugrott elõbbre a zár ütközõje, szólt közbe Gedeon... Jól van, elmehetsz, Libor.

Midõn egyedül maradtak, Gedeon bereteszelte a szoba ajtaját.

- Jerünk, öcsém, nézzük meg és gyönyörködjünk a mi drágalátos aranybáránykáinkban, mondá kincssóvár mosolygással, miközben a nyakán függõ kulccsal kinyitotta egy nagy, félig a falbaeresztett szekrény ajtaját, melynek elforduló feneke mögött egy szûk csigalépcsõ lett láthatóvá. Az az alattuk lévõ terembe vezetett, melynek hasonló, de még nagyobb furfanggal készült rejtekútján át, egy szûk fali üregbe jutottak, a mely orsószerû csavarodással a ház pincéje mögött levõ sziklaüregbe torkollott.

Útközben a nehéz karos gyertyatartóval megkopogtatta az üreg falait.

- Az egész házat fundamentumáig széthányhatnák, még se akadnának e rejtekre!

A sziklába vágott üreg oldalai boltozatosan ki voltak vájva s a négyszögletû kõkockák mellett, minden elõ volt arra is készítve, hogy szükség esetén hamarosan be lehessen falazni a bejáróval együtt valamennyit.

- Gedeon egymás után felnyitogatta a mesterséges-zárú vasládákat és mindegyikbe belevilágított gyertyájával.

Arany-, ezüstedények, ékszerek, drágakövek, összeolvasztott nemes ércrudak, zacskókba kö­tö­zött birodalmi és hollandi oroszlán-tallérok, átlátszó irhahártyákba gyöngyölt arany­tekercsek ragyogtak, villogtak a viaszgyertyák fehér lángjában.

- Hehehehe! Szépecskén szaporodtok, gyönyörûséges aranybáránykáim, ámbátor még sokat-sokat kell fáradnunk, dolgoznunk, hogy ládáink szinültig megteljenek... - No, de majd rajta leszünk, motyogá, miközben kéjes mosolylyal turkált a pénzek között.

- Áron te, Áronkám, úgy-e nincsen szebb zene az aranycsengésnél az egész világon? Mi?...

De majd feljajdult, mikor ez felelet helyett ráförmedt, hogy olvassa ki a pasa ötszáz aranyát, aztán menjenek vissza a terembe.

Mintha korbácsütések alatt görnyedne, mintha mindegyik aranytekercs mázsányi súlylyal húzná le kezét, olyan fájdalmas fohászkodás, nyögés között méregette, forgatta, egyiket a másik után. Kivette, megint visszarakta, majd egyik, majd a másik tenyerén latolgatta, míglen öcscse türelmét vesztve, durván kikapta kezébõl a tekercseket és nagy zajjal becsapta a láda fedelét.

- Nekem is üdvösségem az arany, de te némelykor mégis szenvedhetetlen vagy! kiáltá mérgesen, mire bátyja haragosan csapkodta be a ládákat és duzzogva követte vissza a toronyszobába, - a hol megint annyira belemerültek a tervelgetésbe, hogy már hajnalt kukorékoltak a környék kakasai, mikor ez a két emberbõrbe bujt ördög nyugalomra hajtotta fejét.

Napkeltekor Áron már ismét talpon volt és nyalkán kiöltözve, de nagyon rossz kedvben, parancsolta elõ lovát.

Setét, gyanakodó tekintettel méregette végig a renegátot, mikor ez nyögve, bicegve, a nyeregbe kapaszkodott.

A csudagyógyír, úgy látszék, keveset használt, mert olyan fakó pofával gornyadozott lován, mintha sírból húzták volna ki, dagadt talpával pedig meg se merte érinteni a hegyesvégû kengyelvasat, hanem lábát a levegõben lógázva iparkodott megülni a nyeregben.

A mint így mogorván, szótlanul léptettek egymás mellett, észrevette, hogy a renegát idõnként kihívó gyûlölettel méregeti, mibõl azt a gyanút merítette, hogy mégis megleste, kihallgatta beszélgetésüket...

E gyanuja folyton fokozódott, sõt csaknem bizonyossággá erõsödött, midõn látta, hogy gyûlöletes pillantásait titkolni se igen igyekezik...

- Jaj neked, ha kihallgattál!... Egy percig se kiméllek, mihelyt megbizonyosodom róla. Pedig kihallgattál. Kancsal, diadalmas pofádról látom. De majd kivallod, ha talpadat egy kissé megint megcsiklandozzák a bambuszszal, morogta magában, de nyugodt, egykedvû arcot tettetve sarkantyúzá meg lovát, hogy mielébb a palota elé érjenek.

A bejáratnál odavetette neki a kantárszárat.

- El ne mozdulj innen, míg vissza nem jövök, parancsolá röviden.

Hiasszár setéten nézett utána, azután az oldalcsarnok oszlopaihoz kötve a lovakat, éppen leterített köpenyére készült heveredni, midõn egész váratlanul a csausz aga hatalmas hangja dörrent meg a háta mögött:

- Hát te, kutya, kinek az engedelmével kószálsz, igazhívõ létedre éjjel-nappal a hitetlenekkel? Ki fizet léged, a kegyelmes pasa, vagy az a sárgapofájú hitetlen? Csauszok, huszonötöt a talpára, hogy belegebedjen!...

A renegáttal egyet fordult a világ. Rimánkodva csúszott az aga lábához, de ez elrúgta magától, mire a csauszok behurcolták az udvarra és lekapva tíz körmérõl, olyan huszonötöt vertek dagadt talpára, hogy azt hitte, belehal. Aztán kidobták a lovak mellé, hol menten elalélt a fájdalomtól.

Csak akkor tért magához, mikor a palota borbélya enyhítõ írral bekötözte lábát. Jajgatva, fogcsikorgatva fetrengett köpönyegén.

Már délfelé járhatott az idõ, midõn egyszerre Kányavári hangját hallotta, ki nagy hajlongással bucsúzott el a pasa kedvenc teszkeredzsijétõl.

Jó kedvvel jött és epesárga arca vad örömtõl, diadaltól sugárzott. Valami igen jót végezhetett, mert - szokása ellenére - egy fényes tallért vetett a lovát eloldozó szerecsen rabszolgának, azután fürgén a nyeregbe pattanva, lovával szorosan az oszlopcsarnok mellé ugratott.

Hiasszár arcra vetette magát, úgy tett, mintha aludnék, mire Kányavári lehajolt a nyeregbõl s kegyetlen nevetéssel dörmögte fülébe:

- A foglalót már megkaptad, - a fizetés majd következik! Gondolj multkor mondott szavaimra!

Ezzel sarkantyúba kapta lovát és gyorsan tovavágtatott.

Erre a renegát, mint a kit a kígyó csípett meg, szökött fel fektébõl.

Nem érezte, hogy megkínzott talpából csorog a vér, nem az agyáig lüktetõ fájdalmakat, hanem felmarkolt egy csomó törmeléket és ezt vágta utána, magánkívül dühében.

- Igenis, meglestelek benneteket, kihallgattam minden ördögi praktikátokat, kutyák, gonoszok, zsiványok és megfizetek a kétszeri megveretésért, ha elkárhozom is bele! hörgé tajtékzó ajakkal. Most ti vagytok az erõsek, hatalmasok, de majd eljön a leszámolás napja s akkor... akkor... és addig fenyegette öklével, a meddig csak láthatta.