A Hollókövy ház gyásza.

» – – – – – – – – – – – – – –
  Ama teremben feküdt árván
  A sárga halott fehér párnán
  S a gyászimára jövő csendben
  Az óra rémes hangja ketytyen:
       Mindörökké - soha többé
       Soha többé - mindörökké.«

  Longfellow: »A lábasóra«

A mint Kányavári hazaérkezett, egyenesen felrohant bátyjához a toronyszobába.

- Nos? Nos? Arcodról jó hireket olvasok! Beszélj hát, mondjad hát, mit végeztél?

- Mindent, bátya, mindent! A lelked is ugrálni fog örömében! lihegé a sietségtől. De itt nem beszélek, hanem jer titkos benyilódba, ott majd szép lassan a füledbe súgom, mert még a falaknak se szabad hallani...

- Akkor hát jerünk oda!

Beléptek a titkos szobába, melybe titkos ajtó nyílt.

- Úgy van, mint mondom, bátya. Az a zsivány kilesett bennünket, a mirõl kétségtelenül tüstént meggyõzõdhetünk, ha elsõben is lenézünk az alsó traktusba Libor gazdához.

Midõn az ajtón benyitottak, az öreg éppen kettes-ajtajú, nagy fali szekrényében motoszkált, melybe még csak bepillantást se engedett senkinek, hanem kulcsait mindig övén függõ tarsolyában õrizte nagy féltékenyen.

- Melyik ágyon aludt a török? kérdé Áron nyers hangon...

- Itt az ajtó mellett. Nézzed, uram, a medvebõrtakaró belseje egészen zsíros, kenõcsös talpaitól!

- Zökkentsd félre az ágyat, hadd nézek mögéje! és maga is segített a nehéz tölgyfa-ágyat kiemelni a fülkeszerû mélyedésbõl.

- Jól sejtettem! kiáltá diadallal. Nézz ide, vén bagoly! Az áfiumot nem itta meg, hanem ide öntötte az ágy mögé! és rámutatott a falon és a padlón setétlõ barnás foltokra. Így tudsz te vigyázni az emberekre?

És úgy leszidta az öreget, hogy azt se tudta, melyik lábára álljon, csak a szeme-szája járt fel-alá nyugtalanul, mintha dróton rángatnák, ami szokása volt, ha megijedt, vagy ha valami kellemetlenség érte.

- Ezért még számolunk veled! Jer, bátya, odafent megmutatom a hallgatódzás többi bizonyságait...

A hegyesfejû vasszegekkel sûrün kivert alacsony tölgyfaajtó elõtt megálltak.

- Ezt az ajtót már megvizsgáltam. Az az áruló kutya setétbarna teveszõr kaftánt és vörös övet viselt s midõn ide lapult hallgatódzni, a bolyhos szõrszálak a szögek közé akadtak... Nézz ide!

- Látom, a szögek közé csakugyan barna és vörösszinû szõrszálacskák vannak akadozva.

- Milyen ravaszul kigondolta az a zsivány gazember! A kapocs végét beakasztotta, mintha az erõs becsapástól ugrott volna bele. S míg mi az ajtót rángattuk, addig szépen visszaosont fekvõhelyére... És ennek mind Libor ügyetlensége az oka, dühöngött Áron.

Gedeon, ki eddig csak keskeny ajkát rágta, most megszólalt:

- Ravasz és vakmerõ fickónak látszik. Épp azért nem szabad késlekednünk. Ülj lóra és vágtass a pasához... Tudod, mit kell mondanod. Kövess el mindent, hogy ne érjen el több napkeltét. Titkainknak, rajtunk kívül, élõ ember nem lehet tudója... Siess hát, hogy neszét ne vegye valaminek.

- Sietek, bátya... Fejének szemem láttára kell az igazság udvarára²² gördülnie, szólt sebesen, miközben lesietett az udvarra és a másik percben egy mindig nyergelve álló lovon, sebesen vágtatott az Abdallah-téren keresztül.

A dervisek már az estalkonyi szurát énekelték és Gedeon hovatovább mind nyugtalanabbul tekintgetett ki az ablakokon, de Áron öcscse csak nem akart visszatérni.

Már az utolsó napsugár is eltûnt a hegyek mögött és az alkony setét árnyai kezdtek aláereszkedni mindenre, midõn végre nagy fáradtan s leverten hazaérkezett.

- Az a zsivány megérezte a sáfrányillatot és megszökött Budáról! - ezzel köszöntött be a szobába.

- Mit mondasz? kiáltott bátyja rémülten.

- Úgy van, megszökött, - de azért még nincs minden elveszve... Csengess Libornak, a vén akasztófáravalónak.

Gedeon egy ébenfapálcikával ráütött az ezüstharangocskára, azután kérdõleg nézett öcscsére.

- Abdi pasa, a hol pénz és arany forog a kérdésben, a saját édes testvérét se kíméli... Rögtön kiadta a parancsot a hóhérnak, de a renegát sehol se volt található. A csauszok az én vezetésem alatt bejárták a várat és a négy alsó várost, de nem találták meg, azért lovas szarácsik cirkálnak mindenfelé a vidéken, de még csak nyomára se akadtak... Egyik kapu õrsége se látta távozni a várból...

Ebben a percben kinyílt az ajtó és Libor gazda somfordált be nagy bûnbánó képpel a szobába...

- Tedd jóvá, a mit elrontottál, különben megiszod a levét, azt mondom, riadt rá Áron haragosan. A mint már említém, egyik kapu õrsége se látta távozni. A renegát tehát a várban lappang valahol. Olyan orrod van, mint a vizslának, keress, kutass mindenfelé. Ölts alkalmas álruhát... A vásár örve alatt mindenhová bejuthatsz. A renegát nélkül vissza ne gyere! Ha az ég, föld összeszakad is, meg kell találnod. Lódulj és tüstént láss a kereséshez!

- Rossz dolog, gonosz dolog! szólalt meg Gedeon, miután az öreg Libor elcsoszogott. Valóságos Damokles kardja lóg fejünk felett. Ám ha csak a föld alá nem bujik, embereink rá fognak akadni... Igaz a, Abu-el-Máni holnapután a vár alá érkezik hajóival... Meddig maradsz még itt?

- Míg a tatár és albán lovasok meg nem érkeznek. Abdurrahmán már elküldte a fermánt a váradi pasához kétszázötven emberért. Meg kell ismerkednem a vezérlõ bégekkel, hogy megbeszélhessem velük a szükségeseket.

E szavaknál a két testvér arca undok mosolyra torzult és diadalmas, egyetértõ tekintetet váltottak egymással.

- Ez lesz hát az a bizonyos csapat?...

- Ez lesz, bátya, sõt Abu-el-Máni is hozzájuk csatlakozik minden fegyveresével...

––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––

Egy héttel késõbb Kányavár Áron egy derült napon a Sólyomvár felé vezetõ országuton ügetett hazafelé. Délfelé azonban az ég fenyegetõn elborult és alig hogy bevergõdött Hidegkútra, olyan zivatar és felhõszakadás támadt, hogy mindenki a világ végét várta.

A plébános meghuzatta a templom harangjait, de ezek szelid, bátorító szava elveszett a földrengetõ csattanásokban.

- Isten büntetése ez az ítéletidõ rajtunk, mondá az öreg plébános a vihar kitörésekor Kányavárinak, ki a parókhián szállt meg. A népség tehetetlen, mert a török ólomként ül a nyakán. Õ szedi az adót, szab neki törvényt, igazságot, mert uraink szeretnek a zavarosban halászni, a helyett, hogy kezet fognának a török ellen igazi urunkkal, a császárral.

Kányavári felelet helyett erõs köhögéssel odázta el e nem szeretem beszédet, mert attól félt, hogy ez az egyeneslelkû, szókimondó öreg pap neki is szemébe vágja: »te magad is ilyen vagy«...

- Megérdemeljük ez isten csapását - folytatá, midõn galambtojás nagyságú jégdarabok kezdettek hullani. A török szokások, a pogány istentelenségek napról-napra jobban meg­rontják erkölcseinket... Elhagyjuk az egyedüli üdvözítõ hitet, Jézus Krisztus vallását, törökké, renegátokká leszünk földi javakért, mulandó gyönyörökért. Jó minapában is szállást kért nálam egy kancsalszemû, fájós lábú török, ki szintén magyarból lett renegáttá, de most újra vissza akar térni az igaz hit kebelébe...

- Itt volt tisztelendõ uramnál? Ugyan mit keresett itten, ha nem alkalmatlankodom e kérdéssel? vágott közbe mohón Kányavári.

- Nem titok, hogy meg ne mondhatnám kegyelmednek. Két napi pihenõt kért, míg talpának sebjei kissé behegednek. Unokaöcsém, a kispap, akkor szintén a parókhián vala, õ vele meg pár sort iratott egy darabka hártyára...

- Hm, milyen furcsa! Nem tudhatnám meg az irás tartalmát?

- Tõlem nem, - mert nem tudom. Nem vagyok a más dolgára kiváncsi, öcsémnek azonban annyit mondott, hogy Istennek tetszõ cselekedet válik belõle, mert nagy gonosztettet készül megakadályozni vele.

Kányavári úgy összerezzent, mintha a füle mellett lõttek volna egy jó nagyot.

- Tehát erre vette útját Hiasszár. Bizonyos, hogy Hollókövyt akarja figyelmeztetni, gondolta magában Kányavári.

Vajjon figyelmeztette-e már és miként? Ez a gondolat zaklatta szüntelen és egyre kínozta agyát, mi módon lehetne megtudni valami bizonyosat? Talán neje és fia tudnak is valamit - s e gondolatra olyan mehetnékje támadt egyszerre, bár sûrün hullott a mennykõ, hogy a jó öreg pap alig bírta visszatartani és egészen elszörnyedve nyomta vissza székébe.

- De hát ne kisértse kegyelmed ily vakmerõséggel az Istent! A szoros út most egy kavargó tenger és szalmaszálként sodorná, törné össze lovával együtt!

Nagy örömére a zivatar végre éjféltájban elvonult a vidékrõl s még alig pittymallott, midõn maga felnyergelé lovát s el sem búcsúzva vendégszeretõ házigazdájától - sietve útnak indult.

A jégesõ a falu felett adta ki mérgét, a vetésekben jóformán semmi kárt nem tett, sõt inkább az esõtõl felfrissülve, az egész vidék buja zöld szinben pompázott. Máskor nem törõdött volna ezzel, sõt örült volna a más kárán, de most úgy érezte, mintha a saját birtokára lépne, midõn a karcsú jegenyékkel és gyümölcsfasorokkal szegélyezett, tagokra osztott Hollókövy-birtokok mellett elhaladt.

- Nem én vetettem, mégis én aratok nemsokára, gondolá nagy örömmel, midõn a buja vetéseken, legelészõ méneseken s gulyákon végigtekintett.

A keskeny országút a legközelebbi fordulónál egy kis erdõcskébe mélyedt, melynek már a vége felé járhatott, midõn a közelben egyszerre csak sikoltó gyermekhangokat hallott.

- Ugyan mi lehet ez? gondolá s inkább kiváncsiságból, mint szánalomból, arra felé tartva, a tisztás szélén fiának török lovát pillantotta meg, a mint egy fához kötve legelt. - Itt van! elibém jött az én szívem fiam! gondolá nagy örömmel.

- Jánoska, Jánoska, hol vagy, jere csak elõ drágám, én vagyok itt! kiáltotta kedveskedõ hangon.

Hívogató szavaira egy tizennégy-tizenöt évesnek látszó, nyurga fiúgyerek lépett elõ kedvetlen arccal a bokrok közül. A legdrágább posztó-ruhába volt öltözve és bozontos, lángveres haján drága forgójú, kócsagos bársonysüveget viselt, mely alól annál kirívóbban tûnt elõ szeplõs, csúnya arca, alattomosan villogó, apró szemével, kajánmetszésû, széles szájával.

- Kegyelmed az, apám uram. Hát már visszajött?

Kányavári a hosszú távollét után nem gyõzött eleget gyönyörködni kedves fiában, kinek számára nem volt semmi sem elég finom és drága.

- Ej, ej, Jánoskám, hát nem én elibém jöttél, hé? Hiszen lovas legényt küldtem elõre... No, nézd, a rossz gyermekét, még csak, meg se öleli, csókolja az õ kedves apuskáját!

- Tudja, édes apám, nem szeretek nyalakodni. Az az asszonyoknak való! s elhárította apja ölelõ karjait.

- Óh, te rossz kölyök!... Lám, lám, máris milyen férfiasan, büszkén viseli magát, nevetett Kányavári. Hát akkor mit csinálsz itt, Hollókövy uram fundusán? Nem félsz, hogy megzálogol?

- Nézze meg, kegyelmed, mit csinálok, vigyorgott gonosz örömmel, mialatt hosszú karjával széthárította a bokrokat, melyek mögül fájdalmas nyöszörgés és elfojtott siránkozás hallatszott.

A terebélyes bükkfa törzsökéhez egy parasztfiúcska és egy leányka volt odakötözve a vadszõlõ szívós indáival, mik mélyen belevágódtak mezítelen karjukba.

Kányavári, a helyett, hogy fiát érdeme szerint megfeddte volna, mérgesen ripakodott a félelemtõl és fájdalomtól elgyötört gyermekekre:

- Úgy kell nektek, hitvány parasztférgek, miért haragítottátok meg az úrfit, hé? Kérjétek meg szépen, csókoljatok neki mindjárt kezet, hogy elereszszen benneteket. Csókoljátok meg mindjárt kezét, lábát!...

- Egy tapodtat sem mentek, míg ezt is meg nem kóstoljátok!... agyarkodott rájuk a gonosz fiú, a tüskés vadrózsagalyat suhogtatva, mire az elkínzott gyermekek újra sikoltozni kezdtek.

- No, no, Jánoskám, ereszd el õket, hadd fussanak a hitványok. Ha elereszted, valami jót, igen jót mondok!

- No, no, ne haragudj, fiacskám, ma nekünk örömnapunk vagyon! engesztelé fiát az apa.

- Nekem amúgy is örömnapom van, mert Hollókövy Edömérnek, a kit én gyûlölök, ki nem állhatok, ma temetik az anyját.

- Mit mondasz? Hát csakugyan meghalt?

- Meg ám... Az egész ház csak ugy harsog a siránkozástól és jajgatástól...

- Hm! hm! Ez nagy újság, mormogá az apa, mi alatt késével elvagdalá a gyerekek kötelékeit és rájuk parancsolt, hogy takarodjanak.

- De hát mit vétettek neked ezek a jobbágyporontyok, fiacskám? Úgy látom, a Hollókövy vincellérjének a gyerekei?

- Azt vétették, hogy mikor a nyulacskájukat el akartam tõlük venni, hogy kiszurkáljam a szemét, hát a nagy sikoltozásra odajött az Edömér és mivel erõsebb nálamnál, hát a földre tepert és össze-vissza pofozott a kutya, mikor meg akartam ütni...

- Micsoda! Megütött!... Megvert!... Földhöz vágott? Téged?! Ezt merte veled tenni! Miért nem mondtad te ezt meg nekem?!

- Azért nem mondtam, mert magam akarok rajta boszút állani. Boszút állok, ha esztendõkig kell is várnom!

- Úgy, úgy, fiam, aranyos Jánoskám... A boszút el kell tennünk alkalmas idõre... De most ülj fel szépen a lovacskádra és jerünk hazafelé. Hej, ha tudnád, milyen jó hireket hozok én nektek, milyen fényes jövendõ vár reád, ha nekem mindenekben szépen szót fogadsz... Mit szólnál, ha egy reggelen átmennénk az üres Hollókövy kastélyba és azt mondanám, mienk a kastély, mienk a földek, uradalmak, a sok gulya, ezüst, arany és a jobbágyok! Nos, mit szólnál, Jánoska?

A fiú korát meghaladó ravasz éleselmüséggel nézett apjára.

- A mienk lesz minden! Mi leszünk az urak? Ugy-e, ez az a jó hir, mit mondani akár kegyelmed, apám?

- Ez az, így lesz! Gazdagok, hatalmasok, elsõk leszünk az országban... Nos, örülsz-e neki?...

- Edömér pedig szegény, nyomorult lesz! Kikergetjük a kastélyból, éhezni, rongyoskodni és dolgozni kell neki, még a hugának is, a ki engem szintén kicsúfolt és kinevetett... Apám uram, a mi jobbágyunk lesz Edömér, mi parancsolunk neki?

- Úgy lesz, fiam, úgy, úgy, talán még rosszabbul! Én az apát, te a fiút, bólintgatott ördögi mosolylyal.

- Édes apám, az a kancsalszemû török, a kivel kegyelmed Budára indult, jó minapában itt sundorgott ám a faluban és minden áron Hollókövyvel akart beszélni...

Kányavári majd ledobbant nyergébõl erre a nem várt meglepetésre.

- Húj, gyerek, ezt csak most mondod! Ki vele, mit tudsz, hogyan tudtál meg valamit?

- A Kaliczkás Peti mondta és mindenkinek mutogatta azt az ezüst-dénárt, a mit tõle kapott, hogy a kastélyba ment az izenettel.

- Mondjad, mondjad hát, de hamar!

- Hollókövy uram maga helyett az öreg Bálintot küldte oda, a török azonban nem akart várni és csak egy kis irást hagyott a számára...

- Ez az! dörmögé Kányavári, ez az az átkozott levél. Nem tudod, hosszú volt-e?

- Hiszen el is olvastam. Éppen a ház felé tértem haza sólymommal, midõn Kaliczkásné kiváncsian forgatta, nézegette a levélkét. Mikor meglátott, nagyon meginstált, nem olvasnám-e el neki? Az volt benne, hogy Hollókövy vigyázzon magára, mert közeli, megsemmisítõ veszedelem fenyegeti házát és családját... ennyi volt az egész!

Kányavári majd megette fiát örömében.

- Óh, te aranyos fiú, milyen gondot vettél le rólam!

S kacagni szeretett volna azon való jókedvében, hogy íme, a véletlen mely könnyû szerrel tudatja vele azt, a min egész éjszaka emésztõ nyugtalansággal töprengett.

- Ez a figyelmeztetés hiábavaló volt... A mint én Hollókövyt ismerem, ügyet se vet rá, csak mosolyog rajta, hanem azért mégis árulás volt... No iszen, kerülj csak kezünk közé, áruló betyár! Pedig oda kerülsz, ha az egész országot tûvé teszszük is érted! mormogta Kányavári.

E közben elérték a faluvégi kertek alját, a hol egy pillanatra megállította a lovát.

- Jánoskám, te okos fiú vagy. Igérd meg, hogy mától fogva mindenben szót fogadsz nekem és úgy cselekszel, a mint én diktálom. Mert ettõl függ minden, csak így állhatunk boszút, én az apán, te a fiún. Gedeon bátyád is azt parancsolja általam, hogy mindenekben szavamat kövesd.

- De meddig? kérdé huzódozva a fiú.

- Nem sokáig, fiacskám, csak Mamertusz nap éjszakájáig... Azután tehetsz mindent, a mit akarsz, mert mi leszünk a parancsoló urak közel-távol a vidéken...

- Akkor mindenben szót fogadok kegyelmednek. Még Edömérrel is kibékülök, csakhogy annál jobban tõrbe csalhassuk! szólt alattomos vihogással, mire az apa túláradó örömmel bólintgatott rá és büszkén dörmögé:

- Nem hiába az én fiam, de az én vérem is mindenekben. A maga eszétõl kitalálta, mire gondoltam. Ebbõl a fiúból nagytekintélyû, hatalmas ember lesz, akárki meglássa... Bárcsak Gedeon is hallhatná, tudom, örvendene... De induljunk!

A lovak kocogva tértek át a keresztútra, melynek végén Kányavári uram kuriája fehérlett egy kõkerítéses, hosszú, pitvaros alház alakjában, vele szemben pedig, egy jó nyíllövésnyire, a Hollókövy-család kastélya kandikált ki a magaslat hársfái közül szélvitorlás tornyával, várfal formán csipkézett kõfalaival.

A nyitott kapun át éppen az udvarra akartak kanyarodni, midõn Kányavári egyszerre csak fülelve ütötte fel fejét.

- Ah, hallgasd csak! Mintha gyászzsolozsmák hangját hallanám!

- Jól hallja, apám uram! Hollókövynét temetik... Hejh, hogy sírhat most a vitézkedõ, büszke Edömér!

Csakugyan ebben a pillanatban a kastély fõkapuján komor, ünnepélyes gyászmenet indult ki és hosszú sorban, lobogó viaszfáklyák kanyargó füstje között vonult a kastélykert mögötti családi sírbolt felé, melyet búsongó, setétlombú ciprusok árnyaltak be gyászos komolysággal.

A fekete bársonynyal bevont, ezüstszögekkel kivert koporsó után Hollókövy Gábor fájda­lomtól megtört magas alakja haladt, egyik karján keservesen zokogó lánykáját, a kis aranyhajú Ilonkát, másikon pedig fiát, Edömért vezetve és utána mindjárt az öreg Bálint lépdelt nehezen, vontatottan.

Csikorogva tárultak fel a nehéz vert vasajtók s a búcsúztató szívrázó hangjait komoran zúgták vissza a sírbolt falai, melynek setét öblébe most tették le örök álomra a leghûbb, leggyengédebb feleség és a legjobb anya porlandó hamvait.

... »A por visszatért a porhoz, de feltámadunk«... zúgták megrázón a gyászének hangjai és a fáklyák feketén lobogtaták kavargó füstfelhõiket a borus ég felé.

Egy szem se maradt szárazon. A nagy gyászkiséret, mint egy ember, sírt, zokogott, a búcsúztató papoktól kezdve a legutolsó jobbágyig, mert az elhunyt az egész vidéknek vigasztaló, jótékony õrangyala volt.

A temetés után, midõn a gyászkiséret oszolni kezdett, a bánatos apa árván maradt gyerme­keivel a kert magányos útjain át tért vissza a kastélyba.

Itt minden, még a legkisebb tárgy is, csak az elhunytra emlékeztetett... A megkezdett hímzés, az ablak szögletébe támasztott hárfa, a kerekes guzsaly és a nagy karszék, melybe még utolsó óráiba is belekivánkozott - de a mely ezentúl üres, örökre üres marad... E gondolatra a hatalmas, vasakaratú férfiú megtörten roskadt egy karosszékbe - és gyermekeit magához ölelve, megrázó hangon zokogá:

- Edömérem, Ilonám, nekem nincs nõm, nektek nincs többé anyátok!...

Egyszerre az öreg Bálint tisztes alakja jelent meg az ajtó közben, de meglátva a zokogó csoportot, megállt és csak omló könnyein át nézte õket csendesen, hanem Hollókövy, mintha csak megsejtette volna hûséges csatlós hadnagyát, hátrafordult.

- Te vagy itt, öreg Bálintom, mit akarsz?

- Ah, édes uram, felelt az, miért kell e szomorú órában is világi dolgokkal és mások bajával küzködni kegyelmednek, de megparancsolta...

- Igen, meghagytam neked, hûséges öreg cselédem, hogy mindenkoron és minden körülmények között vezesd be, ha valaki bajban van és segedelemért kopogtat ajtómon. Azért, hogy én szenvedek, ne szenvedjen más egy percig se, ha segíthetünk a baján. Kik várnak odakünn?

- A helybeli plébános tisztelendõ úr és Enyingi Török Gábor õ kegyelme küldöttje, valami sürgõs stafétával és még néhány vidéki szegény ember; - az urak pediglen a nagyterembe gyülekezve, várnak kegyelmed személyére és velük vagyon a Bécsbõl érkezett követ is.

- Mondjad meg az uraknak kellõ tisztelettel, hogy addig beszéljenek maguk között a tudvalévõ tervekrõl - az ajtónálló pedig gondoskodjék mindenrõl. Nemsokára én is ott leszek a tanácskozásban.

- Ah, édes atyám, e gyászos órában hagynád a tanácskozást! veté közbe félénken Edömér.

- Ugyanezt mondták a nemes urak is - és csak kegyelmedre várnak, hogy szétoszoljanak, mondá Bálint.

- Fiam, a haza ügye semmi körülmények között se tûr halasztást. Tanuld meg e nehéz órában, miként kell a férfiúnak fájdalomban, kétségbeesésben helytállania, mikor mindnyájunk édesanyja: a haza javáról van szó...

Edömér bocsánatkérõleg csókolta meg apja kezét.

- Engedd meg hát, édes apám, hogy én is veled mehessek!

- Jer velem, fiam! Fegyvert forgatni már tudsz, tanuld meg hát azt is, miként kell a haza megmentésén összetartással, bölcs körültekintéssel és áldozatokkal munkálkodni akkor, midõn török rabigában nyögünk és fegyvert emelni még gyengék vagyunk. Ilonkám, kis lányom, te ne légy magadban. Eredj Erzsók anyóhoz és galambjaidhoz, te pedig Bálint, legelõször vezesd be a tisztelendõ plébános urat.

Midõn az öreg Bálint Ilonkával távozott, az apa és fia átmentek a harmadik terembe, az úgynevezett kincses-palotába, mert ebben a teremben voltak a Hollókövy-család õsi kincsei, arany- és ezüst-edényei, díszes ajtójú, szekrényekben s gyöngyházzal és elefántcsonttal kirakott ládákban felhalmozva...

- Édes anyátok végsõ óhajtását teljesítem, midõn e becses aranykeresztet és kelyhet, szentéletû öreg tanítótok és nevelõtöknek ajándékozom, ki édes anyátoknak is szeretett tanítója vala, mondá, miközben kinyitotta az egyik polcos szekrény ajtaját és egy drágakövektõl ragyogó láncon függõ aranykeresztet, meg egy karbunkulusoktól szikrázó, remekmûvû vert aranykelyhet vett elõ. - Még az õ drága kezei helyezték ide, susogá elérzékenyülve és az apa meg a fiú áhitattal csókolák meg a szent ereklyéket...