A búcsulátogatás.

»De az ajtó s ablakoknak függönyei mind susogtak,
  S ismeretlen rémülettel foglalák el kebelem...
  S hogy legyőzhessem magamban a félelmet, váltig mondtam:
  Látogató csak, ki ott van, ajtóm előtt csendesen,
  Valami elkésett utas vár az ajtón csöndesen:
          Az lesz, egyéb semmisem!«

Poë Edgár: »A holló«.

Midőn a tisztes, öreg plébános belépett, ajkán a hit enyhítő szavaival, szemében azonban a részvét könnyeivel szorítá meg Hollókövy jobbját, aztán reszkető kezét áldólag tanítványának fejére téve, hosszasan keblére zárta...

- Megboldogult nőm szeretete és hálája jeléül hagyományozá e két klenódiumot kegyelmednek, tisztelendő atyám! mondá csendesen és átnyujtá a kelyhet a kereszttel együtt. Emlékezzék meg róla imáiban!

- Szívembe van zárva emlékezete, szeretetemet pedig árváira ruházom, felelt megilletődve az öreg. Adja a Mindenható, hogy e kehelylyel örökre távozzék e házból a szenvedések és megpróbáltatások pohara!

- Isten birja a jövőt, sorsunk és életünk az ő kezében van, történjék az ő szent akarata...

Az öreg plébános távozta után, Enyingi Török Gábor küldöttje lépett be, kit a ház ura már az iró- és könyves-palotában fogadott.

Két oldal ügyesen összefektetett szalonna közül vette elő a levelet, (mert, ha mindenét átvizsgálja is a török, de a sertés tisztátalan szalonnájához hozzá nem nyúl) - melyet Hollókövy gyorsan átfutott, a hirnököt pedig elküldte a cselédházba, hogy étel-ital mellett pihenje ki magát.

- Hát kelmetek mit akarnak tőlem? kérdé, midőn néhány jobbágyforma ember lépett a szobába.

- Kegyelmes jó uram, - kezdé reszkető szóval a legöregebbik, mink vagyunk a feldúlt Csókakő utolsó lakói. Falunk a földdel egyenlővé tétetett s többi atyánkfiait a martalócok török rabságba hurcolták. Hontalanok, földönfutók vagyunk a hazában. Ha te meg nem könyörülsz rajtunk, éhen pusztulunk el.

- Nem addig, míg nekem van... Birtokaimon új tűzhelyet alapíthattok magatoknak, felelt meg­illetődve - és feledve saját baját, veszteségét, oly jóságosan vigasztalta a szerencsét­leneket, hogy ezek, mielőtt meggátolhatta volna, lába elé borultak.

- Menjünk most már a tanácskozó-palotába, szólt azután és magával vitte Enyingi Török Gábor levelét is.

A tanácskozás helyét üres, visszhangos terem előzte meg, melynek hegyes, gerezdekre osztott boltozatai elnyeltek minden hangot, ha ugyan valaki ez üres teremben el tudott volna rejtőzködni. Valaha, Hollókövy Ubul idejében, ez volt az ősi kastély díszterme, mit a gerezdek ormótlan, szivalakú cifrái és a közepén kiformált ékítmény is mutatott.

Az ezután következő nagy terem óriási diófa-asztala körül elhelyezett, préselt munkájú szattyánbőr-karszékekben ültek az urak, tanácskozásba mélyedve, midőn a házigazda fiával belépett.

A két Erdődy testvér mellett ültek a Tahyak, Juranicsok, ezek után Istvánffy Pál, Csáky György, Nádasdy Ferenc, Bajomi János, Patasics Péter, Fiáth és Serényi János. A felvidéki Lakyak mellett a Farkasok, Csabyak, Osváthok, Deákok és a két Borbély testvér a Dunántúlról, az asztal felső végén pedig Thurzó György, Illésházy Péter, Dóczy Ferenc és az öreg Nyáry Lőrincnek tisztes agg alakja ült, szóval, az ország legjobb családjai, hősei és nemesei adtak Hollókövy házánál csatlósaikkal, fegyveres kiséreteikkel egymásnak találkozót, hogy a török rabiga alatt nyögő haza megmentésén és felszabadításán tanácskozzanak.

Egy pár elkésett vendég is érkezett: Kende Gábor, Czibak Imre, Petróczy, a három Szirmay testvér és Batthyányi Ferenc és egy Szapáry, kik Ó-Buda környékén verődtek össze és ott tudták meg, hogy Petróczy, Czibak és a három Szirmay testvér úgy vágták magukat keresztül egy martalóc-csapaton, hogy ide érhessenek, - ami általános felgerjedést okozott... És e felgerjedést fokozta még a házigazda által felolvasott levél, melyben Enyingi Török Gábor tudatja, hogy betegsége miatt nem jöhetett személyesen - így irásban adja tudtára a gyülekezetnek, hogy a győri, bárkányi és füleki pasák a jövő hét folyamán (annak idejében majd a napokat is tudatandja) több nagyobb csapat keresztény foglyot akarnak a budai várbörtönökbe szállítani.

- Megszabadítjuk őket! zúgta lelkesen a gyülekezet - és mindjárt névszerint kijelölték, hogy kik fognak dandáraikat egyesítve, vidékenként lesbe állani, hogy felkoncolva a kisérő török csapatokat, a foglyokat övéiknek visszaadhassák.

A tanácskozás folyamán Illésházy Péter bécsi útjáról számolt be, mire a jelenlévő bécsi követ megjegyezte, hogy üdvös volna még egy küldöttséget meneszteni a császárhoz és az irányadó köröket is jobban meg kellene nyerni egy általános felszabadító hadjárat eszméjének, kik viszont aztán a külső hatalmasságokat iparkodnának közös cselekvésre bírni. Csakhogy, természetesen ehhez nagy idő kell...

A külső hatalmasságoknak a maguk józan belátása szerint kellene egy közös hadjáratra egyesülniök, melylyel egyszersmindenkorra megtörnék a török hatalmát - jegyzé meg Csáky György türelmetlenül. A török közös ellenség, közös veszedelem egész Európára nézve, a felszabadított Magyarország pedig védőfalul szolgálna - mint szolgált az elmult időkben, az ozmán hódítások ellenében. De a külső hatalmasságok azt szeretnék, ha Magyarország maga kaparná ki a gesztenyét a tűzből... Mikor aztán a maga erejéből széttörné az igát, akkor jönnének hozsannát kiabálni!

A bécsi kamarás úr úgy tett, mintha nem hallaná, sőt legkellemetesebb mosolyával biztosítá az urakat, hogy Bécs mindent meg fog tenni Magyarország felszabadítására...

- Mindig csak igéretek, üres igéretek! morogták félhangon innen is, onnan is.

A tanácskozás folyamán aztán elhatározták, hogy Bajomi, Patasics és Kobak Miklós dandá­raik­kal az embertrabló martalócok, Borbély, Békéssy és a két Farkas testvér pedig a fosztogató török és tatárcsapatok ellen fognak indulni, Dóczy, Serényi, Pálffy, Esterházy és többek pedig a csekélyebb helyőrségű várak visszafoglalását fogják megkisérleni.

Edömér atyja széke mögött állva, lélekzetét visszafojtva hallgatta a tanácskozásokat és a hallott harcok, ütközetek zajába egész lelkével beleképzelve magát; szakasztott az a fiatal hős volt, minőnek a pasa a bűvös kristálygömbben látta és leírta.

Fekete fürtös fejét büszkén, merészen hátravetve, lehajtott inggallérja alól kilátszott az a különös alakú kis fekete anyajegy, mely nemcsak gömbölyű, formás nyakán, hanem merész­szabású, mégis gyöngéd ajka felett is setétlett. Csodásan villogó fekete szemében egy hős tekintete lángolt, nemes, bátor arcán pedig, az ifjúság zománca mellett, szilárd akaraterő és a lelki jóságnak, nyíltszívűségnek megnyerő kifejezése látszott. A kik atyját ilyen korában ismerték, azt mondották, vonásról-vonásra szakasztott mása nemeslelkű édesatyjának.

A tanácskozást késő délután fejezték be és az urak, tekintve egynémely ügynek halaszt­hatatlan voltát, a szokásos tort se tartották meg, hanem egész sereget tévő fegyvereseik, és csatlósaik élén azonnal távoztak.

Valóban csak az olyan fejedelmi vagyon, minő a Hollókövyé volt, bírta ki az ilyen vendéglátást, mert az akkori zavaros közbiztossági viszonyok s a mindenfelől prédára leső martalóc-bandák nagyszámú fegyveres kiséretet tettek szükségessé a legrövidebb útra is.

A vendégek távoztával, a bécsi követ úr is útra készülődött és a kocsisok előhúztak egy nagy, dinnyealakú, vörös bagariabőr-függőhintót, a kisérő fegyveresek pedig paripáikat nyergelték.

- Edömér fiam, míg én a követ úrral egynémely dolgot megbeszélek, vezesd sétálni Ilonka hugodat. Vigasztald és vidítsd fel szivecskéjét. Később én is utánatok megyek.

Ezt a vendégpalota (vendégszoba) tükörszőnyeggel védett ajtaja előtt mondta félhangon, mert a követ úr már benn várakozott és unalmában a földig érő, metszett velencei tükrökben nézegette selyem-bársonyba öltözött vézna alakját.

Edömér éppen távozni akart, midőn atyja még egyszer visszaszólította.

- Úgy-e, Edömérem, jóban, rosszban igaz szerető bátyja és hűséges oltalmazója léssz mindenkoron kis hugodnak? - kérdé oly szokatlanul elérzékenyült hangon, minőn még nem hallották beszélni.

- Igérem, édesatyám! De miért mondod ily különös hangon? akarta kérdezni, hanem akkorra már atyja benyitotta az ajtót, ő pedig lesietett a hugához.

A kis Ilonka ott ült a mély ablakfülkében és szomorú mélázással nézett a nyitott ablakszárnyon át a felé a szomorú épület felé, melynek csak messzire ragyogó aranyozott keresztje látszott ki a ciprusfák komoran alácsüngő lombjai közül.

Edömér gyengéd erőszakkal vonta el hugát az ablaktól.

- Galambjaidról egészen elfeledkezel, Ilonkám! Ha látnád, milyen szomorúak szegénykék, mivel ma még nem láttak tégedet! Örökösen szobácskád ablakai körül repkednek nyugtalan búgással...

A szépen faragott, oszlopos galambdúc, a kastélytorony tövében állott, s alig pillantották meg a lánykát a ki‑be szállongó galambok, nevető turbékolással szállongták körül.

- Látod, mennyire szeretnek!

A lányka keresve nézett körül és hiányzó kedvencét kezdte hivogatni.

- Liliom, ezüst liliomom, hol vagy? Te szoktál mindig az első lenni, te költesz fel reggel a búgásoddal...

És mikor Liliom a hosszas hivogatásra se jött elő, egészen elszomorodva mondá:

- Bizonyosan ezt a kedvencemet is lenyilazta, vagy tőrbe csalta az a gonosz Kányavári fiú... A harangozó Örzsije többször látta, mikor galambjaimat elfogdosta és agyonkínozta, sőt egyszer gonosz nevetéssel azt mondta neki: Mondjad meg annak a sárgahajú lányasszonynak, hogy ma is megfogtam a legkedvesebb galambját és délebédre galambpecsenyét eszem...

Edömér szeme haragosan felvillant:

- Ne félj, többet nem fogja tenni... Kedvencedet, a Liliomot pedig előkerítem, csak ne bánkódj, ne epekedj utána, Ilonkám!

A galamboktól azután a kertbe, virágaihoz vezette húgát, a hol a lányka egyszerre csak e kérdéssel fordult hozzá:

- Úgy-e, Edömér, azt akarod, hogy ne szomorkodjam?

- Azt, Ilonkám, szeretném, ha nem néznél oly szomorúan és ne lenne mindig könny a szemedben...

- Akkor, édes bátyám, beszélgessünk a mi jó anyuskánkról... Csak ő róla beszéljünk mindig, akkor nem leszek szomorú. Akkor, ha sírok is, jól esik szívemnek...

Édesanyjukról kezdtek tehát beszélgetni és a mi szép virága csak volt a kertnek, azt mind leszedték és a megboldogult kedves virágaival együtt a lányka koszorúba fonta, azután, mintha valami közös érzés, láthatatlan erő vonná őket, egyszerre csak ott álltak a borongó ciprusoktól árnyalt sírbolt előtt.

A vasajtó cifrázataira akasztották a koszorút, azután egymást átölelve, néztek be a fekete, rejtelmes homályba...

Fölöttük az alkony halványodó ege, a búcsúzó nap sugarai ragyogtak. A ciprusok tetején még a leáldozó napsugár rezgett, de lombjaik között már rejtelmes árnyék borongott, halk, titokteljes susogással.

Csak arra riadtak fel, midőn két kar hevesen átölelte őket. A lányka ijedten felsikoltott, de azután apja nyaka köré fonta karjait.

- Édes jó atyuskám!

- Sejtém, hogy itt talállak benneteket s mától fogva mindennapi sétánk lesz e hely... Gyermekeim, folytatá aztán ellágyult hangon - anyátok utolsó szavával arra kért, hogy övezzem ezt nyakatokra. Ő is a végső percekig viselte s elhidegült ujjai utolsó szorításával csúsztatá kezembe. Én tehát itt, e drága helyen, övezem nyakatokra ezt a drága emléket. Le ne vegyétek soha, őrizzétek meg minden körülmények között, mert az édesanya talizmánja áldást hoz, megőriz minden veszedelemtől.

A két gyermek áhítattal csókolá meg az alig cérnavékonyságú aranyláncocskákon függő, félhold alakú kis érmeket, melyeknek lapjaira különös alakú jegyek voltak bevésve és megfogadták, hogy szent ereklyeként őrzik meg a drága hagyatékot.

- Most pedig imádkozzunk, gyermekeim, mondá - és csak akkor hagyták el e szomorú helyt, mikor már a felkelő hold sápadt fénye ezüstözte be a ciprusok lombjait.

A másnap reggeli gyász-istentiszteleten, midőn az öreg Bálint véletlenül hátrapillantott, sehogyse akarta elhinni, a mit saját szemével látott. Hiába törülgette nagy felindulás közt ujra, meg ujra a szemét, bizony csak el kellett hinnie, hogy Kányavári Áront látja ott ülni feleségével és fiával, igaz keresztényi alázatossággal meghúzódva a legutolsó padban, a jobbágyok között...

Dühvel vegyes megbotránkozással látta, hogy mind a hárman gyászba vannak öltözve, sőt mintha ők gyászolnák legjobban a drága megboldogultat, Kányaváriné minduntalan nagy fohászkodással rázogatja gyöngytyúkformán felbóbitázott hegyes fejét, férje pedig úgy elforgatja szemét, hogy csak a fehérjét lehet látni, - de hát el kellett mérgét nyelnie: a templom Isten háza, mindenkinek egyforma szabadsága van a beléphetésre.

- Cudar szenteskedők, mit akartok kifundálni megint? Mert, hogy valami gonosz praktika vagyon e dologban, arra a fejemet rá merném tenni! - mormogá magában, midőn urát a gyászmise végével, az illendőségszabta távolban a kastélyba visszakisérte.

A reggeli végével épp azon tanakodott magában, miképpen mondja el a látottakat urának, midőn egyszerre csak Kányavári hangját hallotta háta mögött.

- Bálint gazda, jelentse be kegyelmes urának, hogy fontos küldetésben kivánjuk nála igaz szándékú szomszédi és atyafiságos udvarlásunkat tenni!

Az öreg, ki mindent inkább várt, csak ezt nem, egészen kijött a sodrából. Mintha kisértetet látna, meredt az első percekben Kányavári Áron ünnepélyes ráncokba szedett arcára, ki fiával együtt, kicirkalmazott lépésekkel közeledett feléje. A másik percben azonban már ura lett indulatainak és éppen nem titkolt ellenséges tekintettel válaszolá, hogy tüstént bejelenti őket.

- Látta kegyelmed édes apám, milyen harapós szemekkel nézett ránk ez a vén komondor? Mintha sejtené...

- Pszt, egy szót se! dörmögött az apa, mert ugyanekkor Hollókövy érces hangja hallatszott ki a szomszéd terem nyitott ajtaján:

- Mondjad nekik, Bálintom, hogy házam mindazoknak nyitva áll, kik igaz szándékban járnak...

- Vitézlő nemes uram amott várja kegyelmeteket, szólt a visszatérő öreg és olyan szemmel méregette őket végig, mintha a veséjük fenekébe akarna látni.

- A béke és barátság olajágával jövünk, - ezekkel a szavakkal nyitotta be Kányavári Áron a szárnyas ajtókat, miközben bűnbánó kifejezést erőltetett arcára, és kenetteljes szavakban ismerte be, hogy mennyire el volt eddig vakulva és meg volt csalatva holmi fondorkodó természetű prókátoroktól, a kik őt hamis okiratokkal pörösködésre ingerelték derék szomszédja és szeretett atyafia ellen...

Itt rövid szünetet tartott, mintha biztatásra várna, de mivel Hollókövy egyforma, márványhideg arccal hallgatott, bűnbánó elérzékenyüléssel kezdé tovább szánni, bánni az általuk okozott perpatvart és megbocsátásért esdekelt, miközben nagy ravaszul beleszőtte atyafiságos fájdalmát a gyászeset felett, jól tudva, hogy ezzel legérzékenyebb húrját érinti a mélyen megbántott férfiszívnek.

És jól számított! Hollókövy valami ellágyulás félét kezdett érezni, de azért hideg hangon kérdé, sőt némi gúny is rezgett hangjában:

- S mi indította kegyelmedet annyi évi gyűlölködés után, ilyen egyszerre a megbánásra?

- A kegyelmedet ért megrendítő gyászeset!... Isten ujját láttam ebben a földi javak mulandó, hívságos volta mellett és megdöbbenve éreztem: engem épp így érhet ilyen megrendítő vesztesség!

Hollókövy kis ideig hallgatott. Gyanú, ellenszenv és öreg Bálintjának intő figyelmeztetései küzdöttek benne egymással. Nagyon sok rosszat okozott neki ez az ember! Bármint akarta is, nem tudott bizalmat s részvétet érezni iránta, de azért még sem akarta ridegen elutasítani. A legnagyobb bűnösnek is utat kell engedni a megtérésre, ha bánata őszintének látszik! E gondolattal fojtotta vissza ellenszenvét és azt a határozatlan gyanut, mitől egyáltalán nem birt szabadulni.

De Kányavári, mintha csak megsejtett volna mindent, bűnbánó, töredelmes hangon sietett közbeszólani:

- Feledje a sok rosszat, miket kegyelmed ellen elkövettem és bocsásson meg, miként Szentséges Idvezitőnk megbocsátott ellenségeinek. Itt kegyelmed előtt szent esküvel fogadom, hogy ezentúl csak jó hitemet fogja hallani kegyelmed. Kevés napok múlva örökre elköltözünk a vidékről. Nőm nagyobbacska dominiumot örökölt az erdélyi határszéleken, ott telepedünk hát meg Isten segítségével... Ez a főok, a miért idejöttünk, mert kegyelmednek a nehezte­lésével nem tudnánk békével távozni, se én, se pedig Jánoska fiam, ki kegyelmed Edömérjétől és Ilonka lányasszonytól szintén töredelmes bocsánatot akar kérni, mert, mint nékem tegnap este sűrü könnyhullatás és nagy szívbéli bánat között bevallotta, sok csínyt és gonoszságot követett el ellenük! Ugy-e Jánoska?

Hollókövy nyugodt, tiszta tekintete egy percre a visszataszító arcú fiúra tévedt, ki alattomosan lesütött szemekkel intett igent a fejével...

- Legyen hát neki megengedve, hogy ezt személyesen is megtehesse, itt kegyelmednek a szine előtt, hogy nyugodalmas, könnyű szívvel távozhassunk, mert higyje el kegyelmed, olyan érzékeny szíve van ennek a gyereknek...

Hollókövy erre behivatta Edömért és Ilonkát, kik bámuló arccal jelentek meg a küszöbön, mire a fiatal Kányavári széles, szeplős kezét eléjük nyújtva, mormogó hangon kért tőlük csinjeért bocsánatot, mialatt Kányavári sajnálkozó hangon odasúgott az apának:

- Szivemből sajnálom, hogy most kell távoznunk. Mennyi sok jót, szépet tanulhatna a kegyelmed fiától. Világító példakép lett volna előtte, de meg is fogadta, hogy ezentúl Edömért választja követendő példaképül.

Hollókövy, kit már émelyíteni kezdett a sok hizelgés, félszemmel a gyermekekre nézett s látta, hogy Edömér komoly, mozdulatlan arccal érinti a felé nyujtott jobbot, Ilonka pedig félve húzódik bátyjához és érinteni se meri a szeplős, durva kezet...

- Milyen szemérmes, mint valami kis menyasszony! No, no, hm, pedig ki tudja... kacagott rekedt hangján Kányavári. - János fiam, te szörnyű szorgalmatosan tanultál, beszélj hát valamit. Barátkozzatok és diskuráljatok szépen. Igérd meg, hogy Erdélyből szép örvösnyakú galambkákat küldesz a kis aranyhajú tündérlányasszonykának, mik a leveleket is el tudják ám vinni...

A diskurálás azonban sehogy sem akart megindulni. Mintha fagy és némaság nehezedett volna a társaságra, úgy, hogy mindenki könnyebbülten lélekzett fel, midőn a két nemszeretem vendég, nagy hálálkodások és fogadkozások között elbúcsúzott.

A faragott oszlopcsarnokon és a repkénynyel dúsan befuttatott előlépcsőn távoztak és Kányavári mindaddig megtartá kenetteljes, bűnbánó arckifejezését, míg csak a fák sűrüsége közé nem értek...

Itt óvatosan körülnézett:

- Ezt jól adtuk, mi? Semmit se sejt... Lépre került ő kegyelme! mondá diadalmasan. Megnéztél-e jól mindent, Jánoska?

- De meg ám! A míg kegyelmed szánta-bánta a bűneit, addig az én szemem körüljárt mindenfelé.

- Tanulj ebből, fiam, lásd, így kell a gyanút elhárítani. Ország-világ láttára elköltözködünk innen és miránk a gyanúnak árnyéka se eshetik... Mikor a lépcsőházon lejöttünk, Peti, a belső-inas, hetet és ötöt mutatott lopva az ujjaival...

- Jól van, értem. Hét órakor várakozik rád a bokrosban - és nesze, vidd el neki ezt az öt aranyat. Mondjad, hogy ez csak foglaló ám!... Minden szavára jól ügyelj. Különösen a rejtek­ajtó fekvését pontosan kikérdezd... Aztán csak okosan, ügyesen, fiam. Vigyázz, meg ne lásson valaki!

- Száz szeme legyen annak, a ki engem meglát!

Ez alatt Hollókövy hűséges öreg csatlósával beszélgetett, mert alig, hogy eltávoztak, rögtön behívta magához...

- Hallottam az utolsó szóig mindent, a nélkül, hogy hallgatództam volna, mert az ajtó nyitva maradt, szólt, mikor ura el akarta mondani a váratlan látogatás okát, hanem én csak most is azt mondom: valami gonosz praktika készül ez alatt... A kígyótól is akkor kell legjobban őrizkedni, mikor úgy énekel, mint a fülemile.

- Nem hallottad, el akarja-e adni a portáját és fundusait?

- Úgy beszélik, hogy a budai pasa vette volna meg kedves szerecseny rabszolgája számára, a ki itt damaskusi rózsákat akar termeszteni, - kivált, ha hinném...

- Én nem látok benne lehetetlent!

- Én se látnék, ha más valaki tenné. De mivel Kányavári keze van a dologban, finta és gonosz cselszövény az egész.

- Mibõl sejted? Gyanítasz valamit?

- Hiszen, ha gyanítanék valamit, jó volna. - De azt az egyet bizonyosan tudom: Kányavári semmit sem tesz ok nélkül. A legkisebb dolga mögött is nagy gonoszság szokott lappangani. Hollóból nem lesz galamb soha! Ez a mai megtérése is sokkal hirtelenebb, sem hogy igaz lehetne. Gonosz komédia az egész, melylyel kegyelmedet akarja megejteni.

- Nem hallottad, hogy elköltözködik innen?

- Hát iszen a farkas is odább megy néha egy berekkel, de azért visszatalál a régi helyére. Éppen ez a gyanús. Hanem hát, édes uram, ne legyen kegyelmed neki a védõ ügyvédje. Emlékezzék csak vissza, miket tett, miket akart tenni ez az ember kegyelmeddel. El akarta veszteni, földönfutóvá tenni. Emlékezzék csak, mit suttognak errõl az emberrõl. Ha csak egy körömfeketényi igaza van e hireknek, hát akkor nem hiheti kegyelmed, hogy ebbõl az emberbõl jó válhatik valaha! Gondoljon kegyelmed, én édes uram, Szirmay és Pethõ uraimék figyelmeztetéseire és arra a levélre, mit az az erre járt török küldött. Mind éberségre intenek, mind veszedelemrõl beszélnek.

- Jól tudod, névtelen árulkodásra, kósza mendemondákra nem építek senki ellenében!

- Mert kegyelmed a saját õszinte, igaz lelke után méri az embereket, - de ennek a földre szabadúlt, fekete gonosz léleknek, még ha imádkozik, se higyjünk. Minden tette mögött árulás, gonoszság lappang. Már csak kimondom: török kém, hazaáruló, lélekvásárló, hóhér õ kegyelme, épp azért mai »barátságos« látogatása olyan nehéz gyanúval s gonosz sejtelemmel tölti el szívemet, minõhöz hasonlót sohse éreztem. Jobban félek most tõle, mint mikor nyíltan öltögette felénk a fullánkját s nem csinált titkot belõle, hogy gyûlöl, el akar veszteni bennünket. Kegyelmed felszabadított a beszédre, hát mindent elmondtam, mi lelkemen rágódik.

- Feleded, hogy kevés napok multán örökre távozni akar vidékünkrõl s búcsúszóra volt itt!

- Hejh! ez a távozás olyan lesz, mind a mándrucé, elmegy a legközelebbi nádasig és ott lesre hasal... Valami rettenetes rosszra készülõdhetik, hogy mindenáron el akarja éberségünket altatni... Még meg is látogatott! Bizony mondom, ez a látogatás is olyan, mint a Júdás csókja, a mivel az Üdvözítõt elárulá.

Hollókövy indulatos mozdulattal lökte hátra székét és hallgatott.

Bántotta és nyugtalanította, hogy õ is ugyanezt érzi s a reá nehezedõ borús elõérzet nyomásától sehogy se bír szabadulni. Nem a sors intése-e, hogy mind a ketten ugyanegyet éreznek? Vagy tán ez sejtelme akar lenni a közelgõ veszedelemnek, mit néha tudtán kívül elõre érez az ember?...

- Eh! kiáltá egyszerre, büszkén felvetve fejét, az ilyen tépelõdés édes testvére a félelemnek! S ez akarná most hatalmába ejteni lelkemet? Bármi készüljön is ellenem, résen leszek és ha eddig megtudtam, ezentúl is megtudok az ármánynyal és árulással küzdeni, bármi alakban és fegyverrel is támadjon ellenem!

- Úgy, úgy, édes uram, résen kell lennünk! Én is ezt akarám mondani, mondá Bálint és midõn ura barátságos intéssel termeibe távozott, hûséges, ragaszkodó tekintettel nézett utána.

- Most is olyan éberen fognak éjjel-nappal õrködni felettetek ezek az öreg szemek, miként csecsemõ korodban õrködtek fölötted, édes jó uram, mert hiszen örömest áldoznám életemet és véremet értetek minden pillanatban, ha kell, mondá egészen elérzékenyülve és feltette magában, hogy mától fogva éjjel-nappal résen áll és még a kastély fölött átrepülõ madár se fogja elkerülni a figyelmét... Így majd csak Isten segélyével elejét vesszük minden ördögi praktikának, gondolkozott félhangon, miközben szeme a kastély alatt elterülõ falu felett révedezett.

Igaz a! erre majd rá se gondoltam... Edömér urfinak se üdvös többé magányosan sólymászni és az erdõkben lovagolni. Ki kell találnom valamit, hogy lebeszéljem e kedvtöltéseirõl. De mivel? Az igazi okot még csak sejtenie se szabad, különben maga fogja keresni a veszedelmet, hogy bátorságát kitüntethesse. Egy hõs lelke és vitézsége lakik máris e fiúban, különben az apja is egész hõs volt ilyen korában. Edömérünk pedig szakasztott mása neki mindenben... Ugyan, mivel is vehetném el a kedvét ezektõl a mulatságoktól? No, öreg eszem, most mutasd meg, hogy te is vagy a világon. Aha, megvagyon! Megtanítom fegyvert kovácsolni. Ebben izmai is edzõdnek, azután igazi nemes vitézhez is illõ férfias foglalkozás! Hátha még azt is elmondom néki, hogy a régi szaracén és mór lovagok gyõzhetetlenjei maguk kovácsolták kardjaikat. Akkor fog csak lelkesülten hozzálátni, mert rajong a lovagi szokásokért... De nini, jól látnak öreg szemeim? Mintha egy csapat tatár lovas mozogna a községháza udvarán!... Meg kell tudnom, mit akarnak nálunk? Micsoda új zsarolás szakad megint a szegény nép vállaira! - kiáltá felgerjedten és feleségének, a derék Erzsók asszonynak, futólag megmondva, hogy a faluházához megy, - elsietett.

Hollókövy pedig ez alatt a plébánossal volt komoly beszélgetésbe merülve, mert alig hogy szobájába lépett, ez kopogtatott be hozzá, tisztes arcán látható aggodalommal.

Az öreg Bálint jól látott, csakugyan egy csapat tatár és albán lovas érkezett a faluba és agájuk a biró háza elõtt megállva, ráparancsolt, hogy hirdesse ki tüstént a faluban: a budai pasa új adót vetett ki. Potomság az egész, mert fejenként csak egy kispénz esik mindenkire...

- Nem is adó! inkább csak elismerése annak, hogy mi uraitok vagyunk, így mondá a birónak a feketeképû aga, beszélte a plébános, ki ennek hirét hozta meg a kastélyba, jól tudva, hogy a nemes szívû földes úr ezt a terhet is le fogja az agyonsanyargatott nép vállairól venni.

És ebben nem is csalatkozott.

- Örömest kifizetném a faluért fejenként a kispénzt, mondá Hollókövy, ha más egyéb csalárdság nem lappangana mögötte, de mindjárt elmondom. Edömér fiam, hozzad ide azt a kis faragott levelesládát.

A ládácskából, melynek ezüst kulcsát óraláncán viselé, egy levelet vett ki.

- Hallgassa meg tisztelendõ atyám. E levelet Karacsay Diénes uram õ kegyelme irja, - és egészen egyezõ a mi esetünkkel:

»...cito citissime küldöm kegyelmednek ez irást, hogy a kellõ tisztelettel tudassam a hazánkat szopogató és sanyargató pogányság ujabb praktikáját. Ali váradi pasa (ez a mi istentelen pogány elnyomó ördögünk) mai napon kihirdettette lovas csauszokkal az egész territoriumán, hogy új fejadót vet ki a népre. Nem sok, potomság az egész. Fejenként csak egy kispénz. Nem is adó, inkább csak hûbéri elismerése annak, hogy uraitok vagyunk...«

- Hallja, tisztelendõ atyám, még a szavak is ugyanazok.

- Csakugyan azok, mintha egy kéz, egy fej fabrikálta volna a parancsolatot. Vagy tán úgy is van, csóválta õsz fejét a tisztelendõ.

- Minden bizonyára, mert az ilyen parancsok vagy Stambulból, vagy pediglen a budai fõpasától erednek. Hanem hát lássuk tovább a levelet. Mindjárt világot vet a pogány praktikájára.

»... A szegény föld népe örülvén, hogy ilyen olcsó szerrel szabadul az új adótól, készséges örömmel hordogatá kispénzeit az agák piszkos markába, egy jelenlévõ teszkeredzsi pedig nyomban felirta nevét a defterekbe²³... De mi történt ezután! Ez már égbekiáltó! Furiába jõ kegyelmed; ha megtudandja..

Ime, a ravasz pogány kettõs célt ért el ez által, pro primo: elismerteté a néppel ezen új adó tartozását is, azután pedig megtudá, hány adófizetõ vagyon az illetõ territoriumon, pro secundo pedig szörnyedezzen kegyelmed...rögtönösen kivetteté utána az iszonyú harácsot, fejenként minden emberre két egész magyar forintokat...

Zereday Miklós (de genere Zeredahely et Zudarvár) uram õ kegyelme saját territoriumán rögtön betiltá ez adófizetést és az adószedõket a harácsoló kurd lovasokkal egyetemben, hajduival kiverette a határból, maga is kivonulván ellenük teljes hadi fegyverzetében és a gyujtogatni kezdõket kardélre hányta etc...

Barátságosan megintem kegyelmedet... résen álljon, mert Budáról szintén hasonló parancsolatok menesztetének a parancsnokló pasákhoz. Ne engedje a kispénzeket fizetni, mert kegyelmeteknél szintén kivetik a két magyar forintos adót.«

- Bizonyosak lehetünk tehát benne, hogy nálunk is ugyanezt akarják. Azért rögtön kihirdettetem a biróval, hogy senki egy polturát se fizessen. Persze az adószedõk protestálni és erõszakoskodni fognak, de nem engedek és ha kell, magam fogok Budára menni a fõpasához e dologban.

- Ezért az Isten meg fogja áldani kegyelmedet! mondá meghatottan a plébános.

- Kötelességem, azért vagyok ura a népnek, hogy segítsek a sorsán. Különben legjobb lesz, ha mindjárt magam beszélek az agával...

De erre nem volt szükség! Ugyan e pillanatban zajos lódobogás hallatszott és a kútnál tereferélõ lánycselédek ijedt visítozással szaladtak szerteszét, mert egy szurtos tatárcsapat vágtatott be az udvarra apró, kócos lovakon, egy majomképû aga vezetése alatt.

- Mit akartok? kérdé harsány, parancsoló hangon a tornácra lépve, Hollókövy.

- Egy szökevény renegát kutyát, a Hiasszár nevû csauszt keressük, ha tudni akarod! felelt rekedt hangon az aga.

- Te vagy, a ki az új adót be akarja hajtani?

- Ne beszélj nekem itt adóról, gyaur! Se nekem, se neked ne legyen hozzá közöd, hanem, ha te vagy a környék ura, ezennel felszólítalak és megparancsolom a kegyelmes Abdurrahmán pasa nevében, hogy elõnkbe akadályokat ne gördíts, a keresésben kezünkre járj és ha tudomással bírsz arról a szökevény kutyáról, nekünk azonnal bejelentsd, recsegte mérgesen.

Hollókövy villámló szemmel nézett a szurtos képû, töpörödött emberkére.

- E ház itt nem karavánszerálj. Ha megszökött, hát keressétek a vidéken, de ne nálam! Takarodjatok! kiáltott harsányan.

E lármára Edömér és Ilonka is megjelentek a tornácon, s ugyanekkor az öreg Bálint is sietve fordult be a kapun.

A tatáraga sajátságos, lesõ tekintettel nézett a két gyerekre, azután sokkal csendesebb hangon, mint várni lehetett, felelte:

- Mit ungorkodsz velem? Nem kastélyodban, hanem környékén akarjuk a szökevényt keresni.

- Keressétek hát! mondá erre Hollókövy elutasító rövidséggel, mire a tatárcsapat elszéledt, hogy átkutassa a kastélyt környezõ ligetet és a nagy kertet.

- Méltóságos jó uram, a másik csapat a községházánál épp most készül valami új adót beszedni.

- Menjünk hát, tisztelendõ atyám! Bálint, te maradj a ház körül. A hajdúkat és csatlósokat szép csendesen szólítsd össze. E rakoncátlan csordával szemben elõvigyázatosnak kell lennünk!

- Édes atyám, veled mehetek én is! kérte kigyúlt arccal Edömér, midõn az egyik apród fiú Hollókövy kardját hozta ki a tornácra.

- Ki maradna akkor félénk kis galambunknál, Ilonkánál? Ha te mellette vagy, nem fél semmitõl... Maradj, hát, fiam!

- Parancsodra, édes jó apám, de...

- Nos, de?... Azután, mintha kiolvasta volna fia és az öreg Bálint szemébõl, a mit ezek elhallgattak, büszke mosolylyal ütött kardjára:

- Mitõl féltek, mikor velem van ez a kipróbált barát!

Hollókövy csak alkonyattájban tért haza a falu házától nagyon komor, gondolkozó hangulat­ban és Bálint kérdésére röviden csak annyit felelt, hogy a kispénzadót a nép jogosan meg­tagadta, mire az aga kurd fegyvereseivel nagy fenyegetõdzések között elrúgtatott. Eszerint valószinüleg Budára kell mennie apellátára.

Bálint ez utolsó kijelentésre nagyon furcsa arcot vágott, de ura minden további kérdezõs­ködésnek elejét vette e rövid kérdéssel:

- S mi történt a kastély körül?

- Semmi más egyéb! Átkutatták a környéket, a bokrost, azután tovább mentek.

A néma csendben elköltött estebéd után, Ilonkát Erzsók asszony gondjaira bízta, ki a barát­sá­gos toronyszobában, rokkapergés mellett, mesélt neki a halkirály fiáról és a hét aranykoronás hattyúról, míg csak a leányka el nem álmosodott, Edömért pedig magával hítta kedves helyére: a fegyverterembe.

Itt volt egyúttal a család õseinek arczképcsarnoka is.

Hosszú sorokban néztek alá széles, nehéz faragású kereteikbõl a Hollókövy család õsei, pán­célos és taláros hõsi alakok. Mindegyik kép mellett ott volt az illetõ õs páncélja, fegy­ver­zete is díszes csoportozatban, valamint a csatákban nyert hadizsákmány, fegyverek, kitüntetések s más egyéb véren szerzett dicsõséges tanujelei e hatalmas család hõsi vitézségének, hazáját szeretõ áldozatkészségének.

Nagy számmal voltak az õsök, még nagyobbal a fegyverek, de Edömér, ki úgy lépett mindenkor ide, mintha templom lenne; mégis minden darabot ismert, mindegyiknek a történetét imádságként tudta és ott õrizte szívének rejtekében az õsök nagy tetteivel és azzal a titkos fogadással együtt, hogy õ is ezeknek a nyomdokaiban fog haladni mindenkoron...

- Eredj, fiam, hívd ide Bálintot, mondá egy csomó különös alakú kulcs között keresgélve, - azután menj te is aludni.

Edömér nagyon szeretett volna még maradni, azért eltitkolt sóhajjal engedelmeskedett, mire csakhamar belépett az öreg Bálint.

- Jó Bálintom te, mégis megfontoltam a dolgot. A Budára menetelt elhalasztom, mert, hogy megtagadtuk az adót, büntetésül minden bizonynyal megsarcolnak bennünket...

- Csak még rosszabb ne érjen bennünket! szólt rá aggodalmasan Bálint. Kár volt, édes uram, kegyelmednek oly nyíltan a dologba beleavatkozni. Abdurrahman amúgy se szíveli kegyel­me­det, mert nagy tekintélye, dúsgazdagsága régóta szálka a szemében. Ismerve tehát kincséhes, bosszúálló természetét, ezt nem hagyja megtorlatlanul. Adja Isten, hogy a sarcolásnál egyéb ne történjék...

- Sokat gondolkodtam mai szavaidról, hûséges jobbkezem. Szomorú, gyászos idõket élünk. Hazánk és nemzetünk a török igájában vergõdik; személy- és vagyonbiztosság nincs s mindenki retteg a holnaptól, mert nem tudja, mit hoz: halált-e vagy rabszolgaságot? Ez okból elhatároztam, hogy családi kincseimet és egyéb értékeimet, még ma éjjel csak a kettõnk által ismert rejtekhelyre szállítjuk.

Bálint elégedetten bólintott.

- Ezt akartam mondani én is. Ott biztos helyen lesznek.

- Megvárjuk, míg a belsõ cselédség is lenyugszik, akkor aztán hozzá fogunk. A mi künn marad, azt Isten nevében elvihetik, ha a pasának a sarcoláson kívül még zsákmányolásra és rablásra is fájna a foga!

- Higyje el kegyelmed, jó uram, hogy elõbb-utóbb megteszi, mert ez a jómadár odaát a szomszédban, bizonyára ezt is beárulta.

Ez alatt Bálint berakta a terem ablaktábláit és meggyujtotta a boltozat közepérõl aláfüggõ vascsillárt, azután kinézett, hogy a cselédség már lenyugodott-e?

- Minden csendes! Hozzákezdhetünk, jó uram! Hanem, ha szabad szólanom, kezdenõk a legértékesebbjén. A nehéz ezüst-edényeket hagyjuk legutoljára, mert kettõnknek legalább is eltart három-négy napig, ha ugyan az ötödikre is nem jut valami.

Bizony jutott, mert csak az ötödik éjszaka közepén lettek készen mindennel és jó volt sietniök, mert a hét végén vendég érkezett Istvánffy Tamás személyében. A tiszteskorú, de még daliás külsejû nemes, alig tudott a maga erejébõl levánszorogni az elcsigázott ló hátáról, annyira oda volt a fáradtságtól.

- Ejnye, bátyám uram, úgy jön kegyelmed, mintha kergetnék! mondá szelid tréfával Hollókövy, mikor a lépcsõn támogatva, felvezette.

- Bizony engem kergettek, öcsém. És, ha ki nem versz, hát egy ideig nálad lakozom, hiszen a te házad az üldözött hazafiak bátorságos menedékhelye. Innen majd csak könnyebben átjutok a császári részekre. Úgy bizony, még idejében megtudtam, hogy Ali gyõri pasa el akar fogatni, - tudod, azért a tatai cécóért - azért hát szép csendesen odébb álltam és csak éjszaka menekültem, mint valami haramia... De oda fenn majd elmondom a többit.

- Mindenekelõtt pihenje ki magát kegyelmed hiszen halálosan ki van merülve, szólt Hollókövy és szíves vendégszeretettel tárta ki az üldözött elõtt szobája ajtaját.

Kevéssel ezután Bálint és Edömér érkeztek haza a parókhiáról, hol Kányavárival és fiánál találkoztak, kik két zacskócska ezüst-dénárt hagytak ott, hogy elköltözésük emlékére osztassék ki a falu szegényei között.

Csakugyan kora délután ponyvával fedett, hosszú társzekereket és felnyergelt paripákat vezettek a kapu elé és nemsokára megjelent az utiasan felkészült család is a kisérõ szolgaszemélyzettel.

Kányaváriné nagyasszony két nõcselédjével a bárkaalakú vedlett utihintóba szállott, de még akkor is veszekedett, mert egész arca vörös volt, mint egy mérges pulykakakasé. Kányavári és fia pedig néhány fegyveressel paripára ültek.

Csaknem az egész népség a kertek alá gyûlt, mert apraja-nagyja örült, hogy végre-valahára megszabadul a falu ettõl a gyûlöletes famíliától és bizonynyal meghajigálták volna, ha éppen akkor véletlenül arra nem megy az öreg plébános. Az iránta való tiszteletbõl megelégedtek néhány gúnyos ujuju-jujujuh! »A soha viszontlátásra! Szerencsés utat az árokba dõlésig! Nyakatok töréséig!« és más efféle kiáltásokkal.

- Várjatok csak, kutyák! Majd lesz nektek nemulass ezért a búcsúztatóért! dörmögte Jánoska szemére húzott süvege alól.

A Kányavári jobbágyaknak azonban az udvarbiró keményen megparancsolta, hogy a távozó kegyes uraságot és érdemes famíliáját kendõlobogtatással és zöld ágak hajtogatásával kell üdvözölniök, - de ebben sem telt valami nagy gyönyörûségük, mert Kányaváryné nagyasszonyt »belsõ leányaival« (a kik különben konyhacselédek voltak) majd belefordították az árokba a megriadt lovak.

Hanem azért mégis kidugta bóbitás fejét a bárkából és kegyesen meglebbentette a kezében tartott csipkés facenétlit,²⁴ Kányavári pedig mély meghatottságot tettetve, integetett búcsút a falunak, - hová, pár nap múlva, megérkezett a Kányavári porta új tulajdonosa is: egy fekete szerecsen, magához hasonló szolgáival és kertészeivel...