Mamertusz-nap éjszakáján.

»Nem! senkié sem a jövő,
  Csupán az Isten bírja azt.
  Az óra jár, az óra üt
  És mindennek véget szakaszt,
  Jövő, a rejtélyes jövő...
  – – – – – – – – – – – – – –
  Óh néma rém, te árny s vendégünk szüntelen,
  Leples kisértet, mit meglátni nem lehet,
  S mit mi holnapnak nevezünk!
  A holnap, óh, egy nagy talány!
  – – – – – – – – – – – – – – «

  Hugó Viktor.

- Innen-onnan már három hete lesz, hogy nálatok vagyok, ideje hát, hogy szép csendesen tovább álljak!... így kezdé meg a beszélgetést egyik este az öreg Istvánffy Tamás, midőn vacsora után, szokás szerint, kiültek a toronyhoz támaszkodó terrászra.

- Híjját érzi kegyelmed valaminek, hogy már ráúnt a házamra? kérdé Hollókövy csendesen.

- Dehogy úntam, - a magam házát se lakom örömestebb. Hanem hát most tiszta a környék a kóborló török csapatoktól, - azért szeretnék holnap indulni.

- Én valami jobbat tanácsolok kegyelmednek, ha már egyáltalán nem akar tovább maradni, A jövő hét vége felé én is Budára szándékozom, a mi társaságunkban aztán minden lappangás, kerülgetés nélkül átjuthat a pesti oldalra.

- Fogadja el, én is tanácslom kegyelmednek! Többesben bátorságosabb az utazás, - szólt közbe a plébános is, mire Edömér és Ilonka szintén vetekedve kezdték marasztalni, mert nagyon megszerették jóságos kedélyéért és azért a sok érdekesnél érdekesebb történetért, melyeket vitézi tettekben gazdag életéből esténként el-elmondogatott nekik.

- Hogyne maradnék, mikor olyan szépen kértek, bogaraim! nevetett vidáman az öreg s enyelegve dörzsölte borostás állát a lányka arcához.

Gyönyörű csillagfényes égbolt ragyogott felettük a tavaszvégi éjszakák harmathullató csendjével és méla varázsával s mivel a plébános és Hollókövy gyakorta együtt kutaták az ég titkait, a beszélgetés sora csakhamar a csillagokra került...

Már későre járt az idő, midőn pihenőre készülődött a kis társaság.

- Lám, lám! El is feledém mondani: holnap lészen Mamertusz-napja. Ennek éjszakáján hull le legtöbb csillag az égről, - mondá búcsúzás közben a plébános és hajlott alakja csakhamar eltűnt a bokrok és fák setét árnyéka között.

A másnapra jövendölt csillaghullásból azonban nem lett semmi, mert alkonyat felé olyan ítéletidő kerekedett, hogy csak úgy szakadt a zápor, hullott a mennykő, a szélvész pedig mintha valami össze-vissza száguldozó szörnyeteg-csordát hajszolna, olyan különös alakú fekete felhőket kergetett az égen és jajgatott, süvöltözött, csak úgy nyögött, csikorgott bele a kastély tornyán a szélkakas.

- Bandit, a csatlóst, éppen útban éri a zivatar! szólt a fiához Hollókövy, ki egyik karjával ezt, másikkal pedig leánykáját karolva át, állott a nagy íves ablak mellett és nézte a felhőket hasgató villámok cikázását.

- Mily nyomott a levegő! Olyan nehéz nyomást érzek mellemen és szívem táján, mintha meg akarná fojtani!

Ezt azonban már az asztalnál ülő Istvánffynak mondá, ki előtt egy nehéz ezüst tálcán, két öblös arany billikom állott.

- A zivatar teszi! válaszolt komoran az öreg, ki rosszkedvét az aranyszinü hegyaljaival iparkodott elűzni.

- Édes atyám, Kalászt nyergelte meg Bandi? kérdé nyomott hangon Edömér is.

- Azt fiam... Félek, hogy valami baj éri az úton, mert nagyon neszes, ijedős állát. De lesz annyi magához való esze, hogy addig valahol meghúzódik, míg a zivatar kitombolja a mérgét, habár tudja, hogy nehezen várom...

A zivatar azonban egyforma hevességgel dühöngött késő éjszakáig és éppen ott kapta útban hazafelé a nehezen várt csatlóst, a hol az egész messze környéken nem volt védő-fedél, hanem suhogó nádas, kákás mocsár húzódott, melynek girbe-görbe fűzfáitól, a dörgéstől s villámlástól amugy is megriadt paripa, folyton hánykolódott, ijedezett.

Bandi, a fiatal csatlós, egyik percben káromkodott, a másikban imádkozott, majd pedig hangos »Uram segélj«‑t kiáltott, midőn nem messze tőle egy korhadt fűzfát hasgatott szörnyű recsegés között forgácsokká a lecsapó villám, mitől a ló annyira megbokrosodott, hogy kénytelen volt leszállani róla.

Jó darabon át kantárszáron vezette a lovát, mígnem sűrü ciheresre akadt, hol valamennyire meghúzhatta magát.

Egyszerre úgy tetszett neki, mintha a téveteg villámfénynél hosszú dárdákat látna felmeredezni a nád közül és sötét lovas alakok állanának mozdulatlanul köröskörül.

- Emberek ezek vagy kisértetek, ebben a vad éjszakában?

Először nagyot dobbant a szíve erre a gondolatra, de mivel bátor legény volt, a kantárszárat egy bokor töve köré csavarta s szép csendesen arra felé kezdett csúszni a nád között.

Csakhamar lassú beszélgetést hallott, mire még közelebb mászott és feszülten figyelni kezdett.

A nagy égzengés, szélzúgás elkapkodta ugyan a hangot, de a mit meghallott, attól is megremegett minden porcikája...

Ha észreveszik, vége van! Merre és hogyan meneküljön hát, hogy megelőzhesse őket? Ezen törte a fejét, miközben lovához visszacsúszott.

Aggódva fülelt minden zajra és szüntelen csitítólag veregette paripája karcsú nyakát, hogy csendesen maradjon és el ne nyerítse magát.

Végre hosszú, aggodalmas órák után, éjfél felé szűnni kezdett a zivatar és a szétszakadozó felhők közül ki-kibukkant a hold sápadt világa. Most már tisztán látta a felmeredező dárdákat s a nádas közt lappangó kurd- és tatár-lovasokat. Nagy számmal voltak és induláshoz készü­lődtek.

E percben paripája szintén megérezte az idegen lovak közellétét és hangosan felnyerített. De már ekkor Bandi nyeregben ült és repülve száguldott tova...

Erre a lovasok is megeresztett kantárszárral rohantak utána és hosszú félkörbe oszolva, igyekeztek útját vágni, miközben surrogtak körülötte a nyilvesszők, mivelhogy jó célpont volt a fehérlő paripa a fekete éjszakában.

Már kijutottak a nádasból s a rohanó paripák körme alatt az országút kavicsa csattogott, midőn Bandi rémülten vette észre, hogy a lova egyszerre csak nagyot botlik, aztán sántítva emelgeti lábát. Dühösen vágta sarkantyúit a vékonyába, mire a nemes állat fájdalmas nyerítéssel rohant tovább, de már nem azzal a gyorsasággal. Mire a falu alá ért, az üldöző tatárlovasok is csaknem a sarkában voltak s a nyílvesszőket csak gyors ide-oda hajladozással tudta kikerülni, midőn a kastélyhoz vezető úton végigrohant.

- Lőjjétek le, nehogy idő előtt zajt üthessen! Nem szabad élve menekülnie! hallatszott háta mögött s ugyanekkor a ló hátába egy tollas nyílvessző furódott, mitől inaszakadtan rogyott a bokrok közé...

- Ébredj, uram! Ébredjetek! Tatárok törnek orvul reátok! ordítá Bandi torkaszakadtából... de ugyan ebben a pillanatban állig hasított fővel bukott a rózsafák közé, honnan egy setét alak lépett most elő, vértől csepegő handzsárral kezében.

- Ez a kutya mégis fellármázta a kastélyt! Világot látok ide-oda csillámlani! szólt fojtott hangon... Most már rajta, törjétek be az ajtókat egymásután! Aymár bég pedig gyujtsa fel a falut, hogy a nép segítségökre ne jöhessen.

Erre, mintha csak a földből bujtak volna elő, mintha csak a kert bokrai elevenedtek volna meg, mindenfelől kurd- és tatár-fegyveresek özönlöttek vad üvöltéssel az udvarra és tüstént rá recsegő fejszecsapások, tompa csákányütések döngették az ajtókat, mire a kastély ablakaiból lövés lövés után dörgött, villámlott fel az éjszakában...

Az öreg Bálint ugyanis már az üldözők robajára felébredt és rosszat sejtve, sietett ki a folyosóra, a hol már urát és Istvánffyt találta, kik szintén felriadtak a gyanus robajra.

E percben harsant fel Bandi kiáltása, mit rögtön halálsikoltása követett.

- Most nincs idõ a hosszas tanakodásra... Az ajtók zárva sokáig ellenállnak. Jer, Bálintom, Ilonkát és nõdet vigyük az utolsó szobába, hol a rejtekajtó van. Kegyelmed pedig az alatt fegyverkezzék fel... Mindjárt itt leszünk! kiáltá Hollókövy, miközben öreg csatlósával végig sietett a setét folyosókon.

- Add kezedet itt még egyszer, hogy úgy cselekszel, a mint az imént esküvel fogadtad! mondá, jobbját nyujtva Bálintnak.

- A szívem fog belészakadni, de esküszöm; hogy úgy teszek! felelt megindulástól alig hallható hangon.

Hollókövy arcáról ekkor a megindulás utolsó nyoma is eltûnt s nemes homlokán büszke nyugalommal, szemében hõsi elszántsággal csapott kardjára:

- Minden perc drága, minden hosszú szó fölös!... Ajtóról ajtóra, szobáról szobára kell védekeznünk, míg bírjuk, mert csak hárman vagyunk...

- Öten, atyám! csendült meg mögöttük Edömér hangja. - Öten, ismétlé, füstölgõ fegyverét a földre zökkentve. Bandi helyett Istók éjjelre a kastélyban maradt. Halljátok! Most is az õ fegyvere roppan! Öt tatárt lõttünk le a szegletablakból... Ne félj, atyám, megvédjük a kastélyt, míg segítség érkezik!... Megvédelmezzük utolsó csepp vérünkig!

Ez a fiatal sas elsõ merész vijjogása, a fiatal oroszlán elsõ csataordítása volt... Ugyanaz a hõsi láng égett szemében, ugyanaz a bátor nyugalom fénylett homlokán, mint hõs atyjának, kihez e vészes, sötét órában hasonlított igazán csak vonásról-vonásra.

E pillanatban recsegve szakadt be az alsó folyosó nehéz tölgyajtaja, mit az ostromlók vad diadalordítása és a legyilkolt cselédség halálhörgése követett...

- Fel az elsõ terembe! kiáltá õsi kardját villogtatva Hollókövy, melynek damaszkusi acéljára eme büszke jelmondat volt edzve:

            »Hüvelyembõl jó ok nélkül ki ne végy,
              De, ha kivészsz, becsülettel visszatégy!«

Az elsõ terem faragott ajtaja csak nagyon rövid ideig állt ellent az ostromlók heves csapásainak, kik e közben már az ablakokon kezdtek minden oldalról a termekbe nyomulni.

Hollókövy megrettent, hogy el lesznek vágva az utolsó szobától...

- Leányom! Ilonkám! lihegte aggodalmasan, miközben egy betolakodó óriási kurdnak egyetlen csapással szemöldökéig hasítá fejét, azután kardját megforgatva feje felett, a küzdelem zaját túldörögve, kiáltá:

- El, el gyorsan az utolsó szobába! Ide körém szorosan valamennyien!

A betört ablakon át bevöröslött az égõ falu vérvörös világa és a vészharang kongásai között behallatszottak a halálsikoltások. Istók, a csatlós elesett, Istvánffy megsebesült, de Hollókövy bõszült oroszlánként vágott utat kardjával és becsattantá maguk mögött az utolsó szoba, az utolsó menedék vassal béllelt ajtaját.

Alig fekteté fel a keresztvasakat, máris rettentõ ütések zuhogtak az ajtó vassal béllelt lapjára és alapjáig megrecsegtették eresztékeiben.

- Atyám, hol van Ilonka? kérdé Edömér.

- Lent a rejtekútban... Vár reánk... Erzsókkal...

- Atyám, remélsz, barátaidtól segítséget?

- Egyedül Istenben remélek, fiam, ki nem hagy el bennünket. Ah, fiam, ki számított volna erre az alattomos nagy orvtámadásra!...

A vassal béllelt ajtó recsegése fojtá el további szavait, mert szinte meg-meghajolt a szörnyû ütések alatt, táguló kõeresztékei mögül pedig a vakolat kezdett hulladozni nagy darabokban.

- Mi Edömérrel az ajtót védjük, ti az ablakokat! kiáltá Hollókövy, midõn a vasrácscsal védett ablak szines üveg-karikái egyszerre csak csörömpölve hullottak ki a besüvöltözõ golyóktól...

A golyók egyike abban a percben szíven találta az öreg Istvánffyt, midõn az ablak védelmére sietett.

- Védjétek magatokat, míg segítség érkezik! hörögte utolsó szavaival és elhidegülõ kezével gyengén megszorítá Hollókövy jobbját, ki mély fájdalommal nézett az õsz bajnok halálban is nemes arcára. Azután fiára emelte rejtett könnytõl izzó tekintetét:

- Most már csak hárman vagyunk... hárman!

- És küzdünk utolsó csepp vérünkig, utolsó lehelletünkig, apám, hogy Ilonka menekülhessen! kiáltá az ifjú nemes elhatározással.

- Ne hagyd el Ilonkát soha, soha, fiam! Védd és õrizd meg minden veszélyben, szólt hirtelen ellágyulással, mire Edömér hevesen vonta atyja kezét ajkához, mintha ezzel akarná igéretét megpecsételni.

- Szívembõl igérem neked édes atyám!

De ugyanekkor az öreg Bálint hirtelen elrántotta az ajtótól, különben a megtágult eresztékek között besüvöltõ golyók bizonyára leterítették volna. Most Hollókövy pisztolyát rántotta elõ, de egyszerre csak megtántorodott és térdre bukva, mellébõl piros vérsugár szökellt elõ...

Edömér õrjöngõ fájdalommal fogta fel karjaiba, az öreg Bálint pedig a fiavesztett oroszlán rettentõ fájdalomordításával vetette magát a földre s õsz haját tépve keservesen zokogott.

- Uram, édes, áldott, drága uram!...

- Nincs idõ a sírásra... tördelé nehéz, hörgõ hangon... én mindjárt meghalok... Emlékezzél esküdre... Siessetek, menekülj, mentsd meg Edömért, a Hollókövy család utolsó sarját... Neki nem szabad meghalnia!... Csókoljátok meg helyettem is angyalomat, Ilonkámat. Menjetek... Siessetek! az ajtó mindjárt...

Sûrû vérömlés fojtá el szavait, s Bálint azt hívé, hogy meghalt. Rettentõ átokkal ugrott fel, véres kardját magasra emelve:

- Az élõ Istenre, lelkem üdvösségére esküszöm, Edömér, hogy Kányavári Áron, apád, családod és nemzetséged gyilkosa!

Ugyanekkor egyik keresztvas dörgõ recscsenéssel pattant ketté, az ajtóra pedig kettõzött erõvel hullottak, döngtek a csapások. Erre a haldokló még egyszer felnyitá szemét:

- Még most is itt vagytok! hörögte leírhatatlan erõlködéssel... Bálint, esküd... Edömér, neked is parancsolom, siessetek, el... el... Oh, Jézusom, mutasd lelkemnek az utat országodba...

Edömér melléje roskadva, zokogva csókolta össze a véres, drága arcot, a hidegülõ kezeket, midõn az ajtó iszonyút recscsent, roppant és az utolsó keresztvas is ívként meggörbülve engedett és pattogott... Erre Bálint kis gyermekként ölbe kapva Edömért, egy ugrással a szoba túlsó sarkába termett s ugyanabban a pillanatban tünt el a gyorsan megnyíló és bezáruló rejtekútban, midõn a vasajtó a fal egy részével ropogva beomlott, a legnemesebb ember tetemét borítva be omladékaival... Bálint, feje felett hallván az ostromlók keresõ dobogását, sietve rohant végig a keskeny üregen, melynek oldalfülkéjében ráakadt feleségére, ki maga is félve s reszketve szorongatta kebléhez a félig alélt Ilonkát, de férjét látva, megkönnyebbülten ugrott fel ültébõl.

- Hála a jó Istennek, itt vagy Bálintom!...

- Egy szót se többet, hanem el innen sietve! suttogá ez, letéve Edömért. Mindjárt elérjük a nyílást. A kert végébe nyílik, sûrü bozót közé... Siessünk, hogy észrevétlenül elérjük az erdõt, míg a setétség tart...

Fejük felett e közben erõsen döngött, dobogott a föld, különben meghallhatták volna azt a gyanus zörejt és elnyomott suttogást, mely a közeli nyílást elrejtõ bozót között ismétlõdött...

- Úgy tegyetek, mint parancsoltatott! Te Abu-el-Máni a fiút, te pedig Dubán a kis lánykát... A többit tudjátok... Hah, már közelednek! Csak vigyázat... Elõször a kisérõkkel végezzetek... Vigyázz, Muszli a vén farkasnak még erõs fogai vannak! susogta egy ismerõsen rekedt hang...

Alig halt el a suttogás, a menekülõk kiléptek az üreg nyílásából...

Ebben a pillanatban erõs karok rántották ki Erzsók asszony karja közül Ilonkát és facsarták hátra Edömér kezét, a másikban pedig két villámgyors döféssel leterítették az öreg Bálintot és feleségét... Még csak egy halálsikoltás se hangzott. Hang nélkül roskadtak egymás mellé.

- Allahra! szép döfés volt mindakettõ! Vessétek a bokrok közé! kacagott az elébbi rekedt hang. A két gyerekkel pedig gyorsan el a vidékrõl...

Ilonka aléltan hevert egy sötét alak karja között, Edömért pedig betömött szájjal hurcolták a nem messze kapálódzó lovakhoz. A csakhamar felhangzó lódobogás tudatta, hogy a két árvát egymástól örökre elszakítva, viszik messze-messze, el a kedves szülõi háztól, setét, ismeretlen sorsba, távoli idegen világba...

A lódobogás távoztával két setét alak hagyta el az üreg környékét...

- Most már miénk a játék! Miénk minden! mondák örömtõl fojtott hangon egyszerre és a pár percre kibukkanó holdvilág a két Kányavári testvér sátáni diadaltól tündöklõ arcát világította meg sápadt fényével...

Pár percig figyelve hallgatták a csillapulni kezdõ csatazajt, azután lassan suttogni kezdtek, midõn egyszerre csak megzördültek a bokrok és egy fekete képû szerecsen lépett a tisztásra, széles, görbe pallossal a kezében.

- Te vagy az, Ali? Jerünk hát a rejtekuton a kastélyba, hogy senki ne lásson bennünket. E szedett-vedett nép, ellop, összeturkál mindent, ha ott nem vagyunk, pedig most már enyém a kastély, enyém minden! mondá félhangon Kányavári Áron, és utána a másik kettõ is belépett a rejtekút nyilásába.