Az aleppói rabszolgavásár.

»Lelked mit érezett, hogy elhagyád e hont,
  Midőn úgy hagytad el, hogy soh'se lásd viszont?
  Nem állított meg a határnál valami...?
  Honszeretet, ha azt kitudnók mondani!«

  Tompa: »Levél egy kibujdosott után«

Abu-el-Máni, a rabszolgakereskedő, megtudva, hogy az alvidéken portyázó csapatok Buda alá érkeznek, mielőtt még üzlettársai megsejthették volna, hajóinak egy részét az eszéki állomáson hagyta, a többivel pedig nagy sietve felvonult Buda alá.

Itt horgonyt vetve a Duna szélén, hajóit kifestette rikító szinekkel, felcicomázta s beaggatta szines keleti szőnyegekkel, nagylevelű virágokkal, szagos füstölőkkel, azután mindegyik hajó orrába egy csomó szerecsen rabszolgát állítva zengő hangszerekkel, megütteté a dobokat, hogy csak úgy hangzottak belé a budai hegyek.

E lármás hangokra valamennyi török mind a bástyákra tódult és ráismerve a hirhedt rabszolga­kereskedő hajóira, csakhamar százával siettek a kisebb-nagyobb csónakok, dereglyék feléje, mert Abu-el-Máni nemcsak a kerek föld legszebb rabnőit és szerecsen rabszolgáit árulta, hanem egyuttal összevásárolta a különféle nemzetiségű hadifoglyokat, elrabolt gyermekeket és mindenféle szétágazó titkos összeköttetései révén, nem volt olyan megbízatás, mit el ne vállalt volna, természetesen, ha jól megfizették.

Alig sötétedett be és ezüstözte meg a méla holdsugár a Duna lassan fodrosodó habjait, midőn egy magányos csónak evezett a szélső hajó felé, melynek orrán maga a rabszolgakereskedő várta az érkezőt, ki nem volt más, mint Kányavári Áron, kivel legott a hajó elfüggönyözött hátsó részébe vonult, hol sokáig tanácskoztak s csak késő este váltak el egymástól.

- Várj még egy kevéssé! Melyik napot is mondád? Az én igazhivő eszem elfeledte annak a gyaur szentnek a nevét, kiáltott le Abu-el-Máni a hajó párkányáról.

Kányavári már csónakjában ült és az evezős-legény éppen el akarta a hajótól taszítani.

- Ide vigyázz hát és tanuld meg! Mamertusz napjának az éjszakáját mondám. El ne feledd még egyszer! E napon néked is ott kell lenned embereiddel... A pasa nevében parancsolom!

Három héttel ezután, azaz Mamertusz-napját követõ harmadik éjszakáján ugyanez a jelenet ismétlõdött, csakhogy most Kányavárit az öreg Libor kisérte evezõs gyanánt. A rabszolga­kereskedõ pedig nem a multkori bizalmas mosolygással, hanem alázatos hajlongásokkal fogadta és szolgálatkész kézdörzsölgetés között vezette a hajó hátsó része felé.

- Mindenkit elküldtél a hajóról? kérdezte halkan Kányavári.

- Nézz oda, valamennyien a pesti oldalon halásznak.

- Helyes! Nem szeretném, ha hallgatódzna valaki.

- A felõl nyugton lehetsz, uram!...

- A dolog tehát eddig szerencsésen megtörtént, Máni...

- És te ura vagy megszámlálhatlan faluknak, birtokoknak, dúsgazdag, hatalmas lettél, vágott közbe a török hízelgõ mosolygással.

- Hagyjuk ezt!... Inkább mondd meg, hová zártad el a fiút?

- Azt a hõstekintetû fiút, azzal a fekete anyajegygyel? Itt az én hajómon van, hogy folytonosan szem elõtt tarthassam... Nézd, uram, éppen ez az ajtó vezet le a hajóközbe, a hol fogva tartom.

- És a kis leány?

- Az már útban van a Fekete-tenger felé, Dubán-el-Zeneb hajóján.

A hajóközbe levezetõ sötét nyílásból e közben elfojtott sírás és keserves fohászkodás hangjai törtek fel szaggatottan. Kányavári megállott:

- Ah, az a keményfejû fiú sír ilyen keservesen? kérdé elégült vigyorgással. Helyes! Csak hadd sírjon...

Az emberkalmár fejét csóválta:

- A többi foglyok sírnak, rínak! Gyakran meg kell korbácsoltatnom õket, hogy elhallgassanak. A sírás véníti, lesoványítja az embereket, - már pedig senki sem akar szomorú, elcsigázott rabszolgát venni. Ezt a magyar fiút azonban nem látja senki sem sírni! Büszkén, állhatatosan tûr mindent. Egy panaszszavát sem hallottam, egy könnyét sem láttam! Pedig, Allahra mondom, egész gyerek még, mégis erõsebb sok meglett embernél. Marcona hadfiak, deresfejû emberek sírnak, rínak, ha rabszolgaságba kerülnek, de ez csak kevélyen hallgat és ajkait dacosan egymásra szorítva, néz lángoló tekintetével az emberre, mintha ölni akarna vele...

- A Hollókövyek törhetetlen, büszke vére csörgedez ereiben, de majd megtörik e fickó kevélysége is! mormogá Kányavári kedvetlenül.

- Ne hidd azt! Ismerem én az embereket! Az ilyen büszke, erõs természeteket a szenvedések még jobban megedzik és erõsebbé teszik, noha többet szenvednek, mint a kik egész nap hangos óbégatással a hajukat tépik. A rejtett, könnytelen fájdalom jobban éget! Éjszakánkint e fiút is megvigyáztam a lesõlyukakon...

- Nos? Mit tett, mit csinált?

- Ekkor láttad volna! Nagy fekete szeme könynyekben úszott s kezét imádságra kulcsolva, nehéz sóhajtással nyögte, lihegte: »Oh atyám, drága édes atyám, nézz le ránk az égbõl! Segíts meg, szabadíts meg«. »Ilonkám, gyönge kis szelid galambom, hol vagy? Hová vittek? Merre keresselek! Oh, édes atyám, védj és segíts, légy körülem, erõsíts õrködõ szellemeddel...« de a legkisebb neszre rögtön elfojtá sóhajtásait...

- Hallgass az ilyen vénasszonyríkató beszédekkel! riadt rá Kányavári haragosan.

Abu-el-Máni ellenben vigyorogva mutató megfeketült fogait:

- Egy másik alkalommal még jobban beláttam a szívébe, Nem a saját sorsa fáj neki, hanem hugáé, azé az aranyhajú kis leányé, kit végtelenül imád és szeret. Pedig hát annak aranyos dolga lesz! Olyan szép, olyan gyönyörû, hogy még szultána is lehet belõle, hahahaha!...

- Mi az hát? Hadd halljam!

- Midõn áthozattam ide az én hajómra, hol értékesebb foglyaimat õrzöm... éppen a foglyokat válogattuk szét... Tudod, uram, hogy szétválogatom a nõket, gyermekeket és az uri foglyokat elkülönzöm a közönséges eladásra szánt rabszolgáktól, mert ezekért néha búsás váltságdíjat fizet a rokonság... Mondom, éppen a fiatalabbját válogattuk, midõn egy sárgahajú, szép urilányka sikoltozva a Dunába akarta ölni magát. Láttad volna ekkor! Bizonyosan hugára emlékeztethette, mert szeme csak úgy izzott a visszafojtott könnyektõl, s minden ízében remegve holthalaványra sápadt. Azt hittem, nyomban megfojtja a felindulás.

Kányavári komor, fenyegetõ arcot öltött:

- Nem parancsolták meg szigorúan, hogy ne engedd a többi fogolylyal érintkezni és nem szabad látni senkinek? Abu-el-Máni, mondom neked, veszedelmes játékot ûzöl!

- De hát miért nem öletitek meg, ha annyira féltek tõle? fakadt ki a rabszolgakereskedõ.

- Az nem a te gondod! Mi egy szóval se mondjuk senkinek, hogy megöljék. Neked sem mondom! Te se mondd! De, ha véletlenül meghal, elpusztul a kegyetlen bánásmód és a nehéz rabszolga-munka alatt, annál jobb! Gondod legyen rá, hogy valami kegyetlen emberhez kerüljön, ki nem engedi megszökni és nem sokat törõdik egy rabszolgakölyök életével. Add el olcsón, hogy messze, a tartomány belsejébe kerüljön, a honnan nincs visszatérés... Értsd meg jól, Abu-el-Máni! Ennek a fickónak sohse szabad többé Magyarországba visszakerülni...

- Értem! felelt hideg, kegyetlen mosolylyal a rabszolgakereskedõ.

- Abdurrahmán Abdi nevében beszélek és parancsolom neked, folytatá gõgösen, hogy úgy vigyázz rá, mint a szemed fényére. Fejeddel felelsz érte, nemcsak az úton, de azért is, hogy olyan helyre kerüljön, honnan sohse szabadulhasson vissza.

- Bízd csak rám! Nem fog megszabadulni, fejemmel felelek érte!

- Mikor indulsz?

- Mihelyt Ali visszatér. Allah tudja, milyen nehezen várom. Minden nap nehéz pénzembe kerül, mert foglyaim nagy része a zsugori Ibn-el-Bufa tornyában és a karaván-szeráljba van elszállásolva. Tudod, ott a szombatkapu felé vezetõ úton.

- Most nem panaszkodhatol, mert hajóid ugyancsak zsúfolva lesznek. A Thora alászállása- és a Kurbán-bajrám ünnepeken pedig valamennyi foglyodat eladhatod Stambulban, Brusszában és Damaszkusban.

Az érdemes emberkalmár aggodalmasan sóhajtozott:

- Éppen a Kurbán-bajrám ünnep miatt kellett Alit elküldenem, hogy a martalóc kapitányok mennél több fiatal lánykát raboljanak össze a népesebb falvak és városok közelébõl. A Bajrám-ünnepen az igazhivõk feleségei fiatal rabszolgálókat ajándékoznak egymásnak. Ennek az árúcikknek tehát akkor van a legnagyobb kelete.

- Akárhogy áll a dolog, az a te bajod. A pasa mielébbi indulást parancsol, mert egyik követjét a te hajódon küldi jelentéssel a nagyvezérhez. Aztán szó, a mi szó, én is szeretném, ha már ez a fattyú túl lenne az ország határán...

- Hiszen csak egy szóval mondjad s ez a fiú még ma éjjel túl lesz, nemcsak az ország, de az egész földi világ határán...

- Nem, azt egy szóval se mondom, hogy megöld! Rám ne szálljon a vére! Asszonynak és gyereknek a vére szerencsétlenséget hoz kiontójára... Ez régi igazság! Hallottad, én nem mondom, nem akarom, hogy megöld, tiltakozott Kányavári hevesen.

E közben egy süketnéma néger fiúcska kávét s gyümölcsöt szolgált fel két kis asztalkán, mit azonban már a rabszolgakalmárnak a hajó hátsó részén lévõ, pompás, aranyhímzésû szõnye­gekkel beaggatott szobájában költöttek el, mert idõközben visszatért a halászatra küldött legénység és a beszélgetést csak halk suttogással folytathatták tovább.

Abu-el-Máni pazárgün (vasárnap) estéjén csakugyan felszedette a horgonyait és még azon éjjel nagy sietve megindult Eszék felé, hogy itt veszteglõ hajóival egyesülve, versenytársait ezen útjában is megelõzhesse.

Az eszéki híd ez idõben valóságos fõkapuja volt Keletnek s csupán 1603-ban 80,000-nél, 1663-ban pedig 120,000-nél több magyar foglyot hurcoltak át rajta keserves rabszolgaságba. A törökök abban az idõben minden munkára, még a szántásra, igavonásra is rabokat alkalmaztak. Elrabolt magyar gyermekekbõl került ki hadseregüknek szine java; rablott nõk voltak feleségeik, sõt a magyarországi török földesurak magyar rabokat telepítettek ki boszniai, thráciai, balkáni és kis-ázsiai birtokaikra is.

Jól mondja Ambrosoides, egy akkori református pap: »Valóságos csuda, hogy e rengeteg hidat el nem mosták a rajta áthajtott, rabszíjra fûzött magyarok tengernyin omló könnyei, el nem vitték keserves sóhajtásai, s le nem törték girincseit ezernyei sulyjaik«.

Valóban az eszéki drávai híd, akkoriban egyetlen volt a maga nemében. A törökök nagyon kedvelték és igen ügyesen tudták a hajóhidakat építeni, miután a Duna Szõnytõl kezdve, le egészen a Fekete-tengerig, egészen török kézben volt. Az eszékire pedig, mint legfontosabb védelmi pontra, különösen nagy gondot fordítottak. Nem is volt párja az országban, mert sem az Esztergom és Párkány közötti, sem a szent-endrei sziget kõhídja, a Budát Pesttel összekötõ fél angol mértföldnyi hosszú hajóhíd, sem pedig a Budán alól lévõ két hajóhíd nem vetekedhettek vele.

Az akkoriban itt utazó Brown (olvasd: Braun) nevû angol orvos öt angol mértföldnyi hosszú­nak mondja, szerkezete szilárd, hatalmas. Védelmére negyed mértföldenként hatalmas õrtor­nyok emelkedtek, »melyek rakva voltak mindennémû vettetõ és gyujtogató szerszámokkal«.

Abu-el-Máni öt hajója a Szidi-el-Hanuman nevû õrtorony öblözetében horgonyzott és alig, hogy megérkezett, búsás ajándékkal az õrparancsnokhoz sietett.

- Hasszán te, - mondá az árboc tövében csibukozó kapitányának, midõn visszatért, a hajókra három napi vesztegzár van hirdetve. Hallod, most hirdeti ki Mirhád aga kikiáltója.

- Allah! Allah! három napig süssük itt a makkot, mikor olyan kitûnõ szelünk van! kiáltá ez, ijedtében még a csibukot is kiejtve a szájából.

- El hamdu lillah!²⁵ Mi azonban éjfélkor tovább indulunk! hunyorgatott ravaszul apró szemével. Hej, milyen pofát vágnak majd holnap a többiek! Csak óvatosan készülõdj, hogy észre ne vegyék.

Csakugyan éjféltájban csendesen szétnyílott a hajóhíd dereka és Abu-el-Máni hajói lassú himbálással siklottak ki a szabad vízre, a Dunának a Fekete-tenger felé hömpölygõ hatalmas sodrába.

Minden csendes, minden néma a sötét éjszakában, csak a rabságra hurcolt foglyok jajongó sírása, kétségbeesett fohászkodása száll szomoruan végig az éjjeli szellõtõl ringó, fekete víztükör felett...

––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––

Égetõn tûz alá Kelet izzó napja, hanem azért Aleppo utcáin sûrün hullámzik a nép és mind a tizenhárom elõvárosából lármázva, egymást taszigálva siet a gazdagabb, elõkelõbb törökök és arabok által lakott Medineh, azaz ó-város felé, mely csak úgy harsogott a lármás kikiáltó tülkök, sípok, dobok és réztányérok fülsiketítõ csengésétõl, csattogásától.

A piac közepén álló nagy wikabeh²⁶ szögletcsarnokai alatt, Abu-el-Máni cifra öltözetû kikiáltói és zenélõ szerecsenjei állták el a bejáratokat, melyek elõtt egymás hegyén-hátán tolongott, lármázott a nép, tiszteletteljesen utat nyitva, ha egy-egy elõkelõ arab vagy török fõur közeledett kiséretével.

Az óriási négyszögletû udvart oszlopos árú-csarnokok futották körül, melyeknek fele az ó- és új-világ mindenféle árúcikkének, fele pedig a rabszolgáknak volt fentartva. A földre teregetett gyékényeken, kettõs, hármas sorokban férfiak, nõk, gyermekek ültek a világ mindenféle nemzetségébõl, a legfiatalabbtól kezdve - egészen a meglett érettkorig. Némelyek kezükön, lábukon meg voltak láncolva, mások félénken szorongtak egymás mellett és riadtan rezzentek össze, valahányszor az emberkalmár rikácsoló hangja megharsant és nehéz vizilóbõrkorbácsát suhogtatta.

Szívszaggató sírás hallatszott mindenfelé, amint testvért testvértõl, anyát gyermekétõl elválasztották, de mindez elveszett abban a fülsiketítõ zajban és alkudozásban, a mivel egyik a másikat túlkiabálni igyekezett.

Edömér szintén ott volt a foglyok között. Sápadt, megnyúlt arcán hosszú szenvedés, mély bánat nyoma, de azért egyetlen panaszszó se hagyta el ajkát, bár kezét a vékony szíjjkötelékek véresre vágták és a szomjuság a rekkenõ forróságban majd elepesztette... Közel hozzája sápadt arcú leányka támaszkodott fáradtan, megtörve az oszlophoz s fejét lankadtan keblére csüggesztve, merõn maga elé tekintett, miközben ajka megremegett a visszafojtott sóhajoktól, de azért egyetlen panaszos hang sem röppent el róla és egyetlen könny se csillant meg selymes szempilláin.

Mennél tovább nézte, annál melegebb részvétet, rokonszenvet kezdett érezni iránta, mert kis nõvérére emlékeztette, a ki, Isten tudja, hol és merre van?

Óh, mint szerette volna a körülöttük tolongó néptömeg durva gúnyolódásaitól megvédelmezni, mely a szerencsétlen foglyokat a helyett, hogy megszánta volna, - lelketlenül sértegette.

- Büszke és erõs lelke van! Nem sír, nem jajgat, mint a többiek, hanem némán tûr mindent, gondolá Edömér és szerette volna néhány bátorító és vigasztaló szóval megszólítani.

De vajjon megérti-e szavait? Végig nézett a ruháján, hogy melyik nemzetbõl való.

Karcsú termetét, tövistõl rongyolt, halványkék hímzett ruha fedte, metszett bársony derékkal és a selymes aranyszõke haj közül elõkandikáló pártaszalagocska, a ruházat finom, drága kelméje elárulá a gazdag és elõkelõ úri házból származó magyar lánykát.

Fájdalmas örömet érzett e felfedezésre.

- Sajnállak, hogy szenvedsz s szeretnélek megvédelmezni e pogány nép gúnyolódásaitól! szólítá meg gyengéden.

A leányka megrezzenve emelte föl tekintetét a régen hallott édes hazai hangokra.

- Magadnak épp akkora szükséged van a sajnálatra és védelemre, ne pazarold hát másra, válaszolt büszke, visszautasító hangon.

Edömér szomorúan rázta fejét.

- Rosszul esik, hogy barátságomat visszautasítod. Igaz, testvéri szívbõl kínáltalak meg vele!

- Csak azt fogadom barátomnak, testvéremnek, a kit ismerek. Téged nem ismerlek. Szánalomból pedig nem fogadok el semmit...

- Látom, hogy büszke vagy, - azért nem is szánalomból kínáltalak meg vele! szólt Edömér lágy, rokonszenves hangján, de nekem is volt egy éppen ilyen idõsnek látszó hugocskám, mint te vagy... Edömér hangja itt elakadt.

- És meghalt? kérdé gyorsan, de most már némi részvéttel a leányka.

- Ha meghalt volna - megsiratnám... és imádkoznám érte. Angyal volt, a mennyekben van... de...

- Ah, tán õt is elrabolták?

- Elrabolták, mint téged... Azt sem tudom, merre, hová vitték a nagy világba! Nem szakadt-e meg bánatában gyenge szívecskéje?... Ezért akartam védõd, testvéred lenni! Tán e tettemért az én hugocskámnak is küld egy szeretõ, védõ testvért az Isten... Ah, de miért is beszélek!... Ha nem volt testvéred, kit szerettél, nem tudod, micsoda kín az...

- Ne mondd tovább, ne, ne, kérte a leányka. Feledd, bocsásd meg, a miket mondtam és légy bátyám, testvérem! Ah, nékem is van otthon a.....

Ijedten és remegve hallgatott el, mert a zsibongó és feleselõ tömeg sietve kotródott félre, és mellén keresztbetett kézzel, alázatos hajlongással nyitott utat egy elõkelõ, gazdag öltözetû töröknek, ki egész szolgaseregtõl környezve, méltóságos léptekkel közeledett a rabszolgák csoportja felé.

Elõtte két kavasz²⁷ lépdelt, ezüstgombos nádbotjaikkal szorítva hátra a bámészkodókat, balján pedig tiszteletteljes távolságban, a hogy az elõkelõ török szokások követelik, egy fürge néger­fiúcska hordozta a drága csibukot, borostyánkõ turkibahjával²⁸, mely gyémántokkal kirakott aranypánttal volt az illatos jázminfa-szárra erõsítve, míg jobbján egy másik, a gyöngyökkel és drágakövekkel hímzett bársony dohányzacskót, a rang és gazdagság e másik kellékét vitte, a többi pedig a pompásan felkantározott hófehér öszvért vezette utána.

A bámészkodó tömeget egy pillantásra se méltatva, büszke méltósággal lépett végig a rabszolga-csoportok elõtt, minden egyest figyelmesen megvizsgálva, miközben sarkig érõ selyemkaftánjának aranyhímzései, handzsárjának drágakövei ragyogva, szikrázva játszottak a napsugárban, a körülállók pedig tiszteletteljes bámulással suttogták, hogy övének és turbánjának drága persa sálja egész vagyont ér testvérek között is.

Valamennyi rabszolgakereskedõ földigérõ hajlongással üdvözölte, s irigykedve nézték, mint áll meg Abu-el-Máni tibrahja²⁹ elõtt, ki majd térdre esett a nagy tisztelettõl.

- Mit kivánsz, hatalmas Mahmud-el-Tebrisz, miben lehet szerencséje szolgálni a te legalább­való szolgádnak? Oh, tedd nyakamra kegyelmes lábaidat, (járjanak örökké damaszkusi rózsaleveleken) és úgy beszélj hozzám, mert Allahra esküszöm, az édesszavú bülbül dalát nem hallgatom szívesebben! hadará egy lélekzetvétel alatt, miközben villámgyors, egyetértõ tekintetet váltott a szolgakiséretet vezetõ felügyelõvel.

A fõur azonban felelet helyett csupán ennek mondott pár gyorsan odavetett szót, azután épp oly büszkén, mint jött, ült fel gyöngyházas nyergébe és kiséretével csakhamar eltûnt a tolongó tömeg között. De a barna képû, szikár felügyelõ ott maradt és kevés alkudozás után, egyetértõ vigyorgással fizetett egy csomó fényes aranypiasztert Abu-el-Máni markába, a ki erre Edömérhez lépett és késével szétvágva a kezét szorító szíjakat, intett neki, hogy álljon fel, aztán lefeszítve lábáról a páros vasbéklyót, a leánykával együtt a felügyelõ elé állította, ki mustráló tekintettel méregette õket tetõtõl-talpig...

- Úgy-e, bámulsz, minõ gyönyörû két gyermeket kapsz ilyen potom árért? Nézd e termetet és tagokat, nézd ezt az arcot! Nem olyan, mint egy hercegfié, mi? mondá a felügyelõnek, miközben a fiút, mint valami vásárra állított jószágot, össze-vissza forgatta s tapogatta.

Edömér arca égett e megalázó, gyalázatos bánásmódra, de, hogy amúgy is szomorú sorsát még jobban ne súlyosbítsa, nehéz szívvel bár, hallgatott és csak az égre nézett, mintha onnan remélne vigaszt, erõsítést.

- Te, én ellököm e szörnyeteg kezét, ha velem is úgy akar tenni, mint veled... Nem engedem; inkább meghalok, lihegte a lányka.

- Tûrd békével a szenvedéseket! Ne súlyosbítsd sorsodat, intette Edömér. Tûrjünk és reméljünk!

- Még az este megmondtam, úgy-e, hogy urad elsõ pillantásra megveszi e két gyermeket. Nézz körül, az egész bazár csak õket bámulja, beszélt tovább félhangon a kalmár... Tudod-e, ha Stambulba viszem, hát maga a padisah kizlár-agasszija vette volna meg õket tizezer aranyon. - De nem vihettem oda... Hiszen tudod, miért?... Hiába no, minden fának megvan a maga férge, görbe lyukhoz pedig görbe horog kell. Hanem hát, Hanif! Azért engedem, hogy legalább ötezer piasztert takaríts magadnak a vételárból, hogy úgy tégy, úgy bánj vele, mint elmondtam, különben jaj neked is, meg nekem is!...

- Nyugton lehetsz! Mire a granátalma másodszor virágzik, nem kell félnetek tõle. Azt meg jól tudod: Aleppoból nem lehet egy könnyen megszökni. Aztán nem hiába neveznek »kegyetlen Hanifnak«!

Abu-el-Máni helyeslõleg bólintgatott, azután vigyorogva fordult a gyermekekhez:

- Örüljetek, örvendezzetek!... A gazdag és hatalmas Mahmud-el-Tebrisz vásárolt meg benne­teket. Olyan dolgotok lesz e hatalmas úr házánál, mint a paradicsomban. Íme, ez az érdemes férfiú, a kitûnõ Hanif-ben-Mizra, házának és rabszolgáinak felügyelõje. Járjatok kedvében, hogy kegyelmes szemekkel nézzen reátok. Most pedig kövessétek õt új lakóhelyetekre. Allah kegyelme veled, érdemes Hanif! Napszálltakor még meglátogatlak...

A felügyelõ bólintott, azután parancsolólag intett nekik, hogy kövessék...

A leányka halálsápadt lett s remegett ijedtében, midõn meghallotta, hogy e setét, gonosztekintetû emberrel kell menniök, de Edömér gyengéden magával vonta.

- Bátorság! Mindenhol a jó Isten szeme õrködik felettünk! suttogta fülébe, noha õ maga is bánattól és szorongattatásoktól nehéz szívvel követte a felügyelõ fehér lepelbe burkolt, csontos alakját...

Ah, minõ idegen s vigasztalan volt körülöttük minden, de minden!

Az egymást keresztül-kasul szelõ szûk, szemetes utcák telve voltak lármázó, lótó-futó néppel, de a sokféle idegen nyelvbõl sehol se hangzott egy ismerõs szó az édes, drága, hazai nyelvbõl, - sehonnan se nézett rájuk egyetlen barátságos, résztvevõ tekintet, hanem a barna arcokból, a fehér és vörös turbánok alól elõvillogó fekete szemek fanatikus gyûlölettel, megvetõ lenézéssel meredtek rájuk és nagyot köpve, átkozták, szidalmazták õket.

Hosszú, tikkasztó ide-oda járás után végre a felügyelõ, egy hatalmas, várszerû épület ajtaját kinyitva, maga után intette õket.

Mintha csak valami rideg, félhomályos kolostorba léptek volna.

Kívülrõl alig voltak ablakai s a melyek az utcára nyíltak, azok is magasra építve, sûrü rácsozattal voltak ellátva. Ugyanilyen sûrü, finom faragású farácsozat védte az emelet ablakait is, melyek ezen kívül még piros, kék, zöld és sárga üveglapocskákkal voltak berakva, mintha csak minden derût és verõfényt ki akarnának zárni a palota belsejébõl.

A rácsos faragású ajtót õrzõ hóri-horgas négerszolga elõtt elhaladva, egy kis, egészen setét folyosón át, a lapostetejû melléképületekkel körülvett udvarra jutottak, hol a felügyelõ tudtul adta, hogy a leánykát átadja a ház felsõ részét lakó nõi személyzetnek és erõs hangon kétszer-háromszor a Kadidsa nevet kiáltotta.

- Mi a neved? kérdé gyorsan Edömér, a lányka kezét gyengéden megszorítva.

- Csilla a nevem! Hát a tiéd? kérdé halk, megindult hangon.

- Az enyém Edömér. Csilla, kis hugom, folytatá aztán bátorító hangon, légy erõs, engedelmes! Isten õrködik felettünk és nem hagyja el a benne bízókat... Ne feledd, hogy én szeretõ, védelmezõ bátyád vagyok! Csak légy erõs, türelmes, engedelmes... Nézd, itt jönnek érted!

Csilla szeme elfojtott könnyektõl égett s kis keze görcsösen szorongatta Edömér jobbját, azután egyszerre sebesen elfordult és a lépcsõkön érte jövõ vén négernõ elé sietett...

Edömér utána nézett lebegõ járású, büszke kis alakjának, azután az apró, bárányfelhõktõl szaggatott ég felé emelte szemét.

- Istenem, édes jó istenem, drága, kedves szüleim, kik ott fent vagytok, védelmezzétek az én kis Ilonka hugomat, hogy neki is legyen védelmezõ bátyja az ismeretlen távolban...

Egy csontos fekete kéz rántotta fel durván elmerültségébõl és Hanif setét, szikár alakja állott mellette.

- Elõre, fiatal keresztény kutya! Ne alugyál nyitott szemekkel, mint a nyúl! Jer, megmutatom vackodat! - és elõre taszította.

E vacok az udvari szögletépület egy kicsiny, setétes szobácskája volt. Minden butorzata: egy fogas, egy rozzant láda és egy földre terített vékony derékalj volt...

Hanif erre a derékaljra mutatott és néhány fenyegetõ arab szót mondva, eltávozott, mire a súlyosan megpróbált fiú magára maradt, fájdalomtól vonagló, kétségbeeséssel csordúltig telt szivével.