Álom és való.

»A rizsföld mellett feküvék,
  Kezében sarlaja,
  Melle kitárt s a homokban
  Fürdött zilált haja...
  Szender ködében s árnyain honát
  Ismét látá vala.

  Gyermekei közt látá megint
  Sötétszemű nejét,
  Nyakán csüggtek csókolgaták
  És megfogák kezét...
  Az alvó pilláin egy könny fakadt
  S folyt a fövénybe szét...«

  Longfellow: A rabszolga álma.

Egy halálosan hosszú percig kimondhatatlan csüggedés és kétségbeesés marcangolá szívét. Végig veté magát a kemény, nyomorúságos derékaljon és lefogyott, lázas tűzben égő arcát beletemeté a durva zsákvászonba.

- Mit vétettem néked, istenem, hogy ilyen súlyosan büntetsz? Anyám halott, apám mellettem esett el a küzdelemben, kis hugom, azt sem tudom merre van, él-e még? Én pedig ezer és ezer mértföldnyire hazámtól, a rabszolgaság nehéz bilincseit hordozom...

Lehet-e ezek után még reménylenem? Marad-e egy csöpp vigasz és erő lelkemben, mi fentartson? nyögte, zokogta.

Kétségbeesésben vergődő lelke előtt egymásután vonultak el a mult boldog képei. De mintha e boldog évek csak egy szép álom képei lennének, olyan érzéssel vonultak át lelkén, mintha most is álmodná azokat ébren, keservvel, kétségbeeséssel küzdve, hogy annál inkább érezze: csak álom volt, álom... tünékeny, örökre eltűnt álom...

Egyszerre fájdalmas, velőkig ható jajgatás, ordítozás riasztotta fel.

Remegve egyenesedett fel. A kis rácsos ablakocskán át durva, parancsoló hangok, nehéz korbácsütések csattogásai hangzottak be hozzá az udvarról.

Mindkét kezét fülére szorítva, vetette ismét arcra magát a derékaljon, hogy ne hallja azt az üvöltöző, nyögésbe, hörgésbe futó jajhangokat, miktől minden idegszála lázasan lüktetett.

Felette is ez a sors lebeg, mint ama lent korbácsolt szerencsétlen felett...

A jajgatás megszüntével, megint csend lett. A város lüktető zajából csak határozatlan, elmosódó zsongás-bongás hatolt be hozzája s messziről az imámok vontatott alkonyi éneklése hangzott alá a karcsú mecsetek tetejéről.

Ebben a csendességben megint felújultak lelkében a boldog mult képei. A legkisebb emlékek, már-már elfeledett apróságok.

Vannak az életben pillanatok, mikor a mult legnagyobb keserve is örömszámba menne a jelen kétségbeesésében. És egyszerre az agg plébános tiszteletreméltó képe jelent meg előtte s mintha hallaná szelid, vigasztaló szavait, miket a gyász óráiban Jób megpróbáltatásairól és a testvérei által eladott egyiptomi Józsefről mondott.

Az egyiptomi József! A biblia eme szelid, sokat szenvedett magasztos alakjánál tévelygő gondolatai egyszerre megállottak. Mennyire hasonlít az ő sorsa azéhoz.

Erre mintha megváltó cseppek hullottak volna szivére most is, mint nemrégen, midőn nem tudott sirni. A szemét égető, szivét szorongató cseppek utat találtak és sírt csendesen mind­addig, míg csak a nagy fáradtságtól és szenvedésektől elernyedt idegeire a csendes, jótévő álom rá nem terítette fájdalmat, rabságot feledtető enyhe fátyolát.

És álmodott:

Mintha otthon lett volna a vadszőlővel befuttatott lépcsőjű, tornyos kastélyban s körülötte azok, kiket szeretett. Lova ott kapálódzott az udvaron, a sólymok rikoltoztak, szárnyuk suhog­tatták a négyszögletes farámákon... Egyszerre édes apja érces zengésű hangját hallotta, a mint indulást vezényelt és szeretett édes anyja lemosolygott rá a csarnokból és fehér kendőjével integetett nekik... De csak ő látta, hogy a fehér kendőt köhögve ajkához emeli és valahányszor levette, tele volt friss, piros vérrel...

Erre valami nehéz fájdalom fogta el szivét. Az egész vadásztársaság köddé, párává oszolt, de a piros vér ott maradt, ott bugyogott ki előtörő sugárban édes apja melle közepéből és ő ölében tartotta a kisérteties halaványra vált nemes, büszke főt... Siessetek! Meneküljetek! susogta utolsó lehelletével...

És ők menekültek... De egyszerre durva kezek ragadták meg a setétben és facsarták hátra karjait... azután lóra kötözve, vágtattak véle szélsebesen... és egyszerre a tenger locsogó mormolását hallotta...

Itt már álma rendszeresebb kezdett lenni. Újra látta a szűk hajóablakon át, midőn hajójuk egy időre horgonyt vetett a Bosporuson, s Abu-el-Máni egy kaikba³⁰ ül és a szárazra viteti magát. Ő pedig nézte a szomorú emlékű Héttoronynak a Bosporusra néző időbarnította falait, melyek között a sok szerencsétlen fogolynak annyi tenger könnye hullott, mennyi egy hajót elvinne a Bosporuson.

Látott nagy, kifeszített vitorlájú hajókat maga előtt elsuhanni, látta a gályarabok evezőitől hajtott óriási gályákat, azután újra visszatért Abu-el-Máni is és hajójuk nagy himbálódzással siklott ki a szabad tengerre Aleppo felé...

A szárazra érve, Abu-el-Máni rekedtes hangját hallotta, a ki vigyorogva biztatta, hogy ne búsuljon! Majd valami gazdag úr veszi meg, kinél olyan jó dolga lesz, mint a paradicsomban... És álmában is újra érezni kezdte az ébrenlét nehéz fájdalmát, mely szivét majd megszakasztotta és sírni, zokogni kezdett keservesen...

Ekkor egyszerre megjelent neki halott édesapja. Mennyei komolysággal, de végtelenül szelid, szomorú nyájassággal nézett reá és egész alakját, mintha valami belső világosság sugározná keresztül...

- Apám, édes jó apám, te vagy! Szabadíts meg keserves rabságomból! susogta fájdalmas örömmel.

- A földi szenvedések ideje rövidre van szabva, csak az örökkévalóság hosszú. Tûrj és remélj hát, édes fiam! Légy erõs, ne csüggedj! Mindenekfölött ne feledd intelmeimet, akkor mindig melletted leszek a szükség óráiban és meg foglak erõsíteni!

Aztán még sokat beszélt neki, vigasztalta, erõsítette s Edömér egyszerre csak saját hangjára riadt fel mély álmából, a mint erõs hangon ezt felelte:

- Igérem, apám, édes jó apám!

Megrettenve ült fel fekvõhelyén és dobogó szívvel hallgatódzott.

Álom volt-e, vagy valóság? gondolkozék, forró, könnyázott arcát tenyerébe hajtva.

- Akár itt volt, akár nem drága szellemed, édes jó atyám, én magasabb sugallatnak, felsõbb intésnek veszem és ezentúl megtartom minden szavadat! fogadta magában erõs esküvéssel. Erõs leszek, nem fogok csüggedni és minden erõmet megfeszítem, hogy a rabságból mene­külve, kis hugomat megtalálhassam! Ha napkelettõl napnyugatig háromszor kell is bejárnom a világot, addig nem nyugszom, meg nem pihenek, míg hugomat fel nem találom és ki nem szabadítom a fogságából! De még egy fogadást teszek, atyám, melyre a te bosszut és megtorlást nem ismerõ nemes szellemed nem emlékeztetett. Szent esküvéssel fogadom, hogy halálodat meg fogom bosszulni. Életemet, véremet áldozom, hogy gyilkosaidat lesújthassam!... Én istenem, hallgasd meg esküvésemet, adj erõt hozzá!

Lassú, imaszerû hangon mondta el e szavakat, azután a sötétségbe bámulva, várta, míg az éjszakának vége szakad.

Végre szürkülni kezdett és hûvös szellõ ingatta meg a kicsi rácsablakba tévedt kúszórózsa hajtását. Ez és a beömlõ rózsaszinû pirkadás, a hajnal hasadását hirdeté.

Odament az ablakhoz, hogy lüktetõ, forró homlokát a hajnal frissítõ lehében kissé lehûtse.

Még minden élõ szunnyadt, csak a fecskék és a gólyák, Keletnek eme szent madarai szállongtak csoportosan a levegõ-égben.

- Óh, ha nekem is szárnyaim lennénk! Veletek szállnék szép Magyarország felé, sóhajtá utánok.

E percben bukkant ki a nap és királyi fényével derût, életet, ragyogást hintett szét az ébredezõ tájon.

A fenséges napkelte Edömér szívében is a remény éltetõ sugarát gyújtotta lángra.

Egyszerre csak berúgták ajtaját és Hanif dugta be a pofáját.

- Vesd le rongyaidat és öltsed fel e tisztességes ruházatot, de hamarosan - és egy összekötött ruhanyalábot hajított be hozzá.

Edömér szó nélkül vetette le ruháit, melyek a hosszú útban gyûröttek, rongyosak lettek ugyan, de azért drágábbak voltak szívének a világ minden selyménél, bársonyánál, mert a drága otthonra, a drága hazára emlékeztették, aztán sietve öltötte fel az újakat.

- Gel, gel,³¹ te gyaur kölyök, vagy korbácsot kapsz! dörömbölt Hanif türelmetlenül, mire sietve göngyölé össze régi ruháját és a rozzant ládácskába rejté.

Hanif elõször gyilkos tekintettel meregette rá szemét, azután valami mosolyfélére torzult az ajka.

- Allahra, csakugyan igaza van Abu-el-Máninak! Majd olyan szép, mint valami mesebeli tündérherceg! E ruhákban senki se mondaná, hogy hitetlen, mormogá elégedetten, arra a dicséretre és ajándékra gondolva, miben ura fogja részesíteni, ha majd meglátja a szép rabszolgafiút.

Edömér karcsú, nemes alkatán csakugyan festõi szépen állott a setétkék posztójú rövid dolimán³² szélesen hasított ujjaival, a térden alul összefûzött, bõ hófehér salavári,³³ melyet rojtosvégû, tarka selyemöv szorított derekához és hegyes orrú szattyán papucsok, setétveres tarbush³⁴ vastag selyembojttal egészítették ki öltözetét.

- Jer! intett neki, azután végig vezette a ház félhomályos, kisebb-nagyobb folyosóin és csarnokain, míg végre pár lépcsõn fel, azután meg mindjárt lelépkedve, egy díszes, de szintén félhomályos szobába jutottak.

- Mindjárt meglátod fiatal urad és parancsolód tündöklõ orcáját! - suttogá hallgatódzva Hanif. Még alszik ugyan, de mindjárt felébred.

Edömérnek ez alatt alkalma volt széttekinteni a szokatlan berendezésû szobában.

Mikor szeme hozzászokott a félhomályhoz, látta, hogy a szoba falai ékes perzsa szõnyegekkel és tarka festésekkel vannak borítva, és kisebb-nagyobb párnákkal megrakott alacsony, lábatlan diván futott körül a falak hosszában.

Az egyik szögletben dobogószerû emelvény volt, melyen alacsony, gyöngyházzal kirakott asztalka állott, e mögött pedig a falmélyedésben a többinél szélesebb diván, mely fölé könnyû farámára finom szúnyogháló volt kifeszítve.

A falon lévõ néhány, szépen faragott faállványon kívül, melyen különös alakú korsók, ibrikek és játékszerek álltak, egyéb butordarab nem volt a szobában, melybe a világosság szintén a szines üvegekkel berakott, sûrü farácsos ablakon szûrõdött be.

A szúnyogháló mögül egyenletes, szabályos lélegzés, majd aztán ébredezõ mozgás nesze hallatszott, mire Hanif, Edömérnek is intve, hogy hasonlót tegyen, mellén keresztbe vetve kezeit, mély meghajlással közeledett a liván (emelvény) felé.

- Allah áldása szálljon az én nemes uram és parancsolóm fiatal sarjára, kezdé hízelgõ hangon. Kegyeskedjék az én fiatal uram, harmatként üdítõ tekintetét új rabszolgájára, a madzsarli fiúra vetni.

Kairam, a gazdag Mahmud-el-Tebrisz egyetlen fia, sebesen szétrántotta a szúnyoghálót, s villogó, fekete szeme vizsgáló pillantással pihent meg az új rabszolgafiún, kit apja kizárólag az õ számára vásároltatott játszótársnak és mulattatónak, tehát az övé volt, testestõl-lelkestõl.

- Lépj közelebb! parancsoló gõgös, megvetõ hangon.

Edömér inkább a parancsoló intésnek, mint a szavaknak engedelmeskedett, mert az itt dívó arab nyelvet még nem értette.

- Mi a neved, hogy hínak?

Edömér kérdõleg fordult a háta mögött görnyedezõ Hanifhoz.

- Nos, nem akar ez a keresztény kutya felelni? Nézd, Hanif, aztán milyen büszke tekintete van, kiáltá mérgesen az Edömérrel egyidõsnek látszó kis zsarnok, kit szépnek lehetett volna nevezni, ha nincs arcának olyan gõgös kifejezése.

- Oh, effendi, kegyelmezz neki! E fiatal keresztény kutya még nem tud az igazhívõk nyelvén beszélni...

- Micsoda, hát siketnéma rabszolgát vásároltál nekem! Hanif, te feketetõrû barom, megkorbácsoltatlak!

- Kegyelem, fiatal büszke pálmája az én nemes uram kertjének! Ez a fiú csak a madzsarli nyelvet beszéli.

- Oh, ezek a buta madzsarlik! Még az igazhívõkkel se tudnak beszélni. Mit csináljak én ezzel a keresztény kutyával, ha nem érti szavaimat! Hanif, érteni kell neki! Hallod, meg kell értenie szavaimat! Akarom, parancsolom!... kiáltá egészen nekiveresedve, mint valami pulykakakas.

- Allah szeme ragyogjon rád vakító gyémántfényességgel, csak egy kis türelmet esdek tõled. Gondoskodom róla, hogy hamar megtanulja,

- Jó, hát várok, de nem sokáig. Ha rövidesen meg nem tanulja, majd korbácscsal veretem bele az igazhivõk nyelvét. Mondd meg ezt neki. Te, Hanif, ha én a padisah lennék, minden hitetlen kutyának az igazhívõk nyelvét kellene beszélni a világon. Érted?

- Úgy van! Azt kellene nekik beszélni!

- Most pedig felkelek. Öltöztess! parancsolá.

Azután lerugta magáról a könnyû nyári takarót és formás, nyulánk termetével nagy gyorsan kibujt a könnyû éjjeli ruhákból.

Erre Hanif elõhozta nappali öltözetét, mely szabásban hasonlított ugyan Edöméréhez, de sokkal finomabb, értékesebb hímzésekkel borított kelmékbõl való volt.

Mikor fel volt öltözve, egy ezüst medencében elvégezte reggeli vallásos mosakodását, azután keresztbevetett lábakkal a kerevetre telepedve, parancsoló intéssel kiáltá:

- A reggelit!

Erre Hanif forgószélként elrohant, Edömér pedig keresztbevetett karokkal állt a fal mellett és nézte, hogy megtanulja a reggeli szolgálatot, melyet ezentúl neki kell ellátnia.

Büszke lelke indulatosan háborgott, mert abból a kevés szóból is, mit megértett, érezte, hogy megalázó, szenvedésekkel teljes jövõ vár reá.

- Tûrj! Ne tedd nehezebbé daccal, ellenszegüléssel sorsodat! Tûrj, viselj békével mindent, nehogy elzárd magad elõl a menekülés útját s meggyalázó korbácsütések érjenek, - bátorította, erõsítette magát.

E közben észrevette, hogy fiatal ura lopva nézeget és fekete szemeiben mintha a tetszés és rokonszenv néma sugarai villannának meg...

Hanif csakhamar visszatért egy fémbõl kovácsolt széntartóval, melynek izzó parázsán a bokrag, vagyis a hosszúnyakú kávéskanna melegedett, egy másik rabszolga pedig tálcán a tojáshéj nagyságú khinai porcellán csészét, egy más tálcán pedig a friss fatireh-t, a vajjal és mézzel készült kalácsot hozta.

A csésze és kávéskanna a kis gyöngyházas zsámolyasztalkára került, Edömérnek pedig a kalácsos tálcát kellett tartani, mialatt Hanif virágos jóétvágy kivánások között, kitöltötte a kávét, mit a török tej és cukor nélkül, ellenben ambrával vagy kardamommal fûszerezve iszik.

Reggeli után megmutatták neki, miként kell a lágy matrácot, takarót és hálóruhát összegöngyölve, egy kis benyílóba elhelyezni, mire együtt visszavitték az edényeket, ezzel aztán Edömér új szolgálatára fel volt avatva.

Hanif mindjárt az elsõ napon fenyegetõ szemforgatás között iparkodott megérthetõvé tenni, hogy az arab nyelvet mielõbb meg kell tanulnia.

Ezt Edömér amugy is érezte és gyors felfogásával már pár nap mulva annyira vitte, hogy meg tudta magát értetni.

Eddig a többi szolgának segített a ház körüli aprólékos dolgokban, e naptól kezdve azonban egyedül és kizárólag Kairam szolgálatára rendelték, mit édes örömest felcserélt volna a legsúlyosabb munkával, mert minden nap újabb megalázás és kínszenvedés volt ez büszke lelkére.

Ha rögtön meg nem értette a fiatal kényúr odavetett szavait, a szitkok és átkozódások egész zápora zúdult fejére, s azt vágta hozzá zabolátlan haragjában, mi keze ügyébe került, vagy pedig a szeme közé köpött és összerugdosta.

- Hitvány méregduda te, minden csomódat apróra törhetném! háborgott Edömér lelke, de ökölbe szorított keze lassan szétvált s büszkén felemelt feje mellére csüggedt, mikor fogadására gondolt...

Sóhajtva gondolt otthoni tanulmányaira, mikor a reggeli után Kairamot, egy négerszolga felügyelete alatt, az iskolába kisérte. Minõ tanulás volt az övé - minõ ez itt!

A fiki, vagyis az iskolamester - egy bõ lebernyegbe bujt hosszúszakállú török - az oszlopos boltozatú terem egyik szögletében imádkozó szõnyegén guggolt, a fiúk pedig körülötte telepedtek le pálmahéjból font apró gyékényekre.

Ekkor a fiki a legöregebb tanuló táblájára felírta az aznapi leckét, mi rendesen Allah kilencvenkilenc tulajdonságából állott, a kisebbek pedig az abc betûit tanulgatták, de nem ám csendben, figyelemmel, hanem mindegyik jobbra-balra ringatódzva gajdolt, ordított, a hogy a torkán kifért, úgy, hogy Edömér minden szomorúsága mellett is, majd hogy el nem nevette magát, mikor e rettenetes zûrzavart elõször hallotta, de egyúttal majd meg is süketült, mert Kairam háta mögött guggolva, neki kellett az egész órán keresztül az irótáblát a dawajeh-vel vagyis az irókészlettel együtt kéznél tartani, mely néhány lap vastag pálmaháncs-papirból, nádból faragott tollból és egy kis ércbödönkében sûrü, kásás tentából állott.

Midõn azonban már a fiki kipróbált füle is zúgni kezdett a szörnyû gajdolástól, vastag bambuszpálcájával a lustábbak közül egy párnak jól a füle mögé húzogatva, kegyes mosolylyal bökött Kairam felé, ki társai között az arif, vagyis a felvigyázó és lecke-felmondó tisztet viselte.

Kairam erre éneklõ hangon elszámlálva Allah kilencvenkilenc jó tulajdonságát, melybe a többi fiúk is beleénekeltek - a Korán elsõ verseit mondotta fel, azután irni kezdtek és ezzel az órának vége szakadt.

Ekkor a szolga megint hazakisérte õket, hol már várta a tulajdonképem reggeli, melyet, valamint az igazi fõétkezést - az estebédet (aschaf)³⁵ a ház egyetlen fia atyjának társaságában költötte el - a közbeesõ idõ pedig játékkal és mulatsággal telt el.

Ez az idõ volt a legnagyobb kínszenvedés Edömérre! Mert a ház elkényeztetett csemetéje sokszor unatkozott és minden idõt, mit nem anyjánál a ház elkülönzött nõi osztályában, vagy atyjával közeli mezei jószágukon töltött, a madzsarli fiú kínzásával, ütlegelésével töltött el.

Egyik órában felszerszámoztatva csinos, fehér öszvérjét, Edömérnek kellett mellette, a kantárszárat tartva, árkon, bokron keresztül ügetni, ha pedig ezt megunta, ilyenkor a rabszolga kötelessége volt valami mulattató, új játékot kigondolni.

Persze ilyenkor drága volt a jó tanács, mert Edömér találékony, ügyes esze már jóformán minden játékot, mit csak kigondolni bírt, kimerített, - és ha a játék nem tetszett, volt mit szenvednie, mert abban, mit Kairam gondolt ki, nem volt köszönet.

Így a mekkai utazásnál Edömérnek kellett a tevének lenni és addig sarkantyúzta sarkával az oldalait, míg a lélekzete elállt.

Egyszer aztán - türelmét elveszítve - úgy ledobta hátáról, hogy csak úgy nyekkent és mikor Kairám nagy dühvel felugrott és neki rohant, büszke, fenyegetõ tekintetet vetve rá, csak ennyit mondott:

- Nem gondolod, hogy a teve néha meg is bokrosodik, effendi? Örülj, hogy össze nem rugdalt és jól meg nem harapott...

Kairam megütközve nézeti rá. Ilyen hangon rabszolga még nem beszélt vele eddig. Volt valami a madzsarli villogó szemében, a mi visszadöbbentette.

Egy ideig csak ajkát rágva állt ott, azután gonosz mosolylyal íjját és tompa nyílvesszõit parancsolta elõ.

- Te lész a bibal,³⁶ Szelim, (mert ezt a nevet adta már az elsõ napon Edömérnek) jaj neked, ha megmozdulsz. Állj oda, a mellé a gránát almafa mellé. Nini, várj csak, ott egy érett gyümölcsöt látok...

Csakugyan a gránát almafa egyik ágán egy setétvöröshéjú gyümölcs piroslott, de akárhogy ágaskodott is, nem tudta elérni.

- Majd leszakítom! Én nagyobb vagyok, effendi!

Kairam arca elfehéredett a dühtõl.

- Mit, te nagyobb vagy, nagyobb mersz lenni Mahmud-el-Tebrisz fiánál!... Borulj a földre, hitvány, cudar rabszolga, hogy a nyakadra állva, szakíthassam le!

Edömér arca elfehéredett és keze ökölbe szorult. Egy pillanatig úgy állt ott, mintha rá akarna rohanni, hogy összetépje; de ugyan e percben, mintha atyja érces hangját hallotta volna megcsendülni.

- Tûrj és ne tedd nehezebbé sorsodat, hogy megszabadulhass!

A másik pillanatban aztán engedelmesen letérdelt, és fejét lehajtotta...

Kairam nagy elégtétellel hágott a nyakára, leszakította a gyümölcsöt, aztán a levét kiszopva, a szeme közé vágta.

- Most állj oda! Ne merj mozdulni!

Egyik nyílvesszõ a másik után repült feléje, hol lábát, hol mellét s karjait érte, sajgó, égetõ fájdalmat okozva a vékony ruhán keresztül és Edömérnek minden erejét össze kellett szedni, hogy el ne jajduljon és rá ne rohanjon kínzójára.

Kairam gonosz örömmel nevetett, látva, hogy szorítja össze ajkát, mekkorákat rándul egész testében. Még erõsebben meghúzta tehát íjját, hogy még nagyobb fájdalmat okozzon.

- Ez a keresztény kutya még se jajgat! No várj, jajgatni fogsz mindjárt! - s letörte a nyílvesszõk hegyén levõ tompa gombocskákat...

Az elsõ három célt tévesztve repült jobbra-balra, de a negyedik mélyen belefúródott combjába és a hófehér salavárit bugyogva öntötte el a vér...

- Úgy-e, kutya, jól tudok célozni! nevetett diadalmas elégtétellel.

Égetõ fájdalom sajdult egész testén keresztül, mert a töröttvégû vas tûzként égett sebében; de azért egy rántással kihúzta és megvetõ mozdulattal dobta kínzójának lába elé:

- Lõjj egyet még a szívemen keresztül, akkor legalább vége lesz mindennek! lihegte magyarul, mit Kairam ugyan nem értett meg, de az indulatosan villogó szemek haragtól fájdalmas tekintete egyszerre olyan hatással voltak vad szívére, hogy íjját és nyilait eldobva, oda rohant a megvetett rabszolgához és megragadta nehéz munkától eldurvult kezét.

- Szelim! Szelim! többet nem bántalak! kiáltá megindult hangon.

- Jól van, effendi, akkor hát engedd, hogy sebemet beköthessem, felelt csendes hangon és kis kamrájába érve, fájdalmas fohászszal vetette magát kemény derekaljára.

- Istenem, istenem! Lesz-e tovább erõm? Meddig tart még e keserves kínszenvedés?

Meddig? Még sokáig, igen sokáig! Hisz a szenvedések iskolája még csak most kezdõdött!