Edömér és Csilla.

»Ne epedj, szívem, hagyd a keserveket,
  Hisz nap ragyog még a felhők megett,
  Mi téged ért, közös sors, végzet ez:
  Éltünkre néha zápor ömledez,
  S néhány napunk rideg és szomoru.«

  Longfellow: »Az esős nap«

Hetek, havak multak el így, lassan, egymásután. Edömér sorsa annyiban javult, hogy Kairam most már nem kínozta oly durván, de azért eleget szenvedett mégis és csak akkor derült némi öröm életére, ha késő esténként pár percre a kerti szökőkútnál Csillával, a kis rableánykával találkozhatott.

Persze, sokáig nem igen beszélgethettek! Csak néhány vigasztaló, erõsítõ szót mondhattak egymásnak addig, míg Edömér a nehéz kõkorsókat a kristálytiszta vízbõl megtöltötte neki és vállára segítette.

Ha csak egy percig tovább lent idõzött, már akkor a vén néger felügyelõ asszonynak, a nõi osztály mindenesének ráncos alakja megjelent az erkélyen és szidta Csillát, kit úrnõje Fatmának nevezett el.

Ilyen egyformaságban teltek a napok, midõn végre elérkezett a kis-ázsiai tavasz ideje, mely december hóban kezdõdik és február végéig tart.

Edömér sóváron számította a napokat és kimondhatatlan örömére, Csilla egy este azzal az ujsággal lepte meg, hogy a ház mind a négy úrnõje, majdnem az egész szolgaszemélyzettel a közeli mezei jószágra rándul a tavasz fakadását ünnepelni - s így a karácsony estéjét együtt tölthetik el.

Edömér, Hanif útján már napokkal ezelõtt megtudakoltatta az Aleppóban lakó keresztény koptoktól, melyik estére esik a Megváltó születése és a mondott estén elõszedte ládácskájából azt a pár darabka cukros mogyorót, mit egy ízben Kairamtól kapott; Haniftól pedig két gránátalmát és néhány szem datolyát kunyorált ki, mire Csilla is elõhozta kincseit, pár darabka szines selyemfonalat és egy pompás virágú, nagy granátalmafaágat, melyet a mult éjjeli vihar letört a csarnok elõtt.

A szökõkút elõtt a földbe dugva a virágos ágat, áhítattal aggatták rá a pirosra, sárgára festett cukrosmogyorókat, a datolyákat és a két fényeshéjú granátalmát, azután egymás kezét fogva, könnyes szemmel ültek le a márvány-medence szélére.

Semmi csillogó dísz nem ragyogott, egyetlen lángocska se világolt a szegény rabszolga-gyermekek karácsonyfáján itt a messze-messze távolban, e helyett azonban gazdagon elözönlé ezüst sugaraival a sötétkék égrõl alámosolygó holdvilág s barátságosan, vigasztalólag ragyogtak le hozzájuk a szikrázó csillagok...

Az üde éjjeli szellõ lágyan simogatta szomorú halvány homlokukat s a visszaemlékezés keservétõl meg-megremegõ ajkuk csak szakadozott szavakban beszélt arról a bánatról, mely e percben szívüket eltölté...

- Ah, otthon, a drága hazában, e szent estén mindenki boldog, mindenki örül. A család apraja-nagyja a közös szobába gyûlve, ünnepli a megváltás estéjét. A szemekben öröm és szeretet, a szívekben a hála és megelégedés érzetével ölelik meg egymást, még a legszegényebb is örül és boldog ez estén, csak mi, mi ünnepeljük könny és fájdalom között a szeretet ünnepét, zokogá halkan Csilla...

- Igen, az boldog és elégedett lehet és mennyei öröm töltheti el szívét, a kinek családja van... Én is éreztem ezt a csendes, boldog örömet. De a kinek nincs!... Ah, Csilla, kis hugom, én, ha drága hazámban lennék is - könnyek közt ünnepelném, mint itt ezt a szent estét, - mert nekem senkim sincs a világon. Árván, egyedül állok... egyedül...

- Ott most hó van, nagy hó. Minden fehér, a fák ágain zuzmara csillog. Kastélyunk erdõs bérc tövében fekszik, melyet hatalmas várromok koronáznak. Most e komor romok is fehér lepelbe burkoltan néznek alá az erdõ zuzmarás, fehér fáira, melyek alatt sokszor szánkáztunk és alá-alá siklottunk a síma hegyoldalról a völgybe...

Így kesergett a két fiatal, kiket a közös balsors napról-napra melegebb szeretettel fûzött egy­máshoz, elbeszélve szerencsétlenségük történetét.

Midõn Edömér éjjeli megtámadtatásukig ért elbeszélésében, Csilla szeme villogni kezdett s kis keze ökölbe szorult.

- Ah, ha én lettem volna hugod, hát karddal kezemben segítettem volna a kastélyt védelmezni! kiáltá hevülten és midõn Edömér el-elakadó hangon atyja hõsi halálát s az öreg Bálint legyilkolását elmondta, egyszerre hevesen a nyakába borult és megölelte:

- Te, te többet, sokkal többet vesztettél, mint én! rebegte megindultan. De mondjad tovább...

- Már jóformán mindent elmondtam, de miután hugomként szeretlek, elmondom elsõ álmomat és fogadásomat is. Tudj meg mindent - s lásd, mennyire bízom benned!

Csilla Edömér kezét szorongatva, lélekzetét visszafojtva figyelt és mikor ez az utolsó szóig mindent elmondott, hevesen felugrott:

Edömér, bátyám, barátom, igérj meg nekem egyet! Ha a menekülésre alkalmas idõt és tervet találtál, vigy magaddal! Óh, kérlek, ments meg engem is! Én bátran osztozom veled minden veszélyben, elviselem a legnehezebb fáradalmakat és nélkülözéseket, csak vigy magaddal! Elviszel?

- Ezt amúgy is meg akartam tenni... De még sokat kell tûrnünk, szenvednünk, édes Csillám!

- Óh, akkor tudok, tûrni és szenvedni, ha csak egy parányi remény világít felém. Soká lesz még?

- Soká! Mert lásd elõször a környéket kell ismernünk, a tenger felé vezetõ utakkal kell tisztába lennünk, hogy menekülésünk biztos legyen. De most ne errõl beszéljünk. Beszéld el te is, miként estél e szomorú rabságba s élnek-e még szüleid?

- Legelõször tudd meg nevemet... Én Korláthkövy Csilla vagyok, gróf Korláthkövy Ágoston fõispán leánya, édesanyám gróf Strattman leány, unokahuga a császár kancellárjának. Úgy-e, bámulsz, hogy eshettem mégis fogságba? folytatá a lányka. Szinte magam se tudom elhinni. Az egész egy rossz, rémes álomnak tetszik, melybõl minden percben várom a felébredést... Szegény, szegény szüleim! Azt sem tudják, élek-e? Ah, ha valaki hirt vinne nekik felõlem, azt milyen királyilag megjutalmaznák! Éjszakákon át sokat gondolkozom felõle: a véletlen, vagy kiszámított cselszövény áldozata vagyok-e? Te talán majd jobban meg tudod ítélni. Hallgasd meg jól!

Anyai nagyanyám, Huerpa di Taragova Vegas grófné óriási vagyonát s drágaköveit én rám hagyta, mert nagyon szeretett... Volt azonban egy unokaöcscse, Vega di Santaflora-Balboa gróf, kinek 5.000 aranyon kívül mit se hagyott, mert pazarló, gonosz ember. De, ha én meghalnék, akkor az egész vagyon reá szállna. Unokabátyám kétszer akart elveszíteni, de az ég mindig õrködött felettem, de õrködtek drága szüleim is, úgy, hogy senki se férhetett hozzám.

Egyszer, másfél évvel azután, midõn majd bennégtem felgyujtott kastélyunkban, az a hir jött, hogy Balboa gróf rokonunk végleg Brazíliába költözködött.

Atyám tudakozódásaira szintén hasonló válasz érkezett és évek évek után teltek el, de semmi hir se hallatszott felõle, úgy, hogy végre is nyugodtan lélekzettünk fel, hogy a veszély teljesen elmult...

A nyarat mindig felvidéki jószágainkon, az utóbbi években azonban, drága édes anyánk gyengélkedése miatt, a mehádiai fürdõkben töltöttük... Ebben az évben nem a rendes idõben indultunk, mert édes atyám öcscsének, Korláthkövy Kázmér zászlós úr Margit leányának menyekzõjére készülõdtünk. Mint a legközelebbi vérrokonoknál szokás, már a menyekzõ elõtt három héttel megérkeztünk Tarnavárra, atyám azonban országos ügyei miatt Ákos bátyámmal, ki majdnem oly szép és nemes arcú mint te, késõbb volt érkezendõ.

A második hét végén, Margit néném, a menyasszony, két barátnéja és én, nagyszámú szolgakisérettel, eprészni indultunk a fenyvesek közé.

Sok epret szedtünk, mert kosaraink mind telve voltak és az ozsonnát az erdõben, a magas hegyháton költöttük el, - ozsonna után pedig rögtön indulni akartunk, mert nagyon messzire voltunk a vártól és falutól.

Lovaink már nyergelve vártak, de Margit még néhány szál virágot akart szakítani, midõn nagyszámú martalóc csapat rohant reánk minden oldalról.

A szolgakiséretet menten leaprították s minket, kik sikoltozva, jajgatva akartunk az erdõbe menekülni, elfogdostak. Mi lett Margitból és barátnõibõl, nem tudom... De nem is tudok róla gondolkozni, mert szüntelen csak az szorongatja szívemet: mennyire sirat engem az én kedves jó anyám!... Ah, tán a szíve is megszakadt utánam való bánatában, mert annyira, de annyira szeretett!

Hát atyám, az én büszke, hõs édes atyám, kinek hadverõ tekintete csak akkor olvadt szelidre, lágyra, ha rám nézett! Mintha hallanám megrázó mély zokogását... Hogy kereshetett mindenfelé! Hogy kiáltozhatták nevemet az erdõben!... Hát még Ákos bátyám, ki egy napra is alig tudott tõlem elszakadni! Ikrek vagyunk - azért szeretjük egymást olyan kimondha­tatlanul... Ah, Edömér, ez fáj nekem annyira, hogy majd a szívem szakad meg bele. Halottként siratnak, pedig élek, rabságban, szenvedésben, nyomorúságban, mint szolgáló, mint cseléd, olyan messze, olyan távol, hová még a madár se jut el tõlük. Ah, ha ezt szüleim tudnák!... A szívük szakadna meg a bánattól. Ez az én történetem, végezte alig hallható hangon, könnybe borult szemmel.

Kimondhatatlan jól esett nekik, hogy végre-valahára feltárhatták egymás elõtt szívüket és úgy érezték, hogy csak e naptól fogva értették meg egymást igazán s lettek valódi testvérek örömben, fájdalomban.

Tán az egész éjszakát elbeszélgették volna a szökõkút mellett, ha egyszerre csak Hanif hangja aludni nem parancsolja õket.

Forró kézszorítással váltak el tehát egymástól, de elõbb megfogadták, hogy ezentúl mindennap találkoznak és õszintén közlik egymással minden bajukat, keservüket. Hiszen a fájdalom sohasem oly nehéz, ha egy igaz, résztvevõ szív segíti azt elviselni...

Ettõl az estétõl fogva csakugyan nem volt nap, hogy ne találkoztak volna, ha csak pár futó pillanatra is.

Csakhogy Csilla napról-napra komorabban, csüggedtebben panaszolta, hogy mennyit kell szenvednie kegyetlen úrnõjétõl és a környezettõl s egyre emésztõbb türelmetlenséggel sürgette Edömért, hogy találjon ki, eszeljen ki valami tervet a szabadulásra, mert már nem bírja ki tovább.

- Istenem a tanum, hogy magam is minden percben szeretnék szabadulni, válaszolt ez, de csak úgy a vak szerencsében bízva, minden elõkészület nélkül, nem akarom kockára tenni a menekülést.

Csilla hevesen rántotta el kezét és dacosan a földre nézett.

- Mert félsz a veszedelmektõl, mert nem mersz bátran neki vágni! - kiáltá ingerülten.

Edömér arca pirosra gyúlt e méltatlan szemrehányásra.

- Igazságtalan vagy, szólt gyengéd, szemrehányással. Óh, Csilla, most e haragos percedben megint csak arra kérlek, a mit mindennap ismétlek neked: Tûrj, hajtsd meg fejedet engedel­mesen úrnõd parancsai elõtt! Ne nehezítsd meg sorsodat dacosságoddal, ellenszegüléseddel! Rabszolgák vagyunk, tehát tûrnünk, engedelmeskednünk kell. Tudom, megint nem voltál szófogadó! Dacoskodtál, ellenszegültél - és büntetést kaptál, úgy-e? Azért vagy most annyira elkeseredve!

A leányka hevesen hátravetette fejét.

- Úgy van, eltaláltad! - Nem voltam szelid. Nem is tudok az lenni, e hitvány pogány néppel szemben. Megbüntettek! Egész mostanig be voltam zárva egy setét lyukba odafenn, - de azért mégse sütöm le elõtte szememet; nem térdelek le úrnõm, Fatime elõtt s nem csókolom meg a kezét, vagy ruhája szegélyét, mint a többiek teszik, bármennyit büntessenek is! Nem, nem, soha! Mert utálom, megvetem ezt a vad, pogány népet s boldog vagyok, ha megvetésemet csak egy tekintettel is elárulhatom nekik!

- Csilla, hugom! gondold meg, mi lesz ennek a vége!

- Nem bánom! Öljenek meg! Ah, ha én férfi volnék! Ha férfi lehetnék, mint te!

Edömér szomorú, aggodalmas tekintettel nézett rá.

- Csilla, Csilla, remegek érted! Te magad hiusítod meg menekülésünket. Dacosságoddal, kevélységeddel ellenségeddé teszed az egész házat és majd minden lépésedet lesni fogják, hogy árthassanak. Lásd, az én helyzetem, a türelem és engedékenység folytán mennyire javult. Zsarnokom egészen jól bánik velem, mert türelmem és szó nélkül való engedelmességem egészen lefegyverezte. Tán azt hiszed, nekem ez nem volt nehéz? Nem lázadt fel ellene minden érzésem? Csak én tudom, mit szenvedtem, mit kellett leküzdenem! De legyõztem fellázadó indulataimat, mert szüntelen esküm és fogadásom lebeg elõttem.

Csilla azonban nem fogadta meg e jóakaró tanácsot, hanem sértett büszkeséggel, szó nélkül ott hagyta Edömért, ki szomorúan és aggódva nézett utána...

Csakugyan Edömér sorsa - mint maga is mondá - napról-napra javult.

Midõn már egészen folyékonyan beszélte az itteni nyelvet, a fiatal zsarnoknak egy napon eszébe jutott, hogy a madzsarli rabszolga bizonyára meséket is tud mondani.

És ebben nem is csalatkozott, mert Edömér gazdag képzelete és költõi kedélye a legegy­szerûbb tárgyakat is olyan érdekfeszítõen tudta elõadni, hogy a keleti fiú, kinek a Nyugat mesevilágáról fogalma sem volt, lenyûgözött figyelemmel kisért minden szót.

E naptól fogva aztán nem volt kedvesebb embere neki madzsarli rabszolgájánál.

Abban a szobában kellett neki is aludni. Megosztotta vele gyümölcseit és süteményeit, szóval oly melegen ragaszkodott hozzá, hogy Edömér nemes szíve is szeretettel kezdett feléje hajolni.

- Nem Kairam hibája, hogy kegyetlenül bánt velem, hanem azoké, kik e hibákban felnevelték, mentegeté magában. A rabszolgák megvetésében, a keresztények gyûlöletében nõtt fel, nem csuda hát, ha fiatal szíve megkeményedett. De sok nemes tulajdonsága is van, a mikért hibáit meg kell bocsátani, gondolkozék egy reggelen, mikor a lépcsõs és csarnokos kutab (iskola) udvarán várakozott, míg Kairam lejött a torony felsõ emeletén lakó öreg dervistõl, ki a Korán mondatait magyarázta neki minden héten egy külön órán.

Természetesen, a jó bánásmód és szeretet, mivel a ház fiatal ura a madzsarlit elhalmozta, valamennyi szolgát irigyévé tette. Edömér sokszor rajtakapta hol az egyiket, hol a másikat, midõn utána leskelõdtek, hallgatództak, sõt több ízben Hanifot is észrevette, a mint setét, gyûlölködõ pillantással ólálkodott sarkában, midõn szokott foglalatosságait végezte.

De mindez nem tántorította el kötelmeitõl. Kiszabott dolgát pontosan, rendesen elvégezte, úgy, hogy nem tudtak semmikép sem beléje kötni, sem pedig a ház szigorú urának beárulni, ki rabszolgáinak legcsekélyebb mulasztását is példátlan kegyetlenséggel büntette.