Nemes boszu.

»Eh, vége mikor lesz? kifogytok-e már
  Dicséretiből az otromba gyaúrnak?
  Eb a hite kölykei, vesszeje vár
  És börtöne kész Ali urnak«...

  Arany: »Szondy két apródja.«

- Csilla, ha ma nem is, de holnap bizonyosan meg fogja bánni, hogy gyávának, félénknek nevezett, reménykedett Edömér nap-nap után, midőn az alkony nyugalmas óráiban a szökőkútnál a lánykára várakozott, ki a szokott időben rendesen meg is jelent, de csak durcás, elfordított arccal csorgatá tele korsóit, azután szó nélkül elsietett.

Edömér, noha sértette a hideg, visszautasító viselet, még se tudott haragudni rá, hanem mindig új meg új mentséget keresett számára:

- Majd lecsillapul! Büszke, érzékeny lelke nagyon el van keseredve. Az ilyen érzékeny lelkek elkeseredettségükben az egész világra neheztelnek, - gondolá és egyik nap, barátságos, engesztelő hangon megszólította:

- Csilla hugom, ne epezd magadat annyira. Nem akarom hinni, hogy reám haragszol.

A leányka, ki már menőfélben volt, erre visszafordult és hangjában, tekintetében szokatlan kemény hidegséggel kérdé:

- Van már valami terved a szabadulásra?

- Még nincsen, de szüntelen azon gondolkozom!

- Akkor nincs mit beszélnünk egymással! - kiáltá haragos türelmetlenséggel és tovább ment...

- Csilla! kiáltá Edömér fájdalmas hangon, miközben egy ugrással elébe került a mirtusbokrok között. Nincs egy gyengéd szavad se hozzám, multkori sértéseidért? Nem hittem, hogy ily önzõ és fejes légy!...

- Én meg nem hittem, hogy te ily kislelkû vagy! Ha férfi lennél, cselekedni tudnál, nem pedig üres igéretekkel áltatnál. Addig én hozzám ne szólj, ne beszélj, míg azt nem mondod: meneküljünk! Akkor megint a régi vonzalommal leszek hozzád! Addig semmibe se veszlek! és egy mellékösvényre fordulva, eltûnt a bokrok között.

Edömér haraggal vegyes fájdalommal nézett utána, míg csak fehérlõ ruháját látta a bokrok között. Csakugyan e naptól fogva alig beszéltek egymással, pedig e közben megint hónapok és hónapok multak el és a második karácsony is elkövetkezett. Ezt azonban nem töltötték együtt, mint tavaly, noha Edömér az idén is megjelent a szökõkút mellett. De csak maga szomorkodott egyedül, mert Csilla haragos duzzogásában ott fenn maradt a nõi osztályban és a gyengéd, vigasztaló szavak helyett inkább hallgatta a vén néger asszony örökös korholásait.

- Úgy látom a rabszolgaság kenyere kedvesebb a szabadságnál! mondotta másnap sebzõ gúnynyal, mialatt korsóját a magasba szökõ vízsugár alá tartotta.

E méltatlan kifakadásra Edömért is elhagyta a türelem.

- Csilla, ne sértegess tovább! Ha nem tudsz várni, kisértsd meg magad! kiáltá indulatosan.

- Szavadat adtad! Tartsd meg hát e szót, ha férfi vagy!

- Megtartom, de te meg tanulj meg várni, tûrni. A sorsot és alkalmat nem lehet egy önfejû, akaratos lány szeszélye szerint intézni.

Csilla gõgje nem bírta ezt viszonzatlanul elnyögni.

- Gyûlölni foglak, ha így beszélsz!

- Még ez se gátol, hogy meg ne mondjam neked az igazat, szólt Edömér higgadtan.

- No hát akkor gyûlöllek! Hallod, gyûlöllek, te... te, ügyefogyott és nem kell a te segítséged! kiáltotta haragtól reszketve.

Edömér azonban, egy szót se válaszolva, elsietett, mert e percben fiatal urának hangját hallotta, ki az õ nevét kiabálta.

- Jer, jer, Szelim! Atyám a Dsámi ed-Adlijeh-be³⁷ ment, hol a sherif el lári fog estére prédikálni... Szolgáld fel hamarosan az ashát, azután majd én fogok neked ma mesélni Agib királyfiról és Paribanu tündérrõl, - kiáltott elébe örvendezve, midõn belépett hozzá.

A mese végeztével, a két fiú még igen sokáig oly kedélyesen elcsevegett egymással, mintha nem is úr és szolga, hanem jó barátok volnának, - de ezen az estén Edömér nem mert Aleppóról és környékérõl kérdezõsködni, nehogy Hanif, ki mindenféle ürügyek alatt lépten-nyomon bedugta fejét, - gyanút merítsen.

Így is szüntelen sötét oldalpillantásokkal méregette a madzsarlit, ki olyan nagy kegybe jutott fiatal gazdájánál és gyûlölségének nem egyszer, egy-egy elejtett fenyegetõ szóval kifejezést is adott.

- Szelim te, holnaptól kezdve a kutab³⁸ a Kurbán-bajrám ünnepek miatt pár napig zárva marad. Ez okból hatalmas atyám reggel magával visz fostati jószágunkra az áldozati ürüket kiválo­gatni... Megkérem, hogy te is velünk jöhess. - Ezekkel a szavakkal búcsúzott el tõle Kairam, mikor levetkõztette és erre õ is nyájasan jó éjt kivánva, összehúzta ágya fölött a szúnyoghálót.

- Te hitvány rabszolga, hogy mersz ilyen rövid tiszteletlenséggel köszönni a hatalmas Mahmud-el-Tebrisz fiának, há? riadt rá Hanif, elõugorva az ajtófüggöny mögül, midõn Edömér kilépett a szobából.

- Mit vétettem, Hanif? kérdezte ez szeliden.

- Mit vétettél? Hát nem tudod lesütni büszke szemedet! Nem tudod meghajtani gõgös fejedet és szíved felett tisztátalan kezedet összetéve, nem tudod mély meghajlással kérni a prófétát és õrangyalait, hogy uradat õrizzék meg az éjszaka gonosz szellemei ellen, vicsorgatta rá nagy fehér fogait.

- Miért haragszol rám, Hanif? Hiszen nem bántottalak semmivel! szólt az ifjú. Vagy tán uram jó bánásmódját irigyled? Hidd el, odaadnám neked, ha tudnám...

Hanif erre a szelid, nyugodt feleletre valami megszégyenülés formát érzett durva, kegyetlen szívébe lopódzni.

Nagyot fútt - és ezzel kifújta minden mérgét, azután kedvetlen dörmögéssel tovább ment a sötét folyosókon.

A másnapi reggeli után a két fiú megint a meséléshez fogott a hûvös teremben és Edömér gyakran le-leszaladt a konyhába, hogy a szûknyakú ezüst kantát a most készülõ finom ibolya-serbettel megtölthesse.

A kövérképû aleppói szakács, ki egész sereg kuktával sütött-fõzött az ünnepekre, - nyájas mosolylyal fenyegette meg kétágú villájával, melylyel a pisztácz- és gyümölcs-szeleteket forgatta a rózsalevelekkel fûszerezett olvadt cukorban.

- Szelim, Szelim! ne torkoskodjatok annyit Kairam effendivel! Minden serbetemet megiszszátok! Mi marad a Kurbán-bajrámra?

- Majd csinálsz másikat, jó Bendár! Jól esik ám ez a hideg ital ebben a nagy forróságban, nevetett Edömér is.

- De tudod-e, hogy a messze-messze szíriai hegyszakadékok közül hordják teveháton a hûsítõ havat és jeget. Akkora hó, mint az öklöm, egy piaszterbe kerül. No, de mindegy. Allahra mondom, nem sajnálom tõletek. Nesze, kapd be frissen ezt a cukros dinnyeszeletet, mondá a derék szakács, ki Edömért kiválóan szerette és sokszor lebeszélte róla Hanifot, mikor valami kegyetlen dologgal akarta terhelni, vagy be akarta árulni, hogy megbüntessék.

- Köszönöm, derék Bendár te! mondá és megtöltve a kis kantát a hûtõbõl, - elsietett.

- Ha üres lesz, csak jer, nemsokára kész lesz a rózsa-serbet is! kiáltotta utána.

Már jó délután járt az idõ és éppen az igért rózsa-serbetért akart sietni, melyre Kairam különösen vágyódott, midõn egyszerre zajos dobogást és indulatos szóváltást hallott az udvaron.

E szokatlan lármán megütõdve, sietett a csarnok végére, de majd elejtette a kantát megdöbbenésében, midõn Csillát látta ott össze-vissza tépett ruhákban a rabszolgákkal huzalkodni...

Arca izzott, könnyes szeme szikrázott és ujjait védekezõ saskeselyûként karmolásra görbítve, lihegõ kebellel állott a kárörvendve vihogó cselédség között.

- Csilla! Csilla! Mi történt az Isten szerelméért? kiáltá, közibük rohanva.

A lány arca még izzóbb lett, mikor minden tagjában remegve s elcsukló zokogással felelé:

- Ellenszegültem a büntetésnek... s most úrnõm Haniffal és a fekete Ibrahimmal meg akar korbácsoltatni.

- De hát hogy történt? Miként tudtál annyira elfeledkezni magadról? kiáltá Edömér fájdalmasan.

- Óh, ne gyötörj te is kérdéseiddel! A baj már megtörtént. A büntetést kiállom, de a gyalázatba belehalok! Nem, nem élem túl e szégyent! Menj, Edömér menj, hacsak egy kicsit szeretsz, ne légy tanuja gyalázatomnak... Eredj innen, az Istenre kérlek!... Eredj hát, mert elõtted halok meg!

Edömér egy pillanatig tanácstalanul nézett szét és midõn Hanifot látta a többágú szijkorbácscsal közeledni, hozzá rohant:

- Óh, Hanif, te vagy a büntetéssel megbízva?

- Én hát, mi bajod vele? Te ártsd magad olyan dologba, mi nem illet!

- Hanif, derék Hanif, várj egy keveset! Ne kezd el a büntetést! Tudod, hogy fiatal gazdám nagyon szeret! Várj addig, míg megkérem, hogy járjon közbe édes anyjánál, könyörgött neki olyan hangon, hogy még ennek durva lelke is megindult bele.

- Nem lehet, Szelim, nem lehet! Nézd, hogy leskelõdnek onnan felülrõl a szolganõk. Várva várják, hogy ez az akaratos, önfejû teremtés végre kikapja a magáét. Csak a félszemû Ibrahimot várom! Egy percet se késhetek tovább, egy percet sem!

- Csak öt percig várj, jó Hanif, csak öt percig! Óh, tedd meg kérésemet. Allah meg fog érte áldani!

- Talán csak nem húznak érte karóba, ha egy kicsit várok! dörmögé magában, azután félhangon megszólalt: Siess hát, de gyorsan! Ibrahim mindjárt jönni fog.

Edömér lélekszakadva rohant vissza a csarnokba, Hanif pedig kétkedõ fejcsóválással nézett utána:

- Hiába sietsz, - nem használ semmit! Kairam effendi szintén nem tûri az akaratosságot - épp úgy, mint édes anyja, Fatime... De, ha a fiatal effendi meg is bocsátana, Fatime senkinek nem bocsát meg soha!

Ez alatt Edömér rohant vissza urához, ki kerevetén ülve várakozott a serbetre.

Dúlt arccal vetette magát lába elé és összetett kézzel kiáltá:

- Óh, uram, könyörülj rajtam!

Kairam meglepõdve nézett rá.

- Mi bajod van, Szelim! Szemedben könnyeket látok! Mi történt?

- Óh, uram, Fatmát, kegyelmes anyádnak fiatal rabszolganõjét, meg akarják korbácsolni az udvaron...

- Csak ez! Allahra mondom, majdnem megijesztettél! Azt hittem, neked történt valami bajod! vágott közbe elodázó kézintéssel.

- Óh, uram, az a szegény lányka meghal szégyenében! Könyörülj rajta én érettem! Óh, siess! A percek múlnak. Szánd meg ama szerencsétlen gyermeket, kinek úgy is nehéz sorsa van!

- Ha segíteni tudnék, éretted segítenék rajta, bármilyen csodálatos is a kérelmed! szólt Kairam elkomolyodva, de anyám parancsának nem szabad ellentszegülni! Annak meg kell történni, Szelim!

Edömér szemében könnyek égtek az aggodalom és tehetetlenség facsarta kétségbeeséstõl:

- Gondolj Allahra, ki téged mindennel dúsan megáldott és ezentúl még jobban meg fog áldani, ha könyörülõ leszel! Légy könyörületes a szegény rabszolga leányka iránt, uram, Kairam. Hiszen én nemcsak rabszolgád vagyok, de szívembõl szeretlek! - kiáltá és felindultságában mindenrõl elfeledkezve, gyengéd esdekléssel borult fiatal ura és parancsolója nyakába s mindkét karjával átölelte.

Kairamban a gõg és hazájának szertartásos szokásai erõsen küzdöttek a vonzalommal, mit Edömér iránt érzett, de aztán valami eddig nem ismert, jólesõ melegség rezgett át szívén, úgy, hogy az ölelést melegen viszonozva, meghatottan mondá:

- Kelj fel, Szelim! Hogy pedig lássad, mely jó szivvel vagyok hozzád, azonnal anyámhoz sietek. De azért ne örülj, ne remélj, szakítá félbe egész komolyan, midõn Edömér öröm­kiáltással felemelkedett. Az én anyám szigorú, kimondhatatlan szigorú! Nagyon félek, hogy kereken el fog utasítani...

Ezzel fürgén felugrott a kerevetrõl és midõn a két fiú megfordult, a félszemû Ibrahimot látták az ajtó mellett várakozni, kin meglátszott, hogy látója, hallója volt mindennek.

Kairam haragtól elveresedett arccal riadt rá:

- Mit keressz itt, te félszemû eb? Ki engedte meg, hogy ide belépj!?

A félszemû álnok vigyorgású arcán egy vonás se mozdult.

- Hanif küldött be, hogy parancsaidat vegyem! Szidi!³⁹ A büntetést végre kell hajtanunk!

- Várj! Míg anyámhoz megyek!

A két fiú sietve lépdelt végig a csarnokon és az udvarra érve, látták, hogy Hanif ugyancsak nyujtogatja hosszú nyakát az ajtó felé, Csilla pedig a kétség és remény között ingadozva szorította össze keblén kaftánkáját, melyet két rabszolga már-már le akart tépni róla.

- Hanif, ne nyúljatok addig e lányhoz, míg anyámmal nem beszéltem, - parancsolá Kairam komoly, határozott hangon, miközben felsietett a lépcsõkön, melyek a ház szigorúan elkülö­nített felsõ részébe: a nõi osztályba vezettek.

A folyosókon mindenfelé drága perzsa- és szmirnaszõnyegek függtek a fákból és kövekbõl faragott oszlopokon, a füstölõkbõl pedig átható ambra- és benzoë-illat terjengett teremrõl-teremre, melyeket aranynyal hímzett nehéz bársony függönyök zártak el egymástól.

- Szandzsabagli⁴⁰, jelentsd anyámnak, hogy fia szeretne orcája fényében és szeretetében gyönyörködni, parancsolá a kék bársony ajtó-függöny elõtt álló rabszolganõnek.

Fatime, két éneklõ fehér rabnõjétõl környezve, egy alacsony kereveten ült, melynek gömbölyû vánkosára és szõnyegén Kelet legszebb himzõmûvészete ragyogott.

Vérvörös selyem turbán folyta körül hosszan alákigyózó holló-fekete fürteit, melyeket hátulról szikrázó drágakövekbõl álló, koszorúforma aranydiadém tartott össze, s ebbõl folyt alá az a pókháló finomságú aranyfátyol is, mely majdnem sarkáig leért - és csodája volt Kelet szövõmûvészetének.

Bõ, egészen az apró lábfejekig érõ fehér khinai selyem salavári, aranyfonással áttört, térdig érõ citromsárga felsõ ruha és drága gyöngyökkel hímzett apró veresbársony, hegyes orrú papucskák egészítették ki öltözetét.

- Allah áldása szálljon anyámra! mondá Kairam, miközben kezét mellén keresztbe téve, tiszteletteljes meghajlással megállt az ajtóban.

- Allah áldása rád, fiam! felelt mély hangján Fatime is, miközben büszke homlokát, melyen egy nagy csillagforma brilliáns ragyogott, fia felé fordította. Lépj be, fiam, anyád megengedi... és kedveskedõ mozdulattal maga mellé húzta a kerevetre.

- Na, most mondja el az én halvány arcú Kairamom, mi vezeti ilyen szokatlan idõben ide?

- Egy kérés, drága anyám! Rabszolganõd, Fatma, engedetlen volt és azért megbüntetendõ... Tudom, hogy megérdemli a legszigorúbb büntetést, de mégis, drága anyám, engedd kegyelmednek napját a szerencsétlenre sugározni és engedj meg neki ez egyszer.

Fatma nevének említésére Fatime büszke homloka elkomorult, s fekete, parancsoló szeme, mely eddig szeretõ gyengédséggel pihent fiának arcán, haragos villámokat szórt.

- Fiam, micsoda beszéd ez! Hogy kérhetsz anyádtól ilyen esztelen dolgot!

- Anyám...

- Miért ártja magát, a hatalmas Mahmúd-el-Tebrisz fia egy nyomorult rabszolgalány dolgába, ki akaratosságáért büntetést érdemel?

- Ah, anyám, - bocsáss meg fiadnak. Rabszolgám, Szelim, aki igen jó és hûséges szolga, könyörgött érte. Oly szívszakadva könyörgött, hogy nem tudtam neki ellenállni. Érte tevém csak, de óh, anyám, derítsd rá kegyelmed napját és bocsáss meg neki én érettem...

- Hogy még makacsabb, még fejesebb legyen az az alávaló rabszolga-lány!... Nem, nem, soha! mondá Fatime szigorúan.

- Anyám, parancsod és akaratod szent elõttem s mindig az fog maradni. De engedj még egy szót, - csak egy szót még! Oh, teljesítsd kérelmemet, tedd boldoggá fiadat! Szelim oly gyönyörû regéket tud beszélni, oly jó, oly hûséges, hogy nem szeretném megszomorítani. Ha szomorú lesz, akkor nem tud oly szép regéket mondani...

- Mit, egy nyomorult rabszolga! Ha szomorú lesz, ha nem akar regélni, a korbács majd engedelmességre készteti. Egy szót se többet, fiam! Untatsz már ezzel az esztelenséggel...

- Ah anyám, csak egy szavadba kerül - egyetlen megbocsátó szóba... Mondd ki e szót, tedd boldoggá fiadat! kérte, könyörgött neki leghízelgõbb hangján és legkedveskedõbb öleléseivel.

Fatime setét szemöldei összehúzódtak; haragudni próbált, de az anyai szív utoljára mégse tudott ellenállni fia esdekléseinek, bármily kérlelhetlen természetû volt is máskülönben.

- Hallgass ide, Kairam! Az a lány nem maradhat büntetés nélkül, de, hogy kérelmed mégis teljesítve legyen, - megengedem, hogy rabszolgád, Szelim állja ki helyette a büntetés felét... Annak a lánynak bizonyára nagyobb büntetés lesz, ha mást lát szenvedni maga helyett - és jövõre óvakodni fog minden hibától. Ezzel meg van oldva a kérdés és ez az én utolsó szavam!

- Oh, anyám... ez!... kiáltá Kairam méltatlankodó hangon.

Fatime arca jéghideg szigort öltött:

- Kairam, mivel tartozik a fiú anyjának? kérdé büszke méltósággal.

- Feltétlen engedelmességgel, anyám! felelt ez halkan, miközben fájdalmas arccal csókolá meg anyjának szikrázó gyûrûkkel terhelt kezét...

- Úgy van! És most menj, fiam és ne kérj többet. Úgyis sokat engedtem, - tudod, hogy szavamnak ura szoktam lenni.

Nehéz szívvel lépegetett alá tehát a lépcsõkön és mellére csüggesztett fõvel közeledett a feszülten várakozó csoport felé, mely szomorú tekintetébõl mindjárt megtudta, hogy nem hoz semmi jót...

- Tudtam, hogy így lesz! biccentett Hanif a félszemû Ibrahim felé, ki erre megint felkapta a falhoz támasztott basztonádot, Edömér pedig eléje rohant:

- Megbocsátott? Elengedte büntetését? kérdé aggodalmas várakozással.

Kairam csak néma fejrázással felelt.

- Oh, uram, csakugyan nem tudtad kegyelmes anyád szívét meglágyítani? kérdezte remegõ hangon.

- Mindent elkövettem, Szelim, mindent! Anyám bár nagyon fel van a lány fejessége miatt bõszülve, annyit mégis megengedett a kedvemért... Oh, Allah, hogy is mondjam meg neked... Nem, nem, azt nem engedhetem, hogy te...

- Oh, beszélj, beszélj hát! Mégis van valami remény? sietteté Edömér leírhatatlan izgatott­sággal.

- Van, de rosszabb magánál a büntetésnél... A lánynak nem lesz semmi bántódása, ha te a büntetés felét elszenveded érte... de én ezt nem engedem! Nem! Hadd szenvedjen õ!

- Hála Istennek! ujjongott Edömér. Szívesen elszenvedem érte akár az egészet. Õ lány és gyenge; én pedig férfi és erõs vagyok!

Ezzel sebesen ledobta magáról övét, dolmányát és oda állt a szolgák elé.

Csilla csak most értette meg, mirõl van szó. Dacosan villogó szemét forró könnyár lepte el és felsikoltott.

- Nem, soha! Inkább meghalok, semhogy te szenvedd el helyettem a büntetést! Itt vagyok, Hanif, Ibrahim! Üssetek, hogy meghaljak!

Kairam álmélkodva nézett az alacsonynak, megvetettnek tartott rabszolgalányra! E nemes versenybõl sejteni kezdé, hogy az eddig lenézett és megvetett rabszolgákban is nagylelkû, nemes, önfeláldozó lélek lakozhatik...

- Ibrahim! Hanif! Hallottátok úrnõtök parancsát, fordult hozzájuk Edömér nyugodt, határozott hangon. Fatma szabad, ha én kiállom helyette a büntetést. Nos, hát én kiállom. Õ rá nagyobb szégyen volna, mint reám. Én erõsebb vagyok, jobban kibírom.

- Nem, Szelim! Neked nem szabad ártatlanul szenvedned! Várjatok, még egyszer anyámhoz megyek! kiáltá Kairam megrendülten.

- Ne menj, effendi, ne menj, szólt intõleg Hanif, a tovasietõ fiú elé állva. Ne menj! Anyád, a nemes Fatime, haragudni fog. Azután a próféta elsõ parancsa is így szól: Tiszteld és hajolj meg atyád és anyád akarata elõtt!

- Ibrahim és Hanif, mit tétováztok! kiáltott közbe Edömér felcsattanó hangon. Hanif, vezettesd el innen Fatmát. Ez a látvány nem neki való... Azután tegyétek, mit úrnõtök parancsolt!

Csengõ hangon mondá e szavakat s olyan büszkén állt ott nemes arcával, mintha õ lenne az úr és parancsoló, nem pedig, a büntetésre ítélt rabszolga.

Hanif mogorván intett a kérdõ pillantással rá meredõ szolgáknak, kik erre a sikoltozó, ellenkezõ Csillát tovahurcolták...

Az ajtónál azonban kitépte magát kezükbõl és Edömér felé terjeszté karját, de Kairam bõszülten elébe ugrott.

- El innen, el! Fejeskedj máskor is! Van a ki elszenvedi helyetted a korbácsot! riadt rá indulat­tól fulladozó hangon. Csilla pedig felsikoltott, mintha szíven döfték volna és, ha fel nem fogják, leroskad a küszöbre.

Ekkor a kõszívû Ibrahim, ki egyik legnagyobb ellensége volt Edömérnek, letépte hátáról az inget...

- Tizenöt korbácsütést és nem többet! mormogá Hanif és hiába igyekezett eltitkolni, még az õ durva hangja is remegett a sajnálattól. Ne üsd erõsen, Ibrahim! mormogá, de már akkor fütyölve csattant el az elsõ ütés.

Kairam hangosan feljajdult, mintha õt érte volna az ütés és vele sírt, jajgatott Bendár, a jószívû szakács is, s gömbölyû, pufók arcán csak úgy patakzottak végig könnyei.

Súlyos csattogással hullott ütés-ütés után lefelé. A rhinocerosbõr korbács ujjnyi vastag ágai fütyölve, sivítva hasították a levegõt, mert a hóhérszívû Ibrahim nem ismerte a részvétet s könyörületet.

Edömér azonban a legkisebb jajszó nélkül tûrte a velõkig hasgató fájdalmakat, s gyengéd bõre minden ütés után felrepedezett, úgy, hogy mezítelen hátáról egész vérpatakok ömlöttek alá és a fehér salavári csakhamar egészen piros lett kiomló vérétõl. Fogait görcsösen összeharapva, minden erejét megfeszítette, hogy a tizenötödik ütést is állva kibírhassa! Pedig nehéz volt. Mert már káprázó szeme elõtt összefolyt minden, agya lüktetett, zúgott, s szédülõ fülcsendülés között az ájulás környékezte. De szüntelen csak e gondolattal erõsíté magát:

- Hogy állta volna ezt ki Csilla! gyönge fehér bõrét halálra szaggatták volna ezek az irtózatos ütések...

Végre elcsattant az utolsó ütés is! Ez volt a legsúlyosabb, mert a félszemû, fekete hódér, minden erejét összeszedve, két kézre fogta a korbácsot!

- Kutya, hóhér! Dögölj meg apáddal! üvölté Bendár neki keseredett dühvel, midõn Edömér hosszú sóhajjal rogyott le a vértõl áztatott földre: A félszemû kaján arcán azonban egy vonás se mozdult, hanem csak egykedvûen törülgette a véres korbácsot.

Hanif rögtön mellette termett és felemelve, kimosta, bekötözte a mély sebeket, melyeknek szélérõl cafrangokban csüggött alá a roncsolt bõr és hús...

- Szelim! Szelim! Ne halj meg! Úgy-e, nem halsz meg! Óh, Allah, segíts! Hanif nézd, nem mozdul és milyen halavány! jajgatott Kairam, midõn Hanif szobácskájába vitte és a derékaljra fekteté.

E jajgatásra Edömér felnyitotta szemét.

- Nem, nem halok meg, uram! szólt erõtlen mosolylyal. Most már jól van minden, hamarosan meg fogok gyógyulni... Ah, ha Fatma kapta volna e büntetést! Gondold el, uram, az egészet, harminc korbácsütést! A gyönge lányka belehalt volna... Óh, nem is hiszed, milyen boldog vagyok! Kairam, kedves, jó uram. Holnap már nem fog fájni semmit és én gyönyörû szép történeteket fogok neked mesélni jó szívedért. Meglásd, milyen hálás leszek mai közbenjárásodért...

Kairam most volt legelõször szolgájának szegényes kamrácskájában - és sokáig ült ágya mellett, láztól égõ kezét szorongatva, s mikor felállt, hogy távozzék, zokogva borult a nyakába és megcsókolta.