Ember tervez, Isten végez.

»Ah, mért nem szállhatok hozzád szülőföldem,
  Mikor minden bokrod régi ismerősem!
  Mért vagy szolgaságban, gyászos rabigában,
  Oly hosszú időkig!
  Ha feléd indulok, lelkem visszatartja,
  Az édes szabadság bűvös-bájos karja,
  Vissza mind a sírig.«

  Lévai: »Mikes«

Csilla résztvevő szívvel hallgatta, mikor napszállat után Edömér a történteket elbeszélte neki.

- Ne aggódj, Isten megsegít bennünket! mondá biztatólag, de szívében remegett barátjaért, mert odafennt a női osztályban sokat hallott a ház urának engesztelhetetlen, boszuálló természetéről.

Ezen az estén csak kevés ideig maradhattak együtt, mert Csillának sietni kellett, - Edömér tehát kamrácskájába húzódott és nehéz szívvel dőlt le fekvő helyére.

- És mégis jól tettem! Így kellett tennem! Hazámat és hitemet semmiért a világon, még hugocskám jóvoltáért se tagadhattam meg! - Mindazonáltal oly kínzó lelki aggodalmak gyötörték, hogy akaratlanul felkiáltott:

- Óh, atyám, édes jó atyám, úgy-e, jól tettem, igy kellett tennem? Sugallj, tanácsolj valamit!

Ezzel a gondolattal aludt el, de nagyon rosszat álmodott, úgy, hogy midőn másnap felébredt, még nyomottabb kedélyhangulattal végezte napi teendőit, melyek - miután fiatal ura távol volt - a legközönségesebb házkörüli dolgokból álltak.

- Nem tudod, jó Bendár, mikor tér vissza fiatal urunk? kérdé egyik nap, midőn a félszemű Ihrahim sok mindenféle megbizatása tetejébe, kárörvendő vigyorgás között, azzal biztatta, hogy elérkezvén a dinnye- és eperérés ideje, neki kell a házi szükségletet holnaptól kezdve a mezei jószágról hazahordani.

Edömér szó nélkül fejet hajtott és ezt a nehéz munkát is szokott buzgalmával végezte a lankasztó forróságban. Egyik este azonban néhány igen szép eperszemet hozott szőlőlevelekbe takargatva Csillának.

Mig a leányka a zamatos gyümölcsöt majszolta, lopva-lopva résztvevő pillantásokat vetett barát­jának kimerültségtől megnyúlt arcára, midőn ez egyszerre csak felserkentve gondo­latai­ból, - e kérdéssel fordult hozzája:

- Kis húgom, ki tudsz-e a vérszemű csillag feljövetelekor kamrácskádból észrevétlenül lopódzni?

A lányka szíve nagyot dobbant.

- Ki, bátyám! De miért kérded? szólt izgalomtól elakadó hangon.

Edömér óvatosan körültekintett, azután egészen füléhez hajolva, suttogá:

- Akkor hát mához negyednapra, pazárgün éjjelén, várj rám eme babérbokor árnyékában. Menekülni fogunk!

Csilla szívére szorította mindakét kezét s jó ideig szólni sem tudott nagy boldogságában.

Edömér erre röviden elmondta a szükségeseket, Csilla pedig örömtől és reménytől boldogan helyeselte minden szavát, nem is sejtve, hogy minden emberi terv és akarat - csak gondolatnyi pókfonál a végzet kezében, ha ez készül a dolgok rendjébe avatkozni...

A menekülést megelőző nap délutánján Edömér a legjobb remények között érkezett haza, midőn azonban a második udvarba lépett, Ibrahimot látta egy sovány, merev képű arabbal beszélgetni, kinek láttára önkénytelen megdöbbenést és borzadályt érezett.

Szó nélkül akart mellettük tovahaladni, de a félszemű egy intéssel megállította.

- Itt van új rabszolgád Jússzúf! Ez az! mondá és sátáni gúnymosolylyal röhögött a meglepett fiú szemei közé.

Ez először azt hitte: álmodik és a félszemű gonosz tréfájának tartotta az egészet.

- Micsoda rossz tréfa ez Ibrahim? tagolá akaratlanul megdöbbenve, de szíve félő szorongással húzódott össze, mikor a Jússzúfnak szólított arab hideg, kőmerev arcára nézett.

- Hm, tréfa! Hát azt hiszed, tréfa? vigyorgá pokoli kárörömmel. Csak lassabban, fiacskám, lassabban! A te uralkodásodnak immár itt örökre vége van! Jússzúf te, fejtsd meg neki ezt a tréfát! hahaha! és úgy kacagott, hogy félszeme szinte kidülledt bele.

- Kövess, rabszolga! parancsoló neki Jússzúf durva gőggel.

- Nem, egy lépést sem! kiáltá szilajon Edömér, hogy mindene megrázkódott bele! Egy lépést se, míg nem tudom, mi jogon akarsz parancsolni nekem? Gazdám vagy uram vagy te nékem?

- Mindjárt megtudod, babácskám! vihogta a félszemű kielégített boszúvággyal. A mi dicső urunk, Allah áldása és kegyelme reá, eladott téged Abu-Varáki Tavaifnak, a hatalmas damaszkusi szeraszkiernek, reá is Allah áldása és kegyelme szálljon! Ez az érdemes férfiú pedig - hajts előtte fejet és térdet - Jússzúf, rabszolgái és minden javainak a felügyelője.

- Lehetetlen! lehetetlen! lihegte Edömér.

- Úgy bizony, cukros mandulám, ez egyszer így van! Azért hát ne is berzenkedj, ne is akaratoskodj, mert Jússzúf úgy megkorbácsoltat, hogy arról koldulsz. Azután tekints csak a hátad mögé. Az a két izmos fickó úgy megláncol kezed-lábadnál fogva, hogy lesz mit cipelned az úton.

Edömér az eget érzé egy pillanatra magára szakadni! Végtelen fájdalom és keserűség hasogatá keresztül egész valóját. Egy pillanatig arról gondolkodott, hogy rájuk rohan s keresztül töri magát rajtuk, de egy pillantást vetve a háta mögött béklyókat s láncokat csörgető négerekre - feje mellére csüggedt.

Mély sóhaj emelé keblét s egy izzó könnycsepp csurrant összekulcsolt kezére:

Mi lesz belõle? Hová viszik? Mi lesz kis hugából, mi lesz szegény Csillából?...

- Ibrahim te, szólt rekedten, kérlek, igérd meg és tedd meg azt nekem. Mondd el Fatmának, mi sors ért és ha megjön Kairam, az én fiatal uram, mondd meg neki, hová vittek és gazdagon meg fog jutalmazni érte.

- Hajahaj! Úgy-e, most milyen szépen tudsz kérni, kunyerálni, mézes diócskám! De abból semmi sem lesz! Dehogy szólok, egy kukkot sem szólok! Jó lesz neked ott, ahol lész! Legalább megtudod, hogy a földön is van ám pokol, nemcsak a másvilágon.

Edömér megvetõ tekintettel fordult el és többé egy szót se vesztegetett a félszemû gaz­emberre, hanem büszkén, felemelt fõvel nézett szét az udvaron, nem látja-e valahol Hanifot, vagy a derék Bendárt.

- Követlek, Jússzúf! kiáltá ekkor erõs hangon és indulni akart.

De a félszemû gúnyos hahotával állította meg.

- Süsüsü⁴², most nem te parancsolsz, nádmézes mogyorócskám! Várj még egy csöppöcskét! Látod, derék Jússzúf, hogyan szeretne e hitvány gyaur már néked is parancsolni! Emlékezz, mit mondtam! Különben uradnál úgyis nagyon jól be van ajánlva, de ne sajnáld tõle a basztonádot! Úgy-e, nem fogod sajnálni?

Jússzúf csak hideg mosolyával felelt, de Edömér még büszkébben, még bátrabban emelte fel nemes tekintetû arcát, hogy ne lássák, mennyire fáj itthagyni ezeket a falakat, melyek között annyi keserû, de sok boldog reményû órát is töltött, melyekre, mint boldog álomra fog majd visszaemlékezni a vigasztalan jövõ keserû óráiban...

Jússzúf a Dsedaide, vagyis az örmény negyed közelében fekvõ hánba⁴³ vezette csapatját, melynek közepén Edömér haladt.

A piszkos, túltömött hánban egy másik csapat rabszolga várakozott reájuk, melyek között mindenféle nemzetiségû fogoly is volt, de Edömér rájuk se nézett. Elég volt neki a maga baja, a maga keserûsége is!

Másnap kora hajnalban aztán útnak indultak. Jússzúf és két alfelügyelõje tevékre ültek, a rabszolgáknak pedig gyalog kellett követni õket, lábukon könnyû béklyókkal.

Sivár, köves, kiégett, homokpusztaságon vezetett át útjuk, midõn Aleppo paradicsomi környé­két elhagyták. A nap izzón sütött, az átfûlt homok sebesre égette lábukat. Sehol semmi árnyék, üdítõ forrás, hogy tikkadt ajkukat megnedvesíthették volna. Csak este, midõn a fáradtságtól és forróságtól már majd összeroskadtak, kaptak pár korty szûkre szabott, poshadt vizet, mely megromlott, forróvá hevült a tevék hátára kötözött kátrányos vászoncsövekben és az undokszagú kecskebõr-tömlõkben.

Kettõ a rabszolgák közül nem bírta tovább a fáradalmakat, hanem hörögve rogyott össze a mély sziklaútban, mely a homokos sivatag után következett.

Mindakettõt otthagyták.

- Majd a hienák és sakálok eltemetik! mondá egykedvüen Jússzúf és kitartásra buzdította a többieket...

Edömér borzadva nézett vissza a szerencsétlenekre, s bár alig bírta vonszolni magát, mégis megkettõzteté lépteit, hogy e borzalmas tájról mielébb kijuthassanak. Szeme elõtt izzó karikák táncoltak, nyelve szájpadlásához száradt s azt hitte, vér helyett lángoló tûzfolyam nyargal ereiben, de azért csak tovább, elõre, tovább...

- Nem, nem, nem szabad összerogynom! Ha elesem, itt hagynak. Nekem nem szabad meg­halnom, mormogá félig az önkívülettel küzdve. Mi lesz akkor Ilonkából, mi lesz Csillából? És félaléltan vonszolta magát tovább, tovább, az izzó sziklák között, az égetõ, halottnéma homoksivatagokon, melyek elhullott tevék és emberek fehérlõ csontjaival voltak beszórva.

Ki irja le tehát örömüket és boldogságukat, mikor rettenetes szenvedések árán, végre a hetedik napon megpillantották az Antilibanon hegységet, az alkony aranysugaras ködében pedig feltárult elõttük Damaszkusnak paradicsomi szépségû vidéke, buja növényzetével, ezüstösen csillogó forrásaival és tavaival!

A közeli oázokon két napi pihenõt tartottak és ettõl egészen felfrissülve, indultak újra útnak Damaszkus, a rózsák városa felé...

A város rovátkos, tornyos védõfalait mély árkok körítették és kilenc óriási érckapuján szünet nélkül rajzott ki és be a népség.

Az utcák át voltak fûlve a rózsák, szegfûk, liliomok és tubarózsák illatától. E kábító illatot még jobban fokozták az illatos fákból faragott és jószagú gyantákkal beeresztett csarnokok és háztetõk.

Edömér könnyû megindulást érzett a város Napkelet tarka pompáját visszatükrözõ utcáin.

Ezek az utcák látták a keresztes hadakat és Szalaheddin szaracén lovasait egymásra hömpö­lyögni. Látták a regékbe illõ hõstetteket, a történelem nagy eseményeit... De e megindulását csakhamar elfojtotta egy másik, még nagyobb, t. i. megérkeztek új ura és parancsolója, a szeraszkier fényes palotája elé, de nem a fényes fõkapun, hanem egy hátsó kis ajtón terelték be õket az utolsó udvar pitvarszerû nyitott csarnokába.

Kezébe hajtott fejjel ült le a durván font gyékényre, de nem soká pihenhetett, mert Jússzúf parancsoló hangja az istállóba szólította, hogy segítsen a többieknek a lóvakarás- és abrakolásnál.

Csodálkozva nézett itt széjjel. A nemesfajú arabsparipák ékesfaragású, aranyozott lábú márványasztalokról ették a szénát és különféle alakú, drága díszedényekben kapták a vizet, a datolyát és pörkölt árpát, melyeket a szeraszkier rabló-hadjárataiban zsákmányolt össze és a keresztények iránt érzett gyûlöletébõl, lovai elé állíttatá, s azokat etette, itatta belõlük...

E fanatikus gyûlöletbõl, ha nem is hallott volna a szeraszkier kegyetlenségérõl, - szomorú sorsot jövendölt maga és rabszolga társai részére s bár nagyon el volt csigázva a fáradtságtól, sokáig nem birt aludni. Lelke mélyében rabtársai nehéz sóhajai visszhangoztak s a csillagos égen merengett tekintetével:

- Melyik csillag ragyoghat édes hazám, drága szülõföldem fölött?!

Másnapra kelve, Jússzúf hegyesorrú tatárcsizmákat, bokáig érõ kaftánt, csattos bõrövet és prémes sipkákat osztott ki közöttük és így felkészülve, a szeraszkier elé vezette õket.

A szeraszkier palotájának rózsákkal befuttatott, szökõkutakkal körülvett fényes márvány-csarnoka alatt ült és a szolganõk két oldalról nagy pávatollas legyezõkkel hûsítették.

Megcsodálni való elhízott óriás volt.

Ragyaszántott, paprikavörös arcában emberevõ szemek forogtak s hordónagyságú potrohától nem látta a lábát, kétszer dupla tokájától a mellét, hájjal béllelt keze pedig akkora volt, mint egy ürücomb...

Rengeteg kövérsége miatt a járás nehezére esett, s e végbõl egy csapat izmos rabszolga cepelte egy karszék-forma leptikában mindenfelé.

Mialatt Jússzúf virágos szavakkal üdvözölte, vörös karikájú szeme a rabszolgákat mustrálta végig és mindegyiken talált valami kifogásolni valót:

- Ez a kutya kövérnek látszik! kiálta olyan hangon, hogy rezgett belé a márvány-csarnok! A ki kövér, az lusta! Eke elé vele! A szántásban majd megapad a hája.

Hát ezt a sovány agárkutyát miért vetted meg, Jússzúf? Betegesnek látszik! Ha elpusztul, a talpadra veretek! Míg egy kis húst szed magára, a rózsalevél-szedéshez használjátok, azután a szövõmûhelybe vele.

Ez a kettõ tûrhetõnek látszik, a malomba hát velük, eme hármat a kõbányákba, amazokat pedig az olajütõ malomba.

Hm, hm! Hát ezek a gornyadozó kutyák! Betegnek tétetik magukat, pedig erõsöknek látsza­nak. Az ércbányákba veletek, ebek! Jaj nektek, ha nem zúzzátok serényen az ércet. A korbács alatt fordultok fel... ordította s miután ilyen szépen, egymás után, beosztotta terjedelmes jószágaira, mûhelyeibe és bányáiba a rabszolgákat, végre Edömérre került a sor.

Jússzúf erre nagy hajlongással oldala mellé került és fülébe súgott valamit, mire a szeraszkier kacagni kezdett, hogy egész potroha megrázkódott bele:

- Ez az, ez az! Emlékszem rá, integetett szörnyû nagy fejével. A kitûnõ Mahmud-el-Tebrisz különösen a gondjaimra bízta... Meglesz, meglesz!

Hát te, farkaskölyök, hogy merészelsz ilyen arcátlanul reám tekinteni, mi? horkantott rá mérgesen, midõn Edömér alázatos szemlesütés helyett, nyugodt, bátor tekintettel állta ki emberevõ pillantásait.

Óh, Allah, miért tiltja fogadásom e napon a korbácsbüntetést! E dacos, büszke kutya most porban fetrengene. Jússzúf, Ali, Behrám! Még ma az Alsiráth-völgyébe vele! Már van ott két elveszni való kutya-kölyök, hadd legyen õ a harmadik! ordítá s úgy csapta széles talpát a hûsítõ lábvizes dézsába, hogy környezetének szeme-szája tele lett a korpás lábvízzel.

A három felügyelõ erre sietve kotródott kifelé, maguk elõtt tuszkolva a rabszolgákat, mert, midõn a szeraszkier megharagudott, nem volt tanácsos körülötte lenni.

- Szegény fiú te! suttogá résztvevõn az a rabszolga, kinek, mint valami ekébe fogott ökörnek, szántani kellett a földeken.

- Magadra gondolj, ne rám! Te neked se lesz okod örülni! felelt Edömér, de magában megdöbbent:

- Minõ sors vár rá, minõ hely lehet az az Alsiráth völgye, ha még ez a szerencsétlen is sajnálkozik rajta? gondolá nehéz szívvel, aztán a felügyelõk parancsára, a tevéket segített málházni, hogy a messze fekvõ jószágokra indulhassanak.