Az Alsiráth völgye.

»Szólt s a Dismal tava felé siet,
  Ösvénye vad, szúrós helyen vezet,
  Keresztül, egybeszőtt, font bokrokon,
  Zsombék között, gazos mocsárokon,
  Hol vizi kígyók ezre költ,
  Hol ember nem járt az előtt...
  És a midőn így fáradtan ledül
  Pillája, ha talán elszenderül,
  Ott hajtja le fejét a szunnyadó,
  A hol mérges könnyet sír a bogyó,
  Melynek lecsöppent harmata
  Húsát kirágja éjszaka...«

  Moore: »Dismal mocsárok tava.«

Az öt napig tartó fárasztó útban aztán megtudta, mi az az Alsiráth völgye!...

Egy másik rabszolga, ki szintén némi részvétet mutatott irányában, elmondta, hogy az Antilibanon járhatatlan hegyszakadékai közé rejtett dögleletes levegőjű, mocsár-völgy ez, tele ragadozó vadállatokkal, halálos mérgű viperákkal, melyek az év bizonyos szakában oly nagy számban bújnak elő, hogy sziszegésükkel megtelik a levegő, a völgy füve pedig mozogni látszik tőlük...

De mindezeknél százszor gyilkosabb maga a levegő!

Lappangó nyavalyákat, sorvasztó lázat, lassan ölő mérget szív be az ember minden lehelletével, mert mérget lehell ott minden: maga a föld, a bokrok, a szikláknak öble. Még a fölötte átrepülő madár is beléhull. Menthetetlenül.

Azért nevezik Alsiráth-, vagyis a Halál völgyének, mert a kit oda küldenek, - az el van örökre temetve; és a szeraszkier azokat küldi oda, kiket lassú halállal el akar veszteni... Azért sajnállak téged, keresztény ifjú, pedig az én sorsom is sajnálatra méltó, mert engem és társaimat a meg nem messzire fekvő ércbányákba küldenek dolgozni.

- Mindenhol Isten kezében vagyunk! szólt Edömér csendesen és a beszélgetésnek ezzel vége szakadt, mert megérkeztek a szeraszkier első mezei jószágára.

Az egész tájékon felséges rózsaillat áradott szét. A hires damaszkuszi rózsa erdőszámra, holdszámra díszlett mindenfelé, mert itt főzték a drága rózsavizet, illatszereket, szappanokat és az aranyat érő damaszkuszi rózsaolajat, Keletnek e legkeresettebb illatszerét.

Edömér megint tegnapi társához, a Halil nevezetű macedoniaihoz szegődött.

- Azt mondád, az Alsiráth-völgyében nem vigyáz senki a foglyokra, - miért nem próbálják meg a menekülést? szólalt meg, újra kezdve a tegnapi beszélgetést.

- Mert nem lehet - a hogyan egy sziklakút fenekéről nem lehet menekülni! felelt a macedoniai. Egyetlen egy bejárás vezet bele az ércbányákból. E bányák tele vannak emberrel, a szoros utat pedig éjjel-nappal őrzik. Hogyan akarnál hát megszökni, mikor egyéb kijárása nincsen?...

A negyedik napon elérték a sóbányákat, az ötödik estéjén pedig az érczúzókat a hegy lábánál, melyhez a fegyveresek által őrzött egyetlen szoros út vezetett.

- Holnap elválunk! súgta a macedoniai Edömérnek; mi a bányákba, te pedig a Halál-völgyébe lész eltemetve. Hiába, így volt rólunk megírva a Kizmet könyvében.

Alig csillant meg a közelgő hajnalhasadás első halvány csíkocskája keleten, bömbölő tam-tam dörrenés riasztotta fel az alvókat.

A bánya-felügyelő jött átvenni az új rabszolgákat, kikkel Edömért is leeresztették a setéten ásító bányaüregbe, azután órákon át vezették omladozó vájásokon, dohos levegőjű, szűk tárnákon, egyre mélyebben a hegy gyomrába, míg végre megállták egy nyílás előtt, melyet láthatatlan kezektől mozgatott óriási szikladarab zárt el.

- Keress magadnak egy pásztor nélkül kóborló kecskenyájat!... Azután élj, halj, a hogyan tudsz! mormogta vezetője, s kitaszította a nyíláson... mely rögtön bezáródott utána tompa zökkenéssel...

Egy sziklagerincen állt, az ismeretlen, vad tájék közepén. Lába alatt fojtó szagú mocsár-völgy terült el sárga, fojtó köddel, a meddig pedig a szeme csak ellátott, egymásra hányt izzó sziklatömegek, setéten ásító barlangok, feneketlen szakadékok váltogatták egymást vad magányosságban.

Merre és hová induljon hát a halálnak eme néma birodalmában?

Bármerre nézett, sehol egy hang, egyetlen élő lény nem mutatkozott, csak nem messze tőle mozdult meg a naphevítette törmelék és egy vörösfejű fekete kígyó csúszott tova lomha gyűrűzéssel, éles sziszegéssel.

Lassan ereszkedett alá a tenyérnyi széles párkányon. Mennél alább ért, annál jobban fojtogatta az a mérges sárga köd, a megrekedt forró levegő, melyet reggeltől estig nem enyhít egyetlen szellőcsapás. A lángoló nap izzóvá süti a bércek oldalait, melyek mint az olvasztó-kemence forróságát, lövellik a hőt ki magukból.

Nem sokára úgy érezte, mintha ezt az egész óriás sziklabirodalmat ő emelné vállain, mert útja folytonosan hegynek föl, völgynek le vitt, feneketlen mélységek szélén, csalóka, bűzös mocsarak felett, melyek kígyóktól és hurka nagyságú nadályoktól hemzsegnek.

- Nem, nem találok élőre! Lehetetlen, hogy rajtam kívül más élő is legyen e rettenetes helyen! - mormogá egyre setétebb vigasztalansággal, midőn lépten-nyomon fehérlő csontokat látott az üregek és szakadékok között porladozni... A szűk, szoros útnak egy fülkeszerű mélyedéséből pedig egy összegörnyedt emberi csontváz vigyorgott rá üres, setét szemgödreivel...

Mintha kergetnék, sietett onnan és kezdte megmászni a csavargósan felfelé menő szikla-ösvényt.

Egyszerre úgy tetszett neki, mintha elmosódó mekegést hallana a magasból alászállongni.

Fülelve egyenesedett fel és szívdobogva hallgatódzott. A mély csendben újra hangzott a mekegés távoli, tompa hangokon.

- Mekegés! Kecskemekegés! Egy állat hangja, mégis kimondhatatlan örömre deríté szívét! Legalább talál egy élőt, ha mindjárt állat is az - e rémes magányosságban.

Kétszeres sietséggel törtetett lefelé a tenyérnyi széles ösvényen. Néha egy-egy fűcsomóba, vagy törpe bokrocskába kellett kapaszkodnia, nehogy az alatta ásító feneketlen mélységbe leszédüljön...

Ez alatt a mekegés egyre tisztábban hallatszott minden oldalról. Apró kopogás, ugráló zaj és az alágördülő törmelék hullása kisérte.

- A kecskék mászkálnak sovány fűszálakért a meredek bércoldalakon, mondá magában s egy törpe vadbabér-bokorba kapaszkodva, előre hajolt.

Fellegekbe nyúló óriási bércszálat látott maga felett, melynek egyik oldalához, szelid lejtőjű, téres fensík támaszkodott nagy szikladarabokkal beszórva.

Keresve nézdelődött minden oldalra, hogyan juthatna el odáig, midőn egyszerre csak azt hitte: álmodik, vagy felizgult érzékei csalogatják...

Egy magyar dal végszavait hallotta fiatal, erős hangon énekelni: »Rab vagyok, rab vagyok, szomorú rab vagyok, kezemen, lábamon bilincset hordozok...«

Lihegve kapta fel fejét ezekre az édes hazai hangokra. Agya izzott, érzékei lázban, kimondhatatlan izgultságban remegtek az örömtől és boldogságtól.

- Istenem! Istenem! Álom-e ez, vagy valóság?

E percben újra megcsendült a dal és búbánatos, szelid visszhanggal verték vissza az óriási bércfalak:

            »Török rabja vagyok
              Török rabja lettem,
              Idegen országba
              Rabságba kerültem...

              Vándor madár, felhõ
              Szálljatok hazámig,
              Síró sóhajtásim
              Vigyétek odáig...«

- Nem, nem álom, hanem valaki itt van az édes, drága hazából!

Nem nézte, minõ széles szakadék választja el a fensíktól. Az öröm szárnyakat és acélizmokat kölcsönzött lábainak.

Egy zergének is becsületére váló ugrással szökkent át a szédítõ szakadékon és szélvészként rohant a felé a kinyúló sziklaeresz felé, a honnét az énekhangok szállongtak.

E zajra az éneklõ is elõugrott.

- Magyar vagy! Honfitárs vagy! kiáltá újjongó hangon Edömér és kitárt karokkal borult a nyakába...

Egyikük se kérdezte: Ki vagy, honnét jöttél, hanem csak egymást ölelve, egymás vállára borulva, sírtak, kacagtak örömükben.

Mikor aztán az örömnek elsõ, viharos érzése kissé lecsillapult, kezdték csak vizsgálni, kérdezgetni egymást, mire rövid szavakban mindegyik elmondta rabsága és szenvedése történetét, mi barátságukat, szeretetüket még jobban egygyé forrasztotta:

- Beszélj, beszélj csak, rég nem látott drága hazám nyelvén! Óh, mily jól esik e kedves hangot, e zengzetes szavakat hallgatni, kiáltá vele egykorunak látszó barátja, ki Vihorláthy Lászlónak nevezte magát.

Az õ története is az volt, mint annyi sok más ifjúé, kit a török és egyéb martalóc csapatok házukat feldúlva, szüléiket legyilkolva, rabszolgaként eladtak.

Az erzerumi rabszolga-vásáron vette meg a szeraszkier. Szép termete, okos, nyílt arca az elsõ látásra megtetszett neki - és pipahordozójának szánta. Egy darabig csak jól betöltötte e mester­séget, de fogsága második évében a kínos és lealázó bánásmód meggondolatlan szökésre késztette.

Persze nem messze mehetett, mert mindjárt elfogták és a szeraszkier ötven korbácsütésre ítélte, melybe majd belehalt.

Midõn sebeibõl nagysokára felgyógyult, hitének és nemzetének megtagadására akarta kényszeríteni. Mivel azonban sem igéreteire, sem fenyegetéseire nem hajolt, bõsz haraggal, a legkínosabb bûnhõdésre itélte: Kecskepásztornak küldte ide az Alsiráth-völgyébe, hogy lassú, sorvasztó halállal veszszen el a halál és magányosság eme birodalmában...

- Csakhogy mi túljártunk ám a potrohos zsarnok eszén! folytatá László jókedvûen. Mindjárt azt is elmondom. Elébb azonban, mivel keresztül jöttél a mocsár völgyén, igyál pár kortyot e csobolyóból, különben gyógyíthatlan betegség csiráját hordozod magadban... Abból a sárga, ködös levegõbõl elég egy lehellet, hogy sorvasztó pestis-forma betegségben pusztuljon el, a ki beszívta...

Ezzel felkelt és az eresz-formán kirúgó szikla alatti barlangból egy kobakot hozott elõ, mely tele volt vöröses szinû, édesesen-fanyar növénynedvvel és míg Edömér ivott, egy hosszúszõrû kecskebõr-bundát terített le a szikla tövébe.

- Úgy vagyok, mint a ki álmodik. Nem tudom elhinni azt a nagy boldogságot, hogy még egy testvérem, hazámfia van e rettentõ magányban. Újjongni szeretnék örömömben! De mit szól majd a jó Dsámi, ha meglát! kiáltá és még egyszer összeölelgeté örömében Edömért, kinek szemében szintén az öröm könnyei csillogtak.

- Dsámi? Ki az a Dsámi, édes Lászlóm!

- Most már neked is testvéred, barátod, egy olyan idõs arab fiú, mint mi, a dsibbahi oáz hatalmas emirjének a fia, kit cselszövõ nagybátyja titkon elraboltatott, hogy õ örökölhesse az Abasszidák emirjének a trónját.

A mikor - folytatá László - Dsámi született, apja megesküdteté öcscsét, kinek fondorkodó, álnok természetét ismerte, hogy semmi módon nem fog törni a fiú életére.

Malek sejk megesküdött az Alkoránra, de kebelbarátja, a szeraszkier, ki kincsekért magát a prófétát is eladná, kitalálta a módját, hogyan lehet az esküt kijátszani.

- A fiú ruháját kenjed be vérrel - és mondd, hogy az oroszlán tépte szét. Én pedig bedugom az Alsiráth-völgyébe. Esküd nem lesz megtörve, mert sem én nem ölöm meg, sem te, hanem a mocsár halálos levegõje öli meg, mondotta neki a szeraszkier. És úgy is történt minden...

Majdnem egyidõben kerültünk ide Dsámival. Mikor megláttam, azt hivém, hazámfia, olyan nemes vonású, kedves arca van. Anyja fehér nõ volt és így az arab jelleg kétszerte nemesebb, finomabb vonásokban tükrözõdik arcán.

Te is meg fogod az elsõ látásra szeretni, mert nemesebb szivet, hûebb, odaadóbb barátot nem lehet találni nálánál. A kit megszeret és barátságába fogad, azért gondolkodás nélkül feláldozná életét s mindenét... Alkonyattájban, mi már nincs messze, - elõnkbe jön, mert akkora az öreg Taib apó már otthon lesz...

- Az öreg Taib apó? Hát még van egy negyedik barátunk is? kérdé csudálkozva Edömér...

- Az örömtõl egészen feledém, hogy neked elejétõl végig mindent el kell mondani, szólt László. Figyelj hát! Azt már tudod, hogy e völgy a halál völgye. A szeraszkier, a kiket a leg­súlyo­sabban akar büntetni és nyomtalanul el akar veszteni - csak ide küldi. Halálra itélt rabszolgái, zsarnok uralmára veszélyes ellenfelei, irigyei mind ide kerülnek - de mivel õ még a kõbõl is olajat tud facsarni - a halálból is hasznot húz. Az elitélteknek, addig, míg bírják, a félig vad kecskenyájakat kell õrizni és minden három hónapban temérdek kecskét visznek el innen a bányán keresztül, mert ez az egyedüli bejárás ide. Másfelõl nem lehet se be, se ki jutni innen...

Az öreg Taib apó a legnemesebb és legigazságosabb szívû embere a világnak. Nagy tudományáról hires volt egész Damaszkuszban. A szeraszkier kegyetlen uralma azonban fellázította minden csepp vérét és nyilvános prédikációiban többször annyira megfeddte és fenyegette, hogy a nép is forrongni kezdett.

Rangot, kincseket igért neki a szeraszkier, hogy elhallgattassa; kérte, fenyegette, de semmi sem használt. Taib apó változatlanul azt felelte neki és küldötteinek:

- Javítsa meg magát az istentelen, akkor majd hallgatni fogok!

A zsarnok erre magában iszonyú boszút esküdött. Nyilvánosan nem merte bántani, hanem egy setét, viharos éjszakán rablóknak öltözött fegyveresek törtek házára és elhurcolták, és hogy minden gyanut idegen rablókra hárítson - a házat kiraboltatta és öreg szolgáját meggyilkoltatta.

Mikortájban ide hurcolták, nagy földrengés döntögette össze-vissza a sziklákat és barangolásai közben egy kettészakadt szirttömeg között egy átjárást fedezett fel, egy kellemes, egészséges völgybe, a honnan ki lehet szabadulni. Jó szíve sok szerencsétlent megszabadított és vissza­adott az életnek. Minket szintén magával vitt rejtett völgyecskéjébe, ápolt és kigyógyított a már bennünk lappangó halálos lázakból - s most mi õ vele lakunk és szeretjük, mint atyánkat...

Eme kobakot is õ készíté tele ezzel az áldásos növénynedvvel. A bogyókat és gyökereket hozzá a mocsár-völgy halálos kigõzölgése és sziszegõ kígyói között szedegeti össze... Ugy-e, milyen csudálatos a természet. Magában a halál völgyében termeli az egészséget visszaadó orvosságot...

Edömér mély megindulással ragadta meg új barátja kezeit.

- Halálra, kétségbeesésre voltam elkészülve - és íme, két hû barátot találtam...

- Azt találtál, Edömér, erõsíté ünnepélyes komolysággal László. Valamit ugyan elhallgattam elõtted!... de megtudod, mihelyt Dsámi is közöttünk lesz...

E közben alkonyodni kezdett, mit a két fiú - élénk beszélgetésük közben - alig vett észre. A kecskék azonban már mind aláereszkedtek a bérctetõkrõl és köréjük telepedve, nyugodt kérõdzés között bámulták meg az új vendéget.

Lászlónak csak most jutott eszébe, hogy Edömér egész nap nem evett. Barlangjából friss kecsketejet, turót és barna kenyeret hozott elõ...

- Csak keveset egyél. Taib apónál jó vacsora vár ránk, s nyugalmas éji tanya.

Edömér pár korty tejet ivott a gömbölyû fatálacskából, s pár falat kenyeret tört hozzá, midõn éles füttyentés harsant fel háromszor egymás után a bérc aljáról.

- Ez Dsámi! Mindjárt itt lesz, mert a rövidebb úton jõ.

Csakugyan nemsokára elõttük állott Dsámi karcsú alakja, ki tüzes, fekete szemével csodálkozva nézett Edömérre, de László felvilágosító szavai után, meleg öleléssel testvérévé, barátjává fogadta s pár perc mulva a három ifjú már olyan bizalmas, meleg beszélgetés között húzódott egymáshoz, mintha hosszú évek szoros barátsága fûzte volna õket egymáshoz.

Közös szenvedés, közös szerencsétlenség leghamarább közös barátságba forrasztja a sziveket.

Ezalatt a nap lassan-lassan lebukott a bércek mögé és közeledett az estalkony az éjszaka fekete palástjával. Dsámi Edömér vállaira terítette a hosszuszõrû kecskebõr-bundát.

- Mindjárt éles hideg lesz és te még nem szoktad meg ezt a levegõt, mondá gyöngéd gondoskodással, mit Edömér meleg kézszorítással köszönt meg neki.

Csakugyan alig tünt le a nap, egyszerre élés hideg szellõ fütyölt, suhogott a sziklák között. A nappali forróságot, minden átmenet nélkül, metszõ hideg követte.

Ekkor aztán a naptól átfûlt, átizzott sziklák elkezdtek beszélni idegen, szivszorító hangokon.

Eleintén csak csendes, zengõ zizergést hallattak, mintha szellõ futna át egy óriási érc-citera húrjain. Azután egyre hangosabb pendülésekbe ment át e zizergés, egészen addig a csattanó mély kondulásig, mintha egy óriás keze markolna bele, szaggatva egy érchárfa húrjaiba.

A kecskenyáj eközben aprózó kopogással indult lefelé a csavargós szikla-ösvényen.

A bérctömeg közepén az út magas sziklaszálak alkotta szorosba fordult és e részén még vadabb, még borzalmasabb képe volt a völgynek.

Az egyre-másra következõ setét üregek, barlangok, sziklaszádák borzalmas hangon huhogtak, üvöltöztek az esti szélben, mintha mindegyikben egy-egy kisértetcsapat hahotázna s koronként egy-egy ébredezõ vadnak a rekedt ordítása harsant meg a visszhang által borzalmasan meg­száz­szorozva.

Egyszerre az egész kecskenyáj, mintha a föld nyelte volna el, nyomtalanul eltünt szemük elõl és a két fiú nevetve mutatta meg Edömérnek a hasadékot, melyet a földrengés ereje olyan furfangosan alkotott meg, hogy emberi kéz nem tudta volna utánozni.

Õk is ezen a nyíláson ereszkedtek alá és csakhamar egy szikláktól körülzárt barátságos kis völgybe jutottak, melyek egyik oldalát erdõforma liget borította, alján pedig kövér fûszõnyeg virított...

Négy gömbölyded bõrsátor állt elszórtan a völgyecskében, melyekbõl a kecskenyáj kettõt rögtön magának foglalt, de elébb örvendõ mekegéssel körül ugrálták a nyugalmasan kérõdzõ tevéket és az volt boldogabb, melyik a kezét megnyalhatta annak a hosszú ezüst szakállú öreg embernek, aki a régi patriarkák nemes, jóságot tükrözõ vonásaival arcán - egy mohos szikladarabon ült a legnagyobb sátor elõtt.

A két ifjú kézen fogva vezette elébe Edömért, ki önkénytelenül térdre borult elõtte és kezét tiszteletteljesen megcsókolá.

Az öreg pillanatig, mintegy áldólag nyugtatá mindkét kezét az ifjú fürtös fején, azután megszólalt az öregség tompa hangján:

- Isten hozott közénk, fiam, vártalak téged! mondá mindnyájuk leírhatatlan meglepetésére. A csillagokból olvasám jöttödet! - Ennek tehát meg kellett történni!

Kora hajnalban kecskemekegés és tevebõgés kelté fel álmából Edömért. Dsámi és László már elvégezték a fejést és friss, meleg tejjel kínálták, midõn kilépett a sátorból, mibõl aztán mindhárman jóízûen megreggeliztek.

- Mielõtt kihajtanók a nyájat, hallgasd meg, mit tegnap elhallgattunk elõtted. Ne legyen semmi titok közöttünk, hiszen jóban-rosszban együtt osztakozó testvérek és barátok vagyunk! kezdé komoly, ünnepélyes hangon László...

És elmondá, hogy a menekülésre már minden elõ van készítve, csak az alkalmas idõt várják, mit Taib apó fog kijelölni.

- A mi jó apánk nem akarja, hogy itt hervadjunk el fiatalon e zárt, magányos szikla-völgyben, hanem, hogy mindegyikünk térjen vissza hazájába, népéhez és övéihez.

Az út hosszú és veszélyes és csak nagy szenvedések árán juthatnak el Dsámi népéhez a dsibbahi oázra, honnan atyja, az emir, majd biztos kisérettel Konstantinápolyig küld bennünket, de inkább száz veszélylyel, halállal, a puszták vadaival és rablóival szembe szállni, mint e völgyben a hosszú életet átsenyvedni!

Edömér az eget érezte megnyílni maga fölött.

Végre, végre a legnehezebb megpróbáltatás után, újra a szabadulás reménye integet feléje. Egy ideig szólni sem tudott, csak túláradó örömmel borult társai nyakába. Ekkor megszólalt Dsámi is:

- Testvéreim! Népemnél az igaz barátságot véresküvel pecsételik meg! Az ilyen barátság hû a sírig, szent és felbonthatatlan... Pecsételjük meg tehát mi is vérrel szövetségünket. Akarjátok?

Válasz helyett mindhárman feltûrték ruhájuk ujját és mezítelen balkarjukat övük mellé dugott késükkel felhasítva, a kiömlõ vért egy forrásvízzel telt gömbölyû tálacskába csepegtették, azután a törhetetlen barátságot fogadó eskü szent és ünnepélyes szaval között, megitták egymás vérét, melynek cseppjeiben - a Keletiek hite szerint - a lélek rejtõzködik...

- Most már egyek vagyunk testben, lélekben! mondá Dsámi ünnepélyes hangon, midõn befejezésül megölelték és megcsókolták egymást...