Véletlen találkozás.

»S az elhúnytnak gazdag, fényes lakát
  Soh'sem látott nemzetség lepte meg;
  Túrkált, zsebelt - s kiszórva lőnek a
  Családi képek, ősi címerek...
  Mindezt megérte, látta az öreg,
  S megtörni nem bírt a vén fás kebel.
  Tenger szirtje az, mely lát vészt, halált,
  Hanem ő maga nem sülyedhet el«...

  Tompa: »Az öreg szolga«

- Megint egy nap mult el hiába való keresésben! Sóhajtá csüggetegen László, midőn a nap-nap után való sikertelen kutatásban kifáradva, az Achmedie-mecset külső udvarán a ciprus- és platánfák árnyéka alá telepedtek, hogy szerény estelijüket elfogyaszszák.

- És még hány fog elmulni! visszhangozá Edömér is akaratlanul, mintha saját gondolataira felelne vele. Tudod‑e, László, hogy már a harmadik hete vagyunk Stambulban.

- Igen! Összejártuk a kikötőket, a bazárokat, kérdezősködtünk a hánokban, karaván­szerályokban, de senki se tudott se Mahmud-el-Tebrisz, sem pedig Abu-el-Máni rabszolga-kereskedő hollétéről hirt mondani, amiből Csillának és hugocskádnak nyomához lehetne jutni...

Holnap újra átevezünk Csengelkőibe, hol Abu-el-Máni öcscsének a háza van. Tán most szeren­csésebbek leszünk és, ha megtudunk valamit, bárhol bujkáljon is az a gaz rabszolga-kereskedő, utána megyünk... és...

- Csitt! Ne beszélj magyarul! Nézd, mindenfelől figyelnek ránk, különösen az a bektasi-dervis a szökőkút mellől már jó ideje gyanakodó tekintettel vizsgál bennünket...

- Az Isten pusztítsa el a fanatikus pogányait! Minden idegenben kémet, árulót látnak! mormogá László mérgesen. Már néhányszor nagy bajban és veszedelemben forogtunk, sőt a kadi elé is akartak hurcolni, mint külsőországi kémeket...

- Hátha még felfedeznék, hogy hitetlenek s szökevény rabszolgák vagyunk! Ez az, mi oly nehézzé teszi nyomozásunkat, s nem titkolom előtted, minden pillanatban a fejünkkel játszunk. Hanem most együnk, hogy a figyelmet kissé eltereljük magunkról...

Alig, hogy enni kezdtek, a mecset aranyos kupoláiról s a csarnokok boltjai alól tömérdek galamb szállongta őket körül, melyek oly szelidek voltak, hogy karjuk- és vállukra szállva, csipdesték ki a kenyeret és ennivalót kezeikből.

- Az én Ilonka hugocskámnak szintén ilyen szelidek voltak a galambjai, suttogá elérzékenyülten...

László fejével bólintott és úgy tett, mintha a mellette levő kenyér után nyúlna, de eközben gyorsan odasúgta neki:

- Megint nyomunkban van az a kancsalszemű, álnok pofájú sánta török, ki már tegnap is oly megátalkodottan követett bennünket... Egészen a szemére húzta a turbánját, de azért ráismertem bicegő járásáról. A kút szélén ül! Ne nézz arra, mert minden mozdulatunkat vigyázza! Szöknünk kell innen hamarosan, hogy megint nyomunkat veszítse... Veszedelmet sejtek...

Edömér úgy tett, mintha a galambokkal enyelegne, de e közben gyors pillantást lopott arra felé.

- Úgy van, ő az! Valósággal les bennünket. És épen szemben ül a kapuval, hogy ne tudjunk elillanni.

László keze ökölbe szorult:

- Ha máskép nem szabadulhatunk, leütöm, mint a kutyát! Nézd csak, hogy forog a szeme. Kedvem volna kiütni az egyiket!

- Semmi vigyázatlanság! Várjuk meg, míg besötétedik.

- Akkor soká kell itt ülnünk...

De jóformán még ki se mondotta e szavakat, midõn a kancsalszemû ismeretlen is felállott és kimondhatlan rémületükre, egyenesen feléjük bicegett.

- Jah-hú! Allah áldása, kegyelme rátok, ifjú idegenek! köszönté õket egykedvüen, aztán minden további szó nélkül, melléjük telepedett.

A hevesvérû Lászlót annyira boszantá e tolakodás, hogy övében nyugvó tõre után kapott, de Edömér villámgyors szempillantással nyugalomra és vigyázatra intette:

- Vigyázz! Nehogy kelepcébe kerüljünk! mondotta egy pillantással.

Az idegen ez alatt némán, egykedvûen ült helyén, mintha se látna, se hallana, de Edömér mélyen szemére húzott turbánja alatt is észrevette, hogy kancsal szeme szüntelen õ rá irányul és setét arcán mintha mély megindulás tükrözõdnék.

Így ültek ott jó ideig, mialatt loppal egyik a másikat vigyázta, midõn a kancsalszemû egyszerre csak sajátságos tompa hangon megszólalt:

- Hová valók vagytok? Melyik országából a földnek jöttetek ide a napfény és az örömök városába?

- A dsibbahi oázból, felelt Edömér hideg kimértséggel.

A kancsalszemû fejével olyanformán bólintgatott, mint aki hiszi is, nem is.

- És micsoda szándékkal jöttetek? Szolgálatot kerestek, vagy tán a dicsõ padisah vitéz hadseregébe akartok belépni? kérdezõsködék tovább.

- Nem!

- Akkor tán a szerályba akartok bejutni?

- Gondolj, amit akarsz!

- Idegen ifjú, nagyon fösvény vagy a szavaiddal. Szóval és vízzel egy igaz hívõnek sem szabad fukarkodni, mondja Allah. Vagy talán nem vagytok igazhivõk! Szunniták vagytok?

Edömért már boszantani kezdé a kancsalszemû tolakodó kérdezõsködése, minden áron le akarta tehát rázni a nyakukról.

- De mi közöd van neked a mi dolgainkhoz? riadt rá ingerülten.

- Több, mint hiszed! felelt olyan komolysággal, hogy mindketten összerezzentek.

- Tán zaptieh,⁴⁴ vagy dzsanszúsz⁴⁵ vagy, hogy így kikérdezed az utasokat? kérdé, erõsen a szemébe nézve.

- Egyik sem vagyok! felelte különös mosolylyal.

- Akkor hát béke veled! Mi megyünk jobbra, te menj balra! kiáltá Edömér és indulást intett Lászlónak.

- Nem, ti velem jöttök, legalább te velem fogsz jönni! mondá az ismeretlen határozottan.

- Mit? Én!? kiálták fellázadtan és mindketten handzsárjaikhoz kapva, villogó szemmel néztek az ismeretlenre.

- Jól teszitek, hogy gyanakodók vagytok! szólt erre egészen megváltozott hangon... De most felelj nekem, õszintén, igazán! Barátod, szövetségesed ez az ifjú? Õt nem ismerem!

Edömért annyira meglepte e hang, de még inkább a tekintet, mely kisérte, hogy akaratlanul, habár némi habozással, felelé:

- Barátom, testvérem! Testben lélekben egyek vagyunk vele!

- Akkor hát Hollókövy Gábor fia kövess engem, mert vár reád nálam valaki, szólt suttogó hangon az ismeretlen.

Edömért mennykõcsapásként találták e szavak, szinte hátratántorodott, de azután mindent feledve, hevesen megragadta az ismeretlent.

- Ember, te ismerted atyámat? Ki vagy? lihegé az öröm és megrettenés fulladozó hangján, mialatt tekintete feszülten csüngött a kérdezett vonásain.

Ez láthatóan küzdött megindulásával.

- Itt egy szót se többet! Kövessetek! mondá röviden és maga után intve õket, megindult a Bezesztán felé vezetõ utcán.

Leírhatatlan felindulással követték és szótlanul, de gyors léptekkel mentek át a Bezesztán boltozatos vásárpiacán, azután lekerülve az Atmeidán-térnek, az egymást keresztül-kasul szelõ, szûk utcákon át az Ejub-külváros felé tartottak. Már a nap utolsó sugarai ragyogtak a minárék és a szõlõvel, fügével befuttatott házacskák fehér falain, midõn az Ejub-külváros ciprusokkal teleültetett temetõjéhez értek.

- Helyben vagyunk! szólt az ismeretlen és kinyitotta a temetõ melletti, fallal körülkerített házacska ajtaját.

Szívdobogva léptek be utána, mire az ajtócska újra bezárult utánuk.

- Magasztaljátok az Istent, ki ily csodálatosan összevezérelt benneteket! kiáltá megindultan a kancsalszemû... mert a szobában a halottként siratott öreg Bálint tárta megindulástól remegõ karjait Edömér felé, ki leírhatatlan érzelmek közt dõlt a hû szolga keblére.

- Bálint! Bálint! Te élsz! Óh, Istenem!...

Úr és szolga hosszasan tarták egymást átölelve. Nem tudtak szólni s jó ideig csak hangos zokogásuk beszélt arról a túláradó örömrõl és boldogságról, mely keblüket csordultig megtölté.

László és a kancsalszemû egyik szögletbe vonulva, néma megindulással nézték e jelenetet.

- Csakhogy te élsz, hûséges, öreg Bálintom! Legalább egy atyai barátom maradt a földön! Ah, hányszor megsirattalak, mennyit megkönnyeztelek!

- Élek! Az Úr kegyelme megtartott arra a végtelen boldogságra, hogy téged újra feltaláljalak, szeretett uramnak fia. Élek, mert megtartott az isten, hogy uram halálát megboszulhassam és téged jogaidhoz segíthesselek!... Óh, édes gazdám, nézz alá a megdicsõültek honából! Elsõ fogadásom imé, betelt, mert elrabolt, rabságra hurcolt fiad ujra megtaláltatott! kiáltá a megilletõdéstõl remegõ, ünnepélyes hangon.

- Többi fogadásaidat pedig én segítek beteljesíteni! kiáltá közbe lángoló arccal Edömér, de mindenekelõtt mondd, feledhetetlen jó atyám hamvait eltemették-e? kérdé leírhatatlan szorongással.

- Szentelt földben nyugszanak! Édes anyád drága hamvai mellett várják az örök feltámadás napját! A plébános temette el, megilletõ egyházi szertartással, s õ volt az, ki engem is visszaadott az életnek!

- Az Isten áldja meg érte! De mondd el hát, miként menekültél meg a gyilkosok körmei közül.

- Elmondom. De elébb nézz, uram, erre az emberre. Neki, egyedül csak neki köszönhetjük, hogy Isten egymáshoz vezérelt bennünket. Tisztelõje és ismerõje volt nemes atyádnak s éles szeme az õ vonásairól ismert rád véletlenül az utcán. Hiasszár õ, a renegát! Tán e névrõl emlékszel reá?

Edömér hálásan nyujtá oda mindakét kezét:

- Emlékszem rád és nevedre! Bocsásd meg hát elõbbi kemény szavainkat. Nem ismertünk - azért kémnek, árulónak néztünk!

Hiasszár lesütötte szemét, mintha e szavak kellemetlen emlékeket idéztek volna fel a multból, de azután Edömér jobbját tiszteletteljesen homlokához értetve, felelé:

- Jól cselekedtetek! Óvatosság szülõje a biztosságnak. Nektek pedig óvakodnotok kelle mindenkitõl.

- Úgy van, vigyázni kellett magunkra. De László testvérem, miért húzódsz úgy a szögletbe? Jer, öleld meg te is e jó embereket, hiszen testtel, lélekkel hozzánk tartozol, kiáltá hévvel Edömér és Bálint karjai közé tolva, rövid szavakban elmondta menekülésük és odaadó barátságuk történetét...