A magyar követség Sztambulban.

»A két barát eltávozott,
  És búsan visszajött;
  Óh, szent atyánk, rossz a világ!
  A baj nyakunkra nőtt.
  A jobbik férfi elesett,
  És győztes a gyalázatos.
  A hont felosztják tolvajok.
  S lesz szolganép a szabados.«

  Heine: »Hastingsi csatatér.«

Midőn Edömér bevégezte rabságának hosszú történetét, az öreg Bálint keserű átkokban tört ki, de Hiasszár egy komoly intéssel elhallgattatta:

- Szavaidból megértém, hogy először is hugodat a Csilla nevű magyar lánykával együtt meg akarod szabadítani, azután boszut akarsz állni atyád gyilkosain! fordult Edömérhez.

- Megesküdtem, hogy e szent célnak szentelem egész életemet s addig nem lesz álmom, pihenésem, míg fogadásomat, eskümet be nem váltom! felelt ünnepélyes hangon.

- A Hollókövyek nemes sarjához méltó szavak ezek! És mi is, ha kell, életünket áldozzuk, hogy fogadásod beteltét elősegíthessük. De most hallgasd meg az én szavaimat is, hogy egészen beleláss az árulás szövedékébe.

Ezzel elbeszélte, mit jósolt Almahál-Eddin dervis a tulipánok ünnepének estéjén Abdi basának, mint használta ezt fel Kányavári áruló terveihez, azután sorról-sorra elmondá az egész beszélgetést, mit a két Kányavári testvér ugyanezen éjszakán a toronyszobában folytatott.

- Én az ajtó mögül kihallgattam az egészet, mert, óh uram, most már tiszta lélekkel tehetem előttetek e vallomást, akkoriban én szintén csak olyan gonosz voltam, mint a kiket szolgáltam, és csak a rosszban, árulásban tellett nekem is gyönyörűségem...

Vér és nagyobb gonosztett ugyan nem nyomja a lelkiismeretemet. Minden vétkem az volt, hogy a pénzt és aranyat mindenek felett szerettem, - mindazáltal a látszat és véletlen olyan bűnökkel vádolt, hogy a magyar részekről menekülnöm kellett. Nem volt tehát más menekvé­sem, törökké, renegáttá lettem, mire Abdi basa szolgálatába fogadott és néhány megbízását ügyesen, ravaszul elvégezve, csakhamar titkos megbízottjának és hirvivőjének választott.

Ekkor ismerkedtem meg Kányavári Áronnal, ki, hogy testtel-lélekkel hivévé, szolgájává tehessen, kémjei és martalócai által kifürkésztette egész multamat s tudtomra adta, hogy hatalmában vagyok...

Én e tromfra szintén tromffal akartam válaszolni. Hogy ő is a hatalmamban legyen, én is kilestem a titkait, de mintha csak az ördöggel állana szövetségben - csakhamar megtudta és valami hazugsággal beárult a basának, ki ötven botot veretett talpamra.

Boszut esküdve követtem Abdallah-téri titkos házába és ekkor hallgattam ki beszélgetésüket, miből tudója lettem minden titkaiknak...

E két gyanakodó gonosz megint megsejtette, hogy minden titkukat tudom. Csak akkor ijedtem meg, midőn ádáz tekintetéből kiolvastam a halálos fenyegetést, bármint igyekezett ezt mézes-mázos szavak alá rejtegetni. Midőn aztán a basa palotája elé értem, úgy megveretett, hogy örökre sánta nyomorékká lettem.

Minden pillanat drága volt. Éreztem, ha nem menekülök, végem van. A basa nem szokott sokat teketóriázni egy ember életével. És jól sejtettem!

Alig rejtõztem el egy ismerõs gyümölcsös-kofa sátorában, már élet-halálra kerestek a csauszok, kik Kányavárival élükön kutatták át a várost, míg a vidéken ezeknek az ördögöknek méltó társa, a kopaszfejû Libor kutatta egy csapat lovassal nyomaimat.

A város tolongó sokadalmában egy gabonás-hombárba rejtõzve sikerült a várból kimene­kül­nöm és a gyümölcsös-kofa házánál rejtõztem, míg talpam begyógyult. A sebek begyógyultak, de nyomorék maradtam. Azokon a hosszú éjszakákon, mikor nyögve hemperegtem fájdal­maimban, százszoros boszut esküdtem az egész Kányavári nemzetségnek és Abdi basának, kit híven szolgáltam, mégis le akart nyakaztatni...

Magyarországban nem volt maradásom, tehát Törökországba, Sztambulba menekültem, de elébb figyelmeztettem nemes uradat, öreg Bálintom, ki egy izben jótévõm vala - az ellene készülõ árulásra...

Mikor aztán a rémítõ esetnek hirét meghallottam, lelkem mélyéig megrendültem! Olyan érzés fogott el, mintha nekem is részem lett volna a gyilkosságban. Csudálatos változás állott be lelkemben. Gonosz és könnyelmû múltamat megtagadva, fogadást tettem, hogy ezentúl a becsület útján maradok és mindent megteszek, a mi csak erõmtõl telik, az elrabolt árvák meg­szabadítására, hogy aztán apai örökökbe újra visszasegíthessem õket. Mikor téged feltaláltak, Bálint, már akkor nyomon voltam és nem kellett hozzá boszorkányság, hogy kitaláljam, mi vezérelt ide, hiszen ismertem a régi idõbõl törhetetlen hûségedet és ragaszkodásodat uradhoz és családjához. E két ifjut pedig nem volt nehéz megismernem. Aki csak egyszer látta nemes uradat, az ráismer a fiára is, mert szakasztott mása neki a legkisebb vonásig.

- Valóban az, erõsíté könyes szemmel Bálint. Mintha csak boldogult nemes uramat látnám megfiatalodva magam elõtt. A megszólalásig tökéletes képmása vagy neki, én fiatal uram, parancsolóm, nemcsak testben, de lélekben is. Benned él, benned támadott fel újra!

- Elmondom tehát, miért vagyok halálig szövetségesetek, folytatá emelkedett hangon a renegát. A régi, áruló Hiasszár meghalt, nincs többé, a megjavult nyomorék, Muszli, a pipaszár-árús igazlelkû szövetségesetek lesz és utolsó csepp vérét is értetek áldozza. Elfogadtok-e tehát társatoknak?

- Barátunk és szövetségesünk vagy. Amit a multban tettél, levezekelted és ha Isten megsegít, velünk együtt visszatérsz a hazába és nem válunk el egymástól! kiáltá hévvel Edömér és megölelte a renegátot.

Hiasszár egy ideig nem tudott szólni a meghatottságtól, de kancsal szemébõl a hála és megindulás könyei peregtek.

- Nemeslelkû vagy, mint atyád! szólt meghatottan. A múlttal tehát végeztünk, most tanács­koznunk kell a jelenrõl és jövõrõl... A legelsõ dolog, ha tanácsomat fogadjátok, a Csilla nevû leánykának hollétét kipuhatolni... Nehéz lesz, de nem lehetetlen. Holnap tüstént Aleppoba küldjük Fikait, az én emberemet. Három hét múlva itt lesz és megtudjuk, hova, kinek adták el. Ha lehet, megszabadítjuk, ha pedig nem, hirt adunk szüleinek, hogy kiválthassák.

Edömér ragyogó szemmel helyeselte e jó tanácsot.

- Szavaidból tudom, hogy a leányka szülei magasállású, tekintélyes emberek, sõt rokonságban állanak a császár hatalmas kancellárjával. Örök hálára lesznek kötelezve, ha elveszett leánykájukról hirt adsz nekik vagy éppen megszabadítod. Néked pedig nagy szükséged lészen hatalmas és befolyásos pártfogókra, kik meg tudjanak az ármány és árulás ellen védelmezni. Mindjárt megmondom, miért!

Kányavári Áron szerencse-csillaga ama véres árulás óta egyre magasabbra emelkedik.

Óriási kincseivel, nagy vagyonával sok barátot, tömérdek hiveket szerzett magának a császári udvarnál, mert a töröktõl - hogyan és mikép - ezt még nem tudom, - elpártolva a császáriakhoz állott, amiért aztán magas hivatallal tüntették ki az udvarnál, vöröshaju fia pedig tiszt a hadseregben.

Bécsben, Pozsonyban s a nagyobb királyi városokban fényes palotái vannak és hercegi pompában él. Azt mondják, a legbefolyásosabb és leghatalmasabb urak, kik az ország dolgait intézik, nagy summákkal adósai neki, így aztán mindent megvalósíthat, amit csak akar, legyen az jó vagy rossz, igazság vagy hamisság!

Most jól ide figyelj, uram! Te nem tudod, kicsodák a Kányaváriak? De én tudom! Földre szabadult ördög mindakettõ. Ha valakit el akarnak veszteni, felkutatják, bárhová meneküljön. Az õ kezük mindenhová elér! Ha orgyilokkal, méreggel nem férnek hozzá, elvesztik árulással.

Mert ne hidd ám, hogy elpártolt a töröktõl! Lelkem üdvösségére meg mernék esküdni, hogy nagy titokban egy gyékényen árul velük és kémje a budai basának... A divánban már akkor tudtak a magyar követség jövetelérõl, mielõtt az még útnak indult volna... Mihelyt tehát neszét veszik, hogy mi élünk, eget-földet megmozdítanak elvesztésünkre. A halál száz alakban fog körülöttünk ólálkodni a nap minden percében és órájában s bárhová lépjünk, háló, cselvetés leselkedik ránk.

De azért ne csüggedj! Négyen vagyunk! »Négy hû barát hegyet mozdít, folyót rekeszt«, mondja a példabeszéd... Mennél késõbb tudják meg, hogy élünk, annál jobb reánk nézve. Aki idõt nyer, életet nyer!

Mihelyt a körülmények engedik, kerülõ utakon visszatérünk a hazába. Ti beálltok a császári seregbe és a harcok viharaiban elvesztek szem elõl.

- Úgy lesz! Utolsó csepp vérünkig harcolunk hazánk felszabadításán! kiáltá Edömér és László, egymás jobbját lelkesülten megszorítva.

––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––

Másnap reggel Hiasszár a két ifju számára legelsõbben is a sztambuli viseletnek megfelelõ ruhadarabokat vásárolt egy ismerõs szatócsnál, hogy mennél kevésbé vonják magukra a figyelmet.

- Így, ni! Most legalább helybeli ifjaknak tartanak benneteket, mondá, midõn megindultak a szerály elõtti nagy piac felé, mert a követség a khor-khori szökõkútak elõtt volt elvonulandó s egy Todoráki nevû gazdag örmény házában bérelt szállást, amint ezt Hiasszárnak egyik bazárbeli szomszédja elújságolá, ki szintén követte õket a hentesek, mészárosok és halárusok bódéival, sátraival teletömött Atmeidán-térre.

- Nézzétek, itt vásárolják a juhhúst a pilávhoz a szultáni konyha és szerály számára, emitt a gödölyéket és szárnyasokat, amodább a halakat és borjúhúst, mondogatá a bõbeszédû szatócs, a cifra öltözetû szerálybeli kukták, bébillérek és szakácsok felé integetve, kik az al- és felsõ-konyhamesterek vezetése mellett vásárolták be a napi szükségletet.

Ugyan e pillanatban a szakácsok egyike megfordult és éppen szembetalálkozott az elõlmenõ Edömérrel.

Egy szempillantásig, kövér arcán kimondhatatlan elmeredéssel nézett reá, azután hangos örömkiáltással borult a nyakába:

- Jash Allah! Szelim, Szelim! Mely áldott ajándékai az égnek a szemek! Te vagy? Valóban te vagy! Csak hogy élsz, egészségben és szabadságban, te szívemnek kedves fiú, te. Ismersz-e? Megismered-e barátodat, Bendárt - kiabálta örömében hangosan, miközben gömbölyû arcán az öröm és megindulás könyei peregtek alá.

Edömér szintén az elsõ pillantásra megismerte Bendárt, Mahmud-el-Tebrisz szakácsát, de vissza is döbbent tõle és szeme aggódva kereste a félszemû Ibrahimot és Hanif magas alakját.

- Lassabban beszélj, jó Bendár, nehogy felismerjen valaki... Úgy szöktem el a szeraszkiertól! suttogá Edömér.

- Hála és dicsõség érte Allahnak! Ezért imádkoztam mindig! suttogá Bendár is. Ne félj semmit. Hajdani uram, fiával együtt, a te hazádba költözött, én pedig a szultán szakácsa vagyok! Jer hozzám, Szelim, majd azt mondom, unokaöcsém vagy Aleppóból...

- Te jer velünk, jó Bendárom. Nézd, ott vannak barátaim, kik nem gyõznek csodálkozni e váratlan találkozáson!

- Veled megyek, szívemnek kedves fiú te! Óh, Allah, mily öröm, mily örömnap ez nekem! - s pár szót mondva a kuktáknak, követte Edömért.

Az ismerkedés hamar megtörtént, mert Edömér elbeszélésébõl mindnyájan emlékeztek a jószivû szakácsra.

- Menjünk! Menjünk! sürgetõzött Hiasszár, ki kerülni akart minden feltûnést.

- Hajde gidelim! (no hát menjünk) mondá vígan Bendár is. Veletek megyek, aztán megvendégellek benneteket!

Míg a sok tekervényes utcán és tereken keresztül, a szerály elõtti piactérre értek, elmondá Edömérnek, hogy Mahmud-el-Tebrisz pár hónapig fiával együtt Sztambulban idõzött, azután Magyarországba ment, hol egy nagy szandzsákság kormányzását kapta. Õt és még pár szolgáját, akik csak Edömérhez jó szívvel voltak, mind elbocsátotta a szolgálatból...

- Szegény jó Bendár, miattam kellett szenvedned!

- Soh’se bánd te azt, Szelim. Az aleppói szakácsokat mindenhol keresik. Mindjárt az elsõ nap felfogadtak a szerályba. Úri dolgom van ott.

- Nem tudnád megmondani, Mahmud-el-Tebrisz, melyik szandzsákságban kormányoz?

- A nevét biz én nem tudom, mert hosszú és furcsa neve van, de talán Fatma meg tudná mondani... Hejh, nem tudom, mit csinálna örömében, ha tudná, hogy szabad vagy!

Edömér minden idegén villámos ütést érzett s a felindulástól halványan ragadta meg Bendár kövér karjait...

- Fatmát? Csillát mondod? Hát tudod, hol van? Oh, Istenem, igazán tudod? Mondjad hát gyorsan, hol van? Mondjad, jó Bendárom!

- Igaz, te nem tudhatsz róla! Allah kerim, mily gyönyörûség, hogy kedves hirt mondhatok vele! El-Tebrisz, e kegyetlen ember, õt is nyilvánosan eladatta a bazárban. Ha láttad volna, hogy szégyenkezett ez az erõs szívû büszke kis galamb, mikor arcfátyolát fel-felemelték. Ölni tudott volna villogó szemével... Zümzelmája Khor-khori, a padisah nyugalmazott csohodárja vásárolta meg kétezer aranyon, mivelhogy olyan igen szép volt és Kirkilis környékén lévõ tengerparti köszkjébe vitte...

- Mikor láttad? Beszéltél vele? Nem vezethetnél hozzá? kérdezte egy lélekzetvétel alatt Edömér.

- Az nem lehet, Szelim, nem lehet. Az a vén táltos úgy õrzi, hogy még a szellõt se ereszti hozzá. Fatma különben maga az oka e szigornak. Egyszer meg akart szökni, kétszer pedig hirvivõt akart küldeni hazájába szüleihez. De most ne beszéljünk errõl. Ilyesmit nem jó ennyi nép között emlegetni, ki tudja, milyen fül lesi szavainkat! Majd nálam beszélhetünk... Mert a szemedbõl látom, Szelim fiam, miben töröd a fejedet.

S jószivüleg, biztatólag nevetett hozzá...

- Bendárnak igaza van! mondá Hiasszár is. Ime, itt vagyunk a szökõkútaknál. A nép mind a part felé tódul, hogy a kiszállást lássa, így jó helyre tehetünk szert. Szoruljunk egymáshoz, ide a kút felsõ lépcsõjére.

Csakugyan az óriási téren hullámzó ezernyi néptömeg mind a part felé tolongott, hol a követség kaikjai éppen kikötni készültek.

Hiasszár szatócs szomszédjához egy másik bazárbeli ismerõs is csatlakozott és mindketten erõsen integettek neki, hogy hallgassa a körülállók beszélgetését, kik a magyar követség pompájáról s a padisah és vezérek részére hozott drága ajándékokról beszéltek.

- Aranypénzekkel telt remekmûvû arany edények, gyémántos forgók, muzsikáló órák, remekbe dolgozott kirakott mûvû ébenfaládák tele ezüst-oroszlán tallérokkal, ezüst tintatartó, kristály- és drágakövekkel ékítve, remek faragású sétapálcák, ezüst tálak, drágaköves fegyverek, aranyszövetek és mindenféle más ritkaságok tették az ajándékokat, melyeket mind látni lehet, mert díszbe öltözött szolgák hozzák és a felséges padisah abban a teremben fogja fogadni õket, a melyikben a nagy Szulejmán fogadta a követségeket, fején a megbecsülhetlen értékû, gyöngyös és gyémántos szurgodzsállal,⁴⁶ - beszélték egymásnak a körülállók.

- Azért küldött a nagyvezír elibük olyan nagy díszkiséretet, felelé nekik egy örménynek látszó, hosszú szakállú ember. Ha elõre be nem sugták volna neki, hogy olyan töméntelen ajándékot hoznak, most a díszkiséret helyett a Jedikulába csukatta volna az egész követséget.

- Sok igazság van a szavaiban! szólalt meg erre halkan Hiasszár. Kitanult, ravasz embernek kell lenni a követség között, hogy így ismeri a dörgést. Amint hallottam, a nagyvezír már tegnap busás ajándékokat kapott, a városban pedig kereskedõknek öltözött kikiáltók terjesz­tették az ajándokok fényének, sokaságának a hirét. De nézzétek, a követség már partra szállott. A népség nagyon errefelé tódul, a dobok és réztányérok csengeni kezdenek!

Csakugyan lármás, recsegõ zene szólalt meg. A tülkök, tárogatók sikoltása, a réztányérok csengése és az üstdobok pufogása között indult meg a menet, a Zulejmája mecset elõtt azonban a zene elhallgatott és ettõl fogva csak a nép zsivajgása között közeledett a khor-khori szökõkutak felé.

Legelõl fegyveres azopardok lépkedtek dárdával, paizszsal és lebegõ párducbõrrel ében-fekete vállukon, utánuk egy csapat félmeztelen mameluk kivont pallosokkal, ezek után pedig az ajándékvivõk fényes csapatja következett.

A menet közepén maga a követség ügetett káprázatos pompájában. Az aranyos csótárú, toporzékoló paripákat tarka öltözetû, structollas apródok vezették lassú léptekben, s így Bálint szive szerint gyönyörködhetett a fényes öltözetû daliás alakokban.

- Egy-egy fejedelem mindegyik! Hiába csak az én hazámfiai tudnak ilyen fényesen megjelenni! kiáltá elragadtatással. De egyszerre csak megtántorodott és jóságos arcát ember feletti düh és iszony torzítá el.

- Kányavári Áron, átkozott legyen a föld, hová lépsz! hördült fel, mindenrõl elfeledkezve - s dühtõl éles hangjával tuldörögte a zsivajgást.

Kányavári Áron - mert csakugyan õ ügetett fiával a sor szélén, lovának kantárszárát pedig nélkülözhetetlen Liborja tartotta - e kilátásra, mintha kigyócsipés érné, fordult arra felé és a négy szempár felismerõ villanással furódott egymásba...

- Mi vagyunk, mi, a halottak! Reszkess, orgyilkos hóhér! Áldozataid vére boszuért kiált! rázta feléje öklét.

Kányavári pergamentszerû arca egészen ónszinüvé vált és lankadt szemhéjai remegve ereszkedtek alá.

Egy percig zsibbasztó, vértfagylaló rémület állta el egész valóját, midõn holtnak hitt áldozatait maga elõtt látta, de már a következõ pillanatban a vér megint visszatért szívébe s ördögi tekintetével mind a négyüket egyenként megfenyegetve, tovaügetett.

- Mit cselekedtél, szerencsétlen! riadt rá Hiasszár a haragtól elsápadva. Elárultál, elvesztettél mindnyájunkat!

Bálint mellére csüggesztett fejjel, megtörten hallgatott. Halványságából és mellének heves rengésébõl látszott, mennyire le van sujtva, hogy ilyen meggondolatlan kitörésre ragadtatá el magát...

- Ne tégy neki több szemrehányást, Hiasszár! Bálint, hûséges öreg barátom, én megértem és megbocsátom felgerjedésedet! lépett hozzá vigasztalólag Edömér.

Bálint felemelé õsz fejét és felelni akart, de Hiasszár nem engedett rá idõt.

- Most nincs idõ a beszédre! Menekülnünk kell innét tüstént, hogy nyomunkat veszítsék! Különben, Allahra mondom, a Jedikulába hurcolnak és levágott fejünket ugyanez a néptömeg fogja bámulni a khor-khori szökõkutak peremén.

- Allah kerim! akkor el innen, a hogy csak lábaink bírják, ijedezett Bendár, hogy piros arca egészén elsápadt bele...

- Ugyan ne vesztegessétek üres fecsegéssel, tétovázással az idõt. Fejetekbe megy a játék! nógatá õket Hiasszár. Egy negyed óra mulva Sztambul valamennyi dzsanszusza és zaptiehja csak minket fog keresni!

- Jertek én hozzám! A szerályban senki se mer utánatok kutatni! Pár perc mulva biztosságban leszünk és füttyöt hányhatunk valamennyi csausz kutyának, örvendezett saját jó gondolatának Bendár...

- Allahra, csakis ez menthet meg bennünket! Elõre, indulj hát, derék barátunk!

A merre legnagyobb volt a tolongás, oda furakodtak be és hogy nyomot veszítsenek, pár egymásba torkolló melléksikátoron át, egészen ellenkezõ irányból, siettek a szerály egyik hátsó mellékajtócskája felé.

Midõn odaértek, Hiasszár hátrapillantott.

- Mit mondtam, nézzetek oda a fülke mellé! Az a baltadzsinak (favágónak) öltözött magas ember Sztambul legügyesebb rendõrkémje. Most éppen Muszlival, az én fecsegõ szomszédommal beszél...

- Ugyan mitõl féltek, hiszen már itt vagyunk! biztatá õket Bendár.

- Csakhogy mi menekülni is akarunk ám, jó Bendár mielébb!

- Az is meglesz, a nélkül, hogy egy szál hajatok meggörbülne. De lépjetek be, Allah nevében!