A csudaorvos.

C y n t h i a: (iszonyodva) »Nagy istenek!
Te mérget, halált kinálsz nekem? «

O p l o m a c h u s: (csendesen) »Nem; Szabadulást és örök életet, minő maga a végtelenség!«

»A bachansnő« III. felv.

A várkastély rovátkás falaival, tornyaival, kívülről komor erősség, belülről pedig káprázatos vidám tündértanya volt, illatos rózsaligeteivel, locsogó szökőkutjaival.

Ami szépet, csipkeszerű finom faragást a keleti építészet csak kigondolhatott, az mind meg volt a kastélyon fehér és szines márványból és mintha örökös hajnalpir sugárzana fehér oszlopain, csarnokain, a futórózsák ezrei szőtték, fonták át az egészet, az aranyos tornyokig és a kék üvegkupolákig.

Hiasszárt, ki fekete talárjában, hosszú süvegében hű mása volt a száz esztendős jövendő­mondónak, óriási szakálla és kancsal szemei miatt borzongó tisztelettel fogadták és vezették a vár ura elé.

A fényes oszlopos termekben azonban, az ambra és burnut fölséges illata helyett, boszor­kány­üző fojtó szag fogadta és mennél jobban közeledett az elfogadó terem felé, e förtelmes bűz annál erősebb lett és annál jobban kezdett tőle a gyomra émelyegni.

Végre a legutolsó nagy teremben, midőn belépett hömpölygő füstfellegek fogadták, mitől majd leszédült, mert Zümzelmája Khor-khori egy Mekkában járt dervis tanácsára, a kolerától való féltében szünet nélkül kámfor, kénvirág, köménymag és fekete tyuktoll vegyülékkel kevert száraz teveganajjal füstöltetett maga körül.

E pokoli keverék maró füstjétől már félig meg volt vakulva, bolondulva jómaga is, s midőn Hiasszár belépett hozzá, épp akkor olyan prüszkölés kínozta, hogy majd beleszakadt az oldala és nyögött, ordított, mert rémítő főfájás is kínozta.

- Segíts, drága orvos! cikákolá száját tátogatva. Gyógyíts meg, mert megszakadok a prüszkö­léstől! Allah! Allahu! mindjárt ezer darabra repül a fejem!

Hiasszár azonnal kiparancsolá a pokoli illatú füstölőket és ajtót, ablakokat kitáratva, új parazsat hozatott, melyre, bűbájos szavak kiséretében, jóillatú füstölőt hintett és illatos szeszt locsolt szét a teremben.

A friss levegőtől Khor-khori főfájása és prüszkölése, mintha elvágták volna, egyszerre elmult és babonás tisztelettel nézett a füsttől vörösre csípett sunyi szemével a csudatévő orvosra.

Hát még mikor a nevét megmondá! Még a turbánját is feltolta messzire elálló, nagy füléről, hogy a hires nevet annál jobban hallhassa.

- Mondjad még egyszer, kedves orvos! kérte mézédes hangon.

- Az én nevem Khakamankakudibaba! válaszolá ünnepélyesen Hiasszár.

A felséges név rendkívül ajánlotta a vén bolondnál és alig beszélgettek egy félórát, máris elhatározá, hogy valamennyi rabnőjét a bölcs orvos által megvizsgáltatja és gyógyíttatni fogja.

- Khakabalka! Vagy hogy is hinak, kedves orvos? kérdezte már vagy tizedszer. Tudod-e, hogy én ki vagyok?

- Látom, gazdag vagy, palotád vagyon, de azt is látom a szemedről, hogy habakukkóniában szenvedsz! felelt Hiasszár egykedvüen.

Khor-khori majd hanyatt esett rémületében:

- Mimimiben szenvedek? Óh, mondd veszedelmes, fájdalmas betegség az, drága orvos? kérdezé remegve és egyszerre minden porcikájában ébredezni érezte e kimondhatatlan nevű betegséget.

- Habakukkóniában, a rettenetes habakukkóniában!

Khor-khori a vérét érezte hülni e csalhatatlan kijelentésre, de vízbe fulóként még abba az utolsó halvány reménységbe kapaszkodott:

- Nem tévedsz, bölcs orvos? Néha a legbölcsebb orvosok is tévednek. Tévedj, bölcs orvos! Óh tévedj, Allah áldjon meg! könyörgött fogvacogva.

Hiasszár fejét rázta és kancsal szemét úgy rámeregette, mintha a veséibe akarna látni.

- Nem vagy éhes, ha nem eszel? Nem vagy álmos, ha nem alszol? riadt rá ünnepélyes hangon.

Khor-khori sápadozva integetett nagyfülű, kopasz fejével, hogy úgy van...

- Nemde, nagyot iszol, ha szomjas vagy és megrepetálod a pilávot, ha jól ízlik? kiáltá egy hanggal magasabban, melynek rémletes csengése csontját, velejét átjárta a vén bűnösnek.

Khor-khori nyöszörögve vallotta be, hogy a pilávot rendesen meg is triplázza s hozzá nagy titokban a próféta tiltotta bort is iszogatja.

- No hát akkor még a vak is látja, hogy habakukkóniában vagy! - jelentette ki olyan határo­zottan, hogy Kkor-khori csakugyan érezni kezdte minden ízében a rettenetes habakukkónia betegséget.

- Orvos, drága Habakukkónia orvos, gyógyíts meg a rettenetes Khakamankakudibabalbelba betegségből, orditá, félelmében össze-vissza zavarva a neveket. Gyógyíts meg, én a felséges padisah csohodárja vagyok! Gazdagon megjutalmazlak!

Hiasszár, ki már majd elnevette magát, erre elővette az utolsó, legerősebb töltést...

- Jutalom!? Aranyak!? nevetett hideg megvetéssel. Akarod látni Zagakriszt, szerecsen szultán nagy gyémántját? Akarod látni a jeruzsálemi király gyöngyeit, a kolokántuszi, paflagoniai és pampeloniai nagyvezírek smaragdjait, rubinjait, hát a parapléziai komthur aranykockáját? Mindezt gyógyításaimért jutalmul kaptam és nekem kinálsz jutalmat? Csohodár, te meg vagy bolondulva!

Khor-khori le volt gyõzve, el volt kápráztatva. Most már vakon és feltétlenül hitt a nagy orvosnak!

- Hiszen ez nem lehet csaló, mert nem kell neki a pénz, arany és más egyéb jutalom.

- Gyógyíts hát meg, nagy orvos! rimánkodott szivszakadva.

- Meggyógyítalak tüstént nemcsak a habakukkóniából, de még a kolerát se kapod meg és a mindenféle nyavalyák kerülni fogják testedet, míg csak élsz! Nem pénzért, nem jutalomért teszem, hanem, hogy lássad nagy tudományomat!

- Neked adom fele vagyonomat! kiáltá újra éledve, de tüstént megbánta igéretét, mert keserves fohászkodások között sóhajtá:

- Ne hallgass rám! Roszszul mondtam! Hiszen csak ez a kis váracskám van! Ennek az árával is adós vagyok még a kapudánnak! Azután neked úgy se kell az arany, kedves orvos! De nem is tudnék adni... Óh Allah, mibõl?

Hiasszár válasz helyett, megparancsolá, hogy hajtsa le fejét és megint bûbájos szavakat mormogva, bekente tarkóját és elálló fülét egy kis szagos vízzel, amibõl pár cseppet le is nyeletett vele, azután úgy tarkón ütötte, hogy felordított.

- Most már meg vagy gyógyulva! Allahra merek esküdni, hogy nem érzed már a habakukkónia betegséget.

Khor-khori e biztatásra csakugyan elhitte, hogy meggyógyult.

- Nem érzem, kedves orvos! Meg vagyok gyógyulva, egészen újjá vagyok születve! felelé kéjes mosolygással és újra visszanyerve régi, mézes-mázos, kétszinû alakoskodását, nagy hangon rájuk ordított a szemüket-szájukat tátogató eunukhokra és rabszolgákra:

- Rohanjatok, fekete barmok, a szakácshoz! Készítsen felséges, szultáni ebédet, a dicsõ orvos tiszteletére. A legritkább ételeket, legválogatottabb csemegéket hordjátok elõ. Vendégem lész, kedves orvos, azután, nemde, meggyógyítod rabnõimet is?

Kis vártatra aztán felhordták a drága, szultáni lakomát, mely avas faggyuval készült juhhusos rizskásából, mogyoróból és nádmézes vízbõl állott, mert a rabszolgáknak jó elõre ki volt adva a parancs, hogy mikor uruk azt kiáltja: »készítse a szakács a legdrágább lakomát, ti pedig hordjátok fel a legritkább csemegéket és frissítõket«, - ne hozzanak egyebet juhhusos pilávnál, mogyorónál és nádmézes viznél a vendégeknek, - mert így csakhamar tovább kotródnak...

Evés után Khor-khori olyan arcot csinált, mintha legalább is ezeraranyos lakomával vendégelte volna meg az orvost, kit aztán átvezetett a palotának, fegyveres, fekete eunukhok által õrzött nõi osztályába: a szeraillába.

- Itt vagyunk! mondá, kezét dörzsölve.

A pompásan feldiszített, oszlopos, szökõkutaktól csobogó, gömbölyû teremben rajtuk kívül azonban egy lélek se volt. Hiasszár meglepetve nézett körül.

- Khambaba! vagy hogy is hivnak, kedves orvos? szólalt meg Khor-khori - nézz csak arra a gömbölyû ablakocskára ott a falban! Rabszolganõim majd egyenként kinyujtják rajta göm­bölyû karocskáikat és te megvizsgálhatod, melyiknek az érverése beteg, melyiké egészséges.

Hiasszár, bár meg volt lepõdve, - egykedvû arcot csinált e csunya meglepetéshez, de aztán mindenképen rá akarta birni az öreget, hogy rabnõit elõvezettesse.

De beszélhetett, amennyit csak akart, Khor-khori nem tágított, sõt utoljára ravasz gyanako­dással kezdé sunyorgatni szemét, úgy, hogy Hiasszár jobbnak látta a hallgatást.

- Jól van, legyen amint akarod, csohodár, de hogyan tudod meg így, melyik beteg, melyik egészséges?

- A nevén fogom szólítani, Babakadalba, vagy hogy is hinak, kedves orvos? válaszolt elégült vigyorgással és övébõl egy hosszú pergament lapot vett elõ, melyre rabnõinek nevei voltak irva. Aztán éneklõ hangon egyenként szólongatni kezdé õket. Nurmahál, Szandzsabagli, Shekerbuli, Dsigerlila, Fatime, Fatma, Eminah, Ahidalla! És így tovább, névrõl-névre, egyiket a másik után.

Minden névnél egy-egy kezecske nyult ki a selyemfüggönyös, gömbölyû ablakocskán és Khor-khori kimondhatatlan örömére valamennyi egészségesnek nyilváníttatott.

- Gilbahár, Dilbeszte, Nurihábé! olvasá tovább.

- Hm! Hm! Gyanus, gyanus! Egy kicsit gyengélkedõnek látszik! csóválta fejét az orvos a harmadik névnél.

- Beteg? kérdezé Khor-khori nyögésnek is beillõ hangon...

- Azt nem mondám! Majd meglátjuk! De van-e még valaki?

- Zoraida! olvasá erre az utolsó nevet, olyan félve, olyan akadozva, mintha halszálkát nyelt volna.

Hiasszár fellélegzett. Végre! Ez lesz a magyar leányka! És mialatt a habfehér karocska üterét komoly ráncokba szedett ábrázattal tapogatta, egy bûvésznek is becsületére való ügyességgel a következõ levélkét csúsztatá a széles aranykösöntyû alá:

»Orvosnak öltözött barátunk akar megmenteni. Ha rászánod magadat egy ital bevételére, mely pár óráig tartó mély ájulást okoz, - reggelre megszabadulsz. Szánd el magadat, hugocskám és ne remegj. Én leszek melletted és megszabadítalak még az éjszaka. Edömér.«

Khor-khori pedig ezalatt remegve, sápadozva leste az orvos minden mozdulatát, mert a hosszú vizsgálat aggasztani kezdé.

- Allahra, beszélj már! A pofádról nem jót olvasok! Beszélj, mondd, beteg-e, te halálnak orvosa! ordítá aggodalmasan.

Hiasszár aggodalmas, kétértelmû arcot vágott.

- Beteg, bizony beteg a szegényke! De tüstént elkészítem számára az orvosságot és megvárjuk, használ-e neki?

Ezzel kiment és orvosságos szekrényébõl valami ártatlan gyümölcsszörppel tért vissza.

- Nesze! Add be neki kétszerre! Azután jöjj vissza s mondd meg, segített-e az orvosság, mondá a kijövõ Ninifának.

Khor-khorit ezalatt nehéz aggodalmak kezdék gyötörni. A tudós orvos rejtélyes ümmögésébõl rosszat olvasott és midõn Ninifa távozott a gyógyító itallal, szomorú, az aggodalomtól majdnem siránkozó hangon kérdezé:

- Kankalibaba, csakugyan beteg a Zoraida?

- Beteg bizony, szegényke! Hm, derék csohodár, hm! hm! bizony beteg! - felelt ez mély sóhajtással.

- De hát mi baja neki? Csak nem kakkukónia betegsége van neki is? kérdezé elcsukló hangon.

- Nem, Zoraidát, nem a habakukkónia betegség bántja, rázta nagy turbános fejét az orvos.

- Kabakalababa! Zoraidát meg kell gyógyítanod minden áron! Érted, minden áron! Neki nem szabad betegnek lenni! Szedd össze minden tudományodat, drága, kedves orvos! kérlelte a vén Khor-khori leghizelgõbb hangján.

- Az élet és halál Allah kezében van! Õ tud, õ lát, õ tesz, õ rendel el mindeneket, felelé az orvos hátborzongató ünnepélyes hangon.

- Allah nagy! Allah hatalmas! De mondd meg õszintén, mit tartasz Zoraida betegségérõl, bölcs Mankamelkababa? ordítá a csohodár.

Khakamankakudibaba orvos nagyot sóhajtott:

- A próféta küldjön neked legszebb angyalaitól vigasztalást! Fáj a lelkemnek kimondani, de Zoraidának lappangó lázai vannak, mely véget vethet életének!

Khor-khori ijedtében hármat is fordult maga körül, mint a kergebirka.

- Mit mondasz, te átkozott orvos-kutya! Zoraidának meg kell halnia, mint egy tehénnek? Tudod-e, hogy kétezer darab aranyért vettem! Nem szabad neki meghalnia! Esküszöm a prófétára, ha meg nem gyógyítod, te átkozott Belkabalka kutya, hát levágatom a fejedet!

Hiasszár észrevette, hogy nagy ostobaságot mondott, azért kenetteljes hangon némi reményt adott Khor-khorinak, mihez a vén bolond, mint a vízbe fuló a szalmaszálhoz, mindkét kezével hozzá kapott.

- Úgy, úgy, gyógyítsd meg! Szedd össze minden gyógyító tudományodat, aranyos Khakam­daba­belda, vagy hogy is hinak szívemnek legdrágább orvosa? lelkendezett új reményre gyulva.

Mielõtt Hiasszár felelhetett volna, egy fekete eunukh jött ki a szerályból és azt mondá, hogy Ninifa azt üzeni az orvosnak: »a gyógyító ital nem segített!«

- Gyógyítsd meg! Szedd össze az eszedet, orvos-kutya, akarom mondani, drága orvos, én annyit fizetek, amennyit csak kérsz! kiáltá Khor-khori ismét, csaknem ordítva az aggodalom miatt, hogy nemcsak annyi tenger pénzt fog veszíteni, hanem még a damaszkuszi kormány­zóság is odalesz.

- Egy hathatós nedvecskét adok neki, mely minden bajától megszabadítja!

- Igen, adj neki egy nedvecskét! zokogott egészen ellágyulva a vén fukar és hangos szóval ordított fel a prófétához, hogy gyógyítsa meg drága kedvencét.

Hiasszár alig tudta örömét elrejteni, hogy a bátor leányka minden tétova és félelem nélkül beleegyezett tervébe. Most már bizonyos volt a sikerrõl és szabadulásról.

Vigan ment ki tehát, hogy az ájulást elõidézõ italt behozza és megmutatá az eunukhnak, mennyit szabad egyszerre az átható szagú, feketés-zöld szinû szerbõl beadni! Ennyit és egy cseppel se többet! mire Khor-khori szintén ráordított, hogy fejét véteti valamennyinek, ha csak egy cseppel többet adnak be belõle.

- Míg az italt beveszi, addig gyógyító füveket keresek a tóparton. Oda jöjjetek értem! mondá a szolgáknak és lesietett a nagy várkertbe, hol a halottas háznak használt roskadozó kioszk közelében egy mély vizû, tágas halastó hullámzott.

A tópart bokrai közé osonva, körülnézett, hogy nem lesi-e valaki? Dehogy leste! Még szultánkenyérrel se lehetett volna a babonás szolgákat a halottas kioszk tájékára csalogatni.

Erre sietve kibujt hosszú talárjából és lerántva nagy turbánját, övig érõ szakállával együtt a tó közepébe hajította, maga pedig - a bokrok sûrüsége által védve, a kioszkba lopódzott és az egymásra rakott üres koporsók közé rejtõzve, várta a történendõket és a setétség beálltát.

Jóformán még egy óra se telt el, midõn a nagy aggodalom közt sóhajtozó Khor-khorit Ninifa jajgatva tudósítá, hogy a tündérszép Zoraida halálán van és rettentõ görcsökben vonaglik.

Lélekszakadva futtatá szolgáit az orvos után:

- Hozzátok elõ, siessetek vele! A tónál találjátok!

De a kiküldött szolgák, csakhamar azzal a hirrel loholtak vissza, hogy a szegény orvos - gyógyfûszedés közben - valószinüleg a vízbe fulladt, mert csak fekete talárját és kibomlott turbánját látják a tó közepén uszkálni, sõt itt-ott, nagy fekete szakálla is fel-felbukkan a habok közül...

Erre Kkor-khori semmi reményt se látva, elátkozá az orvost, önmagát, a világot és jajgató ordítással nyargalászott fel s alá termeiben, szakállát tépve, minden betegséget elátkozva.

- Oda van, vége van, mint egy tehénnek! Pedig kétezer aranyat adtam érte! Óh, drága aranyaim, óh damaszkuszi kormányzóság, sülyeszszen el benneteket Allah a gyehenna mély­séges fenekére! üvölté bõszülten és fejével a falnak szaladva, saját magát kezdé öklözni, midõn hirül hozták neki, hogy Zoraida, a hajnal-csillag, e pillanatban adta ki lelkét és habfehér tagjai kékek, mint a kolerásoké.

- Vigyétek! Vigyétek tüstént a halottak kioszkjába! Egy percig se tûrök halottat váramban! hörgé magánkívül és nagyfülû fejét, hogy se ne lásson, se ne halljon, strucmadárként fúrta a kerevet párnái közé.

Ninifa zokogva takarta a gyengéd tetemet egy fehér gyolcslepelbe, mire az eunukhok hordágyra téve, rohanó léptekkel nyargaltak vele a halál háza felé.

Itt sietve fektették egy üres koporsóba, de hordágyat, mindent ott hagyva, eszük nélkül vágtattak vissza a várba, mert a koporsók között félelmes dübörgést és síri hangon hörgõ nyögést, sóhajtozást hallottak.

Hiasszár erre nevetve bujt elõ a koporsók közül.

Õ rögtönözte e kis ijesztgetést, hogy a várban a kisérteteknek hire menjen, így aztán bizonyos volt abban, hogy az õrség közül még csak a tájékára se tekint egyik se a félelmes, kisértet járta kioszknak...

A megindulástól remegõ kézzel emelé fel azután a finom muszlinleplet, de mintegy elbûvölten állt meg a leányka tündéri szépségétõl megigézve.

- Valóban hajnal-csillag õ, ragyogó hajnal-csillag! Ébredj fel hát mindnyájunk örömére, mormogá, miközben pár csepp erõsítõ szeszt öntött a halvány ajkak közé és a hideg kezecskéket a magáé között melengetve, leült a koporsó szélére.

A lenyugvó nap sugarai sûrü árnyékkal boríták a ciprusok bánatosan bókoló lombjait és lassanként beállott az éjszaka egyre sûrûsbödõ homálya.

Ekkor lassú csikorgással nyílt meg a halottas kioszk ajtaja és egy fekete árnyék lopódzott ki óvatosan az oszlopos elõcsarnok alá. Pár percig minden irányban feszülten hallgatózva, az éjjeli fecske síró füttyét utánozta háromszor egymásután.

E jelre hasonlóval feleltek és csakhamar setéten mozgó árnyak tünedeztek fel a kertfalon és sebes suttogás között a kioszkból egy feketébe burkolt, mozdulatlan alakkal menekültek tova az éjszakai setétségben.

- Ébredj, ébredj! Szabad vagy, Csillám, drága kis hugom!

Ezekre az örömtõl reszketõ hangokra nyitá fel szemét a leányka és pár percig zavart tétovával tekintett körül a kirkilisi karaván-szerály puszta falai között, de már a másik percben a boldogságtól fél aléltan reszketõ örömmel fûzte karját Edömér nyaka köré.

- Te vagy, Edömér, te? Óh, mi boldogság szabadnak lenni! Bátyám, megmentõm, mivel háláljam és köszönjem meg neked!

- Csak igéretemet teljesítettem, Csilla! felelt Edömér eddig nem érzett örömmel, de ne nekem köszönd megszabadításodat, hanem barátainknak, különösen a bátor és önfeláldozó Hiasszárnak!

- Az érdem egészen a tied! mormogá Hiasszár és alig merte megérinteni Csillának hálásan feléje nyujtott kezecskéit, ki a jó Bendár megpillantására hangos örömkiáltásra fakadt és úgy ennek, mint a többieknek hálás szavakkal mondott megmentéséért köszönetet.

Hát még mikor megtudta, hogy innen haladéktalanul a szép Magyarország felé veszik utjokat, hogy õt mielõbb sokat siratott szülõinek ölelõ karjaiba vezethessék!

E nagy boldogság sok volt neki egyszerre! És az erõs szivû leányka, kinek a legnagyobb szenvedések se tudtak könyet facsarni szemébõl, most karjára hajtott fejjel zokogott szivének túláradó boldogságában.

Hiasszár lopva intett, hogy hagyják addig magára, míg az indulásra felkészülnek.

- Az idõ sürget, napkeltekor már messze kell lennünk! mondá odakünn. Jer, Bálint, vigyed be neki e ruhákat, hogy felöltözhessék, mert e perctõl fogva õ a hatalmas Rifát basa fia, ki Magyarországban hadakozó atyjához utazik kiséretével. Minden egyebet majd elmond neki utközben Edömér. Ezzel az egyik málhából egy teljes fiuöltözetet vett elõ, minõt a legelõkelõbb vezírek és pasák fiai viselnek.

- Hiasszár, te megbecsülhetetlen ember vagy! mondá neki erre hálás kézszorítással Edömér.

- Eszemadta, gyönyörûséges kis törökje! Szebb valamennyi mesebeli tündérhercegnél! mosolygott az öreg Bálint, midõn Csilla fiunak öltözve, kócsagtollas turbánnal, oldalán könnyû kis szablyával megjelent közöttük és Edömér nyergébe segítette.

- No most Isten nevében elõre. A szoros végéig vágtatva, a mint csak lehet! szólt halkan Hiasszár, mire a kis csapat vágtatva robogott végig Kirkilisnek éjhomályba burkolt, halál­csendes utcáin.