Egy XVII. századbeli főúr és udvara.

»Szól s búcsuzik a vadász, rivallva,
  Inti őt a kürthang, menni kell,
  Semmi szóra, semmi biztatásra
  Nem maradhat vendéglőivel.
  Emlékezzél visszatérni hozzánk,
  Jó vadász, ha meg nem látogatnánk.«

  Vörösmarty: »Szép Ilonka.«

- Nem fájnak a talpaid? kérdé Edömér a renegátot, midőn ez rájuk támaszkodva, néhányszor körül bicegett a szobában.

- Csak kissé bizseregnek. De nem is csoda, hiszen jó két hónapig nyomtam az ágyat, felelt keserűen Hiasszár.

- De most ülj le szépen a kerevetre. Hadd lám, nem lazultak-e meg lábadon a kötelékek?

A renegát kancsal szeme ellágyultan és hálásan nézett rá.

- Hanem azért ne búsulj, uram! Ez az idõ nem veszett ám kárba, mondá nyomatékosan.

- Akár kárba veszett, akár nem, fõdolog az, hogy ne szenvedj, és mi elébb teljesen meggyógyulj. A hosszú nehéz utban törtek fel talpadon a forradások és te eltitkoltad a szenvedéseket, csakhogy mielébb elérjük a Korláthkövy kastélyt.

- No, igen! Tudtam, hogy a kastélyban majd pihenõre és ápolásra találok!

- De még milyen ápolásra! Egy király sem részesülhetne különbben! kiáltá közbe Bálint.

- Úgy van, Bálint! Mikor megérkeztünk, a büszke és hatalmas szülõk majd elibénk térdepeltek s majd megfojtottak öleléseikkel, hogy a család sokat siratott kedvencét visszavezettük karjaikba.

A legszebb szobákba szállásoltak bennünket, a fõispán saját orvosával gyógyíttatott. Az egész ház ápolásomra sietett, mintha valami nagyságos úr lennék - és Zoraida a hajnalcsillag, akarom mondani Csilla grófkisasszonyka minden órában beszalad hozzám, hogy megkérdezze: »Hogy vagy, jó barátunk, Hiasszár? Szünnek-e fájdalmaid? Itt maradjak melletted és ápoljalak?«

- Csillának angyali jó szíve van, szólt Edömér.

- Igen, igen! A kastélynak és lakóinak nincs párja hetedhétországon, bizonyította lelkesülten Bálint.

Úgy megbecsülnek bennünket, mintha a család tagjai lennénk, szeretetük és jóságuk még az én vén szivemet is kibékíti sok mindennel... De nemcsak a házbeliek, hanem még a látogatásra jövõ fényes atyafiság és nagynevû vendégek is elárasztanak bennünket barátságukkal és gráciájukkal. Hitted-e valaha, hogy ilyen tisztesség éri a fejedet, Hiasszár bajtárs? Bizony Isten nem tudom, hogyan szabadulunk innen? Még akkor se eresztenek el, ha menni akarunk!

- Pedig ennek már a jövõ héten meg kell történnie, szólt sebesen Hiasszár.

- Nem addig, míg lábad teljesen meg nem erõsödik, ha esztendeig várunk is! mondotta Edömér határozottan.

Ekkor kinyílott a faragott szárnyasajtók egyike és tudós Pollius udvari orvos-doktor uram lépett be László és Korláthkövy Ákos társaságában.

- Itt van az orvos-doktor uram, õ kegyelme majd ápolja a beteget, Csilla hugom pedig szintén eljön a mulattatására. Készülj, Edömér, a vadászmester csak mi ránk vár még csapatjával, mondá Ákos, ki arcban nagyon hasonlított hugához, csakhogy vonásai erõsebbek, férfiasabbak voltak.

- Akkor hát ne várakoztassuk a társaságot! felelt Edömér és átment a mellékszobába, hogy könnyû vadászzekéjét és fegyvereit magára öltse.

Midõn a címerekkel, vadkanfejekkel- és szarvasagancsokkal diszített oszlopos folyosóra lépett, az öreg Bálintot is felkészülve találta.

- Ahová te mégy, engedd, hogy én is követhesselek. Esküt tettem, hogy többé nem hagylak el magamtól!

A kastélyt körülfutó folyosó elõrészén, Korláthkövyné várta Csillával és udvari kisasszo­nyaival a vadászok indulását.

Csilla kezében egy kõszáli sas szárnya volt, melynek hatalmas evezõ tollaiból a három ifjú kalpagja mellé tûzött egyet-egyet.

- A hajdani várkisasszonyok ugyan csak a dicsõséges harcok után tüntették ki lovagjaikat, de én elõlegezem a gyõzelmet! Sok vadat hozzatok a mulatságra!

- A mulatságra? kérdék Edömér és László egyszerre.

- Ah, Istenem, látod drága anyuskám, hogy kifecsegtem a meglepetést! nevetett Csilla.

Korláthkövyné szelid, nemes arca gyengéden mosolygott...

- Nemes úrasszonyunk, hála Isten, megint mosolyog. Csak azóta került vissza a mosolygás bánatos arcára, mióta kisasszonyunk hazakerült, suttogta örvendezõ szivvel egymás között a cselédség.

Lent a vár udvaron, melyet egyik oldalon hatalmas kert körített, nagyszámú vadásztársaság várta az ifjakat. Maga a házigazda, gróf Korláthkövy Ágoston fõispán nem volt ugyan otthon, de minden órán hazavárták, azért tehát a vendégek, a ház fiatalabb ura, Ákos köré gyülekeztek, tüntetõ kézszorításokat váltva Edömérrel és Lászlóval is.

Az urak alatt a legnemesebb vérû török, arabs, magyar és moldvai fajta paripák toporzékoltak, drága, aranyos szerszámmal és nagyszámú pecér vezette a szintén török, persa, oláh és havasalföldi-vérû vadászkutyákat és sinkoránokat, melyekért mesés pénzösszegeket fizettek, mert a vadászkutyák akkoriban Erdélyen át kerültek a keleti országokból fõuraink udvarába.

Ákos örvendezve füttyentett a csaholó falkának, melyek közül különösen a három török­országi sinkorán: Dervis, Beslia és Taus voltak a kedvencei.

A vadászmester harsogó kürtszavára a trombitások is rázendítették az indulót és a menet megindult, nagyszámú hajtótól, lovaktól és társzekerektõl követve a várkastély északi részén elterülõ erdõs hegyoldalak és rengetegek felé.

A szeglettorony hatalmas ivezetû ablakából, a vig vadászindulóra, a tudós Pamphilius atya, az udvari pap szelid arca is kitekintett nagy könyvei közül és mosolyogva intett a felköszönõ három ifjunak, jó vadászszerencsét kivánva, mit az orvosi növények gyûjtésébõl éppen hazatérõ, fiatalabb Timót páter is megtoldott néhány kegyes jókivánattal.

- Hová is ment atyád? kérdé Ákostól az öreg Vitnyédy István.

- Édes atyám az eperjesi rendkívüli Oktávára⁴⁹ utazott a nádorispán különös meghívására, felelt Ákos.

E közben megérkeztek a hegy lábánál kezdõdõ szálerdõbe s a vadászmester eléje terjeszté a hajtás rendjét.

Hamarosan meghajtották a hegyoldal szálerdejét s néhány kisebb vad esett is zsákmányul, mi jó kilátás volt a másnap hajnalban kezdõdõ vadászatra. Felérkezve a hegyoldalra, a cselédség leszerelte a társzekereket, tábort ütött, mire a vendégek nagy része unalomûzésbõl, a saját szakállára kezdett sólymaival és kopóival vadászgatni, míg az estebéd elkészül.

A három fiatal, kikhez negyediknek Daczó Feri, a vigkedélyû s szolgálatkész nemes apród csatlakozott, a fenséges kilátásban gyönyörködött, az öreg Bálint pedig, három lépésnél messzebb sohasem távozva fiatal ura közelébõl, egy szomszéd bokor mellõl hallgatta vidám beszélgetésüket.

Mikor az esteli elkészült, a trombitások invitálóst fujtak a vacsorához, melyet, mint akár a kastély termeiben, olyan fénynyel és pompával, ezüst s egyéb drága edényekben szolgáltak fel.

Vacsora után a fiatalok énekkel és koboz-veréssel mulatták magukat, miben Daczó Feri szintén nagy mester volt, az öregebb urak pedig leterített medvebõrökön vagy hevenyészett aszta­loknál, kocka-, ostábla-, sakk-, sõt kártyajátékokkal is mulatták magukat a nagy tábor­tüzek és szurokfáklyák világánál.

Alig kezdett azonban a hajnal rózsapirja derengeni, százszoros visszhanggal verték vissza a hegyoldalok az ébresztõt, mely egyuttal indulóul is szolgált.

A vadászmester harsogó hangon osztotta ki parancsait, miket a pecérek hangos kürtölése követett a szagló kutyák felvidámítására, erre aztán a fényes menet nagy zajjal megindult a kitûzött hajtó hely felé.

Itt újra megcsendültek a kürtök és trombiták, mire gyorsan szijjra, vagy selyem pórázra fogták az ebeket. Minden urvadász két-két ebet kapott, ha nem hozta el a magáét, s mindegyik mellé odaállott a szolgálatára rendelt nemes apród.

A kopók mellett rendben helyezkedtek az agárvezetõk, a sinkorán pecérek és a kopónyakalók, várva a kiválasztott négy-öt legjobb hajtó ebnek keresõ és nyomra akadó csahintásait.

Erre megindult a hajsza. Temérdek nyúl, szarvas, õz, bölény, róka, farkas, hiuz, vaddisznó, medve, nyest, borz és a vadszárnyasok különféle fajtája esett áldozatul, mely mind arra az országos hirû ünnepélyre volt szánva, melyet Csilla az indulásnál akaratán kivül elárult.

E nagy mulatságot, melyre nemcsak a környék, de a távoli megyék urai is nagy számban megvoltak invitálva, a fõispán leánykája megszabadulásának örömére rendezte - és e napra maga is haza érkezett, vendégül hozva a nádorispánt és az Oktáva magasrangú méltóságait.

A fényes ünnepély istentisztelettel kezdõdött a kastély feldiszített kápolnájában, mely után Leveleki Ádám, a kastély és uradalmak fõ-fõ iródeákja⁵⁰ felolvasta a bártfai templom és plébánia, valamint a többi kegyúri templomok és plébániára szóló adományleveleket, melyek­ben a hátadatos szülõk gazdag alapítványokat tesznek, hogy Isten kegyelme újra visszavezérlé karjaik közé sokat siratott, egyetlen leánykájukat.

Csilla, hófehér ruhában, fején virágkoszoruval állt édes anyja nemes alakja mellett.

Remegve fogódzott édes anyja karjába és szemét nem merte volna felvetni, mert úgy érzé, hogy az a tengernyi szempár, mind az õ égõ pírban uszó arcára van függesztve.

Csakugyan õt nézte mindenki, mert ezután az õ elrablásának és megszabadításának története következett, hûen leírva, hogy örök emlékezet okáért a családi levéltárba tétessék.

Természetesen mindenki látni és ismerni kivánta a szabadítókat is és Edömér ilyen formán megismerkedett majd a félország nagynevû uraival és méltóságaival, kik kitüntetõ dicsérettel szorongatták László és az õ kezét s barátságos vállveregetéssel tüntették ki a jelenlevõ Bálintot és Hiasszárt is.

E nagy ünnepélyre természetesen a kastély valamennyi terme és szobája tárva volt, sõt még a pompás virágos kertben is drága selyemsátorok voltak kifeszítve.

A fõcsarnokból nyiló óriási ebédlõterem ajtóit ez alkalomból leszedték és látni lehetett a hosszú asztalokra rakott ragyogó családi kincseket, miket a kincses tárházból minden ünnepé­lyes alkalomkor elõhordtak.

A gróf fényes lakosztályából nyiló könyvtár és irószoba ez alkalomra szintén társalgóvá volt alakítva és a faragott könyves polcok persa-, ind- és keleti szõnyegekkel voltak letakarva.

Az aranynyal szõtt selyem- és bársonykárpittal fedett falakról az õsök hires olasz mûvészektõl festett aranykeretes képei néztek alá komoly méltósággal a termekben hullámzó vendég­seregre, melynek tagjai drága coboly, nyuszt és tengeri vidrával prémezett, szines selyem-, bársony- és áttört kamuka öltözetekben pompáztak.

Sokan megbámulták a nagy mûveltségû háziúr régiség- és képgyûjteményét, mások a boltozatok festményeit bámulták, az ékszerek és gyöngyöktõl ragyogó hölgysereg pedig a háziasszony fényes lakosztályaiban a berakott munkájú kisebb-nagyobb asztalokat, az arany, ezüst és teknõccel díszített fiókos szekrényeket, a skófiummal kivarrt oszlopos ágyak selyem­függönyeit s a kincseket érõ himzésû bársony terítõket nézegették és alig birták ott hagyni az üveges szekrények drágaságait, az arany-, ezüst edényekkel rakott pohárszékeket és azt a sokféle szemkápráztató pompát és drágaságot, amikkel a dús vagyonú házi úr kastélyának legutolsó terme is tömve volt.

Estére kelve a fényes termek még ragyogóbb fényárban úsztak. Zene harsogott mindenfelõl és a termekben vánkostánc, fáklyatánc, lengyelmazurka, vagy a lassú ütemû minét járta ragyogó tarka változatban, megszázszorozva a földig érõ velencei tükrök fényében...