A két talizmán.

»Szavaidra figyelni elszánt és kész vagyok!
  A legrosszabb, mit tudtomra adhatsz, földi
  veszteség. Szólj, országom oda van?«...

  Shakespeare.

A lezajlott ünnepségek után a vendégek nagy része eltávozott és csak a rokonok és bizalmas ismerősök kisebb csapatja maradt ott, várva a házi úr visszaérkezésére, ki a nádorral együtt újra visszatért az eperjesi oktávára.

A rákövetkező napok egyikén tudós Pollius orvosdoktor uram elégülten bólintgatott bozontos parókájú fejével, midőn páciensét meglátogatta.

- Egy hónap múlva semmi baja kegyelmednek. Akár Scythiáig és Paflagoniáig is elszaladhat sebes ügetésben! biztatá tudományára nagy büszkén.

Hiasszár azonban nagyon elégületlen arcot vágott és megpróbálta, nem lehetne-e az egy hónapi határidőből egy pár hetet lealkudni?

- Hm! Hm! Majd meglátjuk, meglátandjuk, felelt Pollius doktor kitérőleg. Mától fogva azonban rendelem kegyelmednek, apró sétákkal erősítse a lábait és kenegesse talpait ezen Corporis Christi (Krisztus teste) napján kora hajnalban szedett és szűzrajmézével triturált búzavirág-kenőcscsel, hogy mindkét talpának bőre kellőképen megkeményedjék.

Midőn az orvos távozott, Bálint vidám tréfával kérdezé:

- Ugyan mi az ördög kerget annyira, cimbora, hogy még gyógyulásodat se akarod megvárni? Hiszen csak egy rövid hónap az egész!

Hiasszár keserű, szánakozó mosolylyal nézett rá:

- Csak egy rövid hónap! Bálint, Bálint, téged megveszteget ez az úri élet!

Úgy láttam, az a vigalom is, hol ország-világ emlegette nevünket, néked nagyon tetszett - de nékem nem! Gondolkozz csak egy kissé! Nem olyan volt, mintha trombitával hirdettük volna ki: itthon vagyunk! Hollókövy elveszett fia, halottnak hitt csatlósa, itt és itt vannak, hazajöttek! Most már többé nem tudunk nyomot veszteni, ha csak kámforrá nem válunk s azt mondom neked, mihelyt innen kiteszszük a lábunkat, veszedelem ólálkodik ránk mindenfelől és az országnak valamennyi pribék- és martalócbandáját nyomunkba uszítják. Érted-e most már, miért akartam én már hat héttel ezelőtt sántán, tehetetlenül szép csendesen odább állani. Erre gondolj, Bálint, erre!

Bálintnak az arcáról egyszerre lefagyott minden jókedv s leverten elhallgatott.

- Hanem azért ne tégy magadnak szemrehányást, azt nem érdemelsz! Beszélhet, protestálhat az orvos-doktor uram, amennyit akar, mihelyt a főispán az oktávákról hazaérkezik, indulunk!

- Ide hívjam Edömér urunkat? Jó lenne, ha neki is megmondanád.

- Minek? Mindent a maga idejében. De különben hol van õ?

- Még kérdheted? Hol volna máshol, mint a fegyver-teremben? Csillácska eleget duzzog miatta, hogy minden idõt a fegyver-tárban töltenek s vele nem is akarnak mulatozni. Ez alatt a három hónap alatt annyira tökéletesíté magát mindenféle fegyverforgatásban, hogy a vár­hadnagyokat nemcsak egyesével, de hármasan is leveri. Sõt még magát a várnagyot is mult­kor az összes fegyverforgató népség elõtt háromszor egymásután legyõzte. Csak úgy bámul­tak, hüledeztek bele, mert Porlaki uram egyike az országi legelsõ vívóinak. Ezt egészen el is feledtem néked mondani! Lám, lám! csakugyan igaz. Minden bajnak a fenekén van valami kis jó is!

- Csakugyan igazad van, Bálint, erre nem is gondoltam. Akkor bizonyára a multkori durrogatásnál õk lõdöztek, mi?

- Hiszen mondtam neked akkor! Elõször csak minden fajta lõfegyverekkel, azután megest öreg ágyukkal lõttek célba. Az öreg francia tûzmester majd megette örömében és csudálatában - mikor minden lövésére centrumot talált. A várõrség lelkesen meg is éljenezte akkoron!

Azóta az öreg kolonellus - mert az volt ám hazájában az öreg tüzérmester - annyira megszerette, hogy naponta oktatást ád neki az árkoláj⁵¹-tudományokban és azt mondá, olyan tûzmesterré neveli, hogy nem lesz párja az országban.

Ez pedig nagy szó ám, te! Mert grófi háziurunktól hallám egy alkalommal, ki az öreg kolonellust nagyban tiszteli és becsüli, hogy az öreg úr tanítója lehetne Európa összes tûzmestereinek.

Hosszú, három heti és öt napi távollét után végre hazaérkezett Korláthkövy fõispán Márk evangelista napján, vendéget is hozva magával.

Jöttét egy nappal futár által jelentette be, úgy, hogy mikor megérkezett, Csilla hangos örömsikoltással repült a nyakába, de aztán rögtön panaszos duzzogással kezdé:

- Atyám, drága atyuskám, Isten hozott - de nézd, Edömér el akar menni, itt akar hagyni bennünket. Ne ereszd el! Én már mindent megpróbáltam! Vidd szobádba és beszélj neki komolyan a lelkére, hiszen õ a mi fiunk, az én második bátyám... Nem szabad távoznia!

- Persze, hogy a lelkére beszélek! tüstént a szobámba citálom, nevetett boldog gyönyörûséggel a fõispán, miközben az övéivel elébe sietõ Edömért meleg kézszorítással üdvözlé.

- A beszélgetés szerencséjét a viszontlátás örömei után a magam részérõl is instálni akarám kegyelmedtõl magas jóakaróm és nagyságos fõispán gróf uram! szólt Edömér tiszteletteljes meghajlással.

Ekkor megszólalt a fõispánnal jött tisztes korú vendég is, ki Edömért az egész idõ alatt csak néma megindulással szemlélte:

- Valóban nem kell mondanod, hogy Hollókövy Gábor fia vagy! Vonásról-vonásra ilyen volt fiatal korában... Atyád bajtársam és szeretett barátom volt. Én Laky András vagyok, ha hallottad hiremet?

Edömér megindultan köszöntötte.

Az öreg Laky nevét atyja mindenkor a hazafiui erények világító példájaként emlegette - és ez a tisztelet mélyen bevésõdött atyja szavaival az õ szivébe is.

- Házigazdánk csak hadd élvezze a viszontlátás örömeit, addig mi másról beszélünk. Tudod-e, hogy egyenesen te miattad jöttem Korláthkõre, fiú?

Edömér meglepetve nézett az agg fõúrra, ki másodszor is ismétlé:

- Igenis, miattad jöttem. Grófi barátom elbeszélt mindent, s ebbõl láttam, hogy nemcsak for­mára, de bensõleg is nemes atyádra ütöttél. Fiam te, apádat lelkembõl szerettem, becsültem, magánosan állok a világban, mint a hegytetõn felejtett korhadt fenyõ. Légy tehát az én fiam, javaimnak és mindenemnek örököse... hiszen úgy tudom, nemcsak árván, hanem szegényül is maradtál a világban...

Edömér a hála és köszönet meleg hangján köszönte meg az öreg úr nemeslelkû gondoskodását, de aztán elmondott mindent: fogadását, esküjét jövendõbe vetett céljaival és terveivel együtt.

Az öreg nemes levert, csalódott arccal hallgatta e visszautasítást, de arcának kemény, bántódott kifejezése lassanként a csodáló tisztelet és meghatottság lágyságába olvadt át.

- Most látom csak, mit vesztek benned! Mennyi, fényes reményt és örömet, mondá lassan. De vétkeznék, ha csak egy szóval is el akarnálak téríteni. Magam is azt mondom: menj, Isten segítsen esküdben, fogadásodban! - Bennem mindenkor atyát, segítõt, szövetségest találsz. Ezt el ne feledd!

E pillanatban jött az egyik nemes apród és jelenté, hogy a fõispán a könyves-házban várja az urakat.

- Nem titok, amit Korláthkövyvel akarsz közleni? Meghallgathatom én is?

- Sõt inkább kérni akartam erre kegyelmedet, kegyes uram és atyai pártfogóm! felelt Edömér élénken.

A tanácskozás soká tartott és ugyanaz a nemes apród késõbb Lászlót, Hiasszárt és az öreg Bálintot is meginvitálta a könyves-házba a fõispánhoz - és már rendre gyujtogatták a hosszú folyosók szarvasagancsokból készült sokágú függõ gyertyatartóit, midõn a tanácskozásnak vége szakadt. Ugyanakkor megcsendült a várkastély estebédre hívó harangja is.

A visszhangos étterem dúsan aranyozott, setét bõrkárpitjairól drága fegyvercsoportok ragyogtak alá, vetekedve a remekbe vert érccsillárok és ezüst-edények fényével és az egyik préselt bõrszékbõl Csilla repült fehér galambként édes atyja nyakába...

- Apuskám, gyémántos apuskám, úgy-e, itt marad, nem ereszted el Edömér bátyánkat? Az én egyetlen anyuskám már megigérte, ha máskép nem, hát selyemszállal kötözzük ide kezét-lábát, hogy ne szabadulhasson...

Itt, a csillárok fehér, hatalmas fényénél látni lehetett, hogy a fõispán arca még most is halvány és megindult volt.

- Nem, gerlicém, Edömér bátyád már holnap itt hágy bennünket. Menni kell neki! Azért hát csak búcsuzz el tõle és barátaidtól még ma, mert lehet, nagyon korán indulnak! szólt apja gyöngéd komolysággal.

Csilla egy szót se szólt, csak elhalványodva bontakozott ki karjai közül és mikor Edömér Lászlóval együtt belépett a terembe, fájdalmas szemrehányással függesztette rá szemeit. Az egész estebéd alatt nem szólt, nem evett egy falatot se...

Különben a többiek se igen beszéltek. A grófné szelid, nemes arcán is mély levertség ült, a máskor vig, beszédes Ákos hallgatva nézett tányérjára, csak az öreg Laky és a gróf beszél­gettek szakadozottan az akkori állapotokról, mikre Edömér - noha már tudta és hallotta - mégis egész lelkével odafigyelt s idõnként tüzes, lelkesült pillantásokat váltott Lászlóval.

- Igen, végre-valahára kezdünk ébredezni és kezd ébredni a keresztényvilág is, de miért nem tettük elébb, míg ki nem szívta zsirunkat és erõnket a pogány? mondá haragosan az öreg Laky.

Korláthkövy nem felelt e kifakadásra, hanem elmondá, miket a nádor-ispántól hallott, hogy országszerte megindult és folyik a készülõdés és fegyverkezés.

Az apróbb, szétszórtan fekvõ seregeket nagyobb hadtestekké vonják össze, katonákat és seregeket gyûjtenek és az eddigi kisebb szétszórt csatározások és ütközetek helyett általános és rendszeres hadmûveletet akarnak kezdeni.

Edömér lelkesült elragadtatással csüngött a beszélõn.

Lesz tehát harc és ütközet elég, ahogy õ merész vágyakkal elképzelte. Nem rövid, viharként tovazúgó csaták lesznek, hanem hatalmas, élet-halálküzdelem, hol õ is kitüntetheti és felküzdheti magát kardjával, odáig, hová hõsi babérok és megtorlás után vágyódó lelke sarkallja.

Eközben a felszolgáló belsõ hajdú jelenté, hogy a szekretárius-mester a könyves-szobában várakozik, mire a gróf jelt adott a felállásra.

Edömér csak erre és a gróf egyidejû megszólítására serkent fel:

- Bizony, fiam, mindnyájunkat elbusít a távozásotok. - Másként reméltük a jövõt - de hát hiába. Nézd, Ákos fiamnak egész este szavát se lehet venni. Nagyon elbúsulta magát, hogy nem egy csapatnál kezditek meg hadipályátokat.

- Ha tehetném... De kegyelmed tudni fogja, magas pártfogóm, hogy nem a magam választása, hanem magasabb célok szabják meg útamat, felelt kissé elfogódott hangon.

- Becsüllek érte... Még ma este megkapod tehát ajánló levelemet a hõs Eszterházy Gábor cseszneki várkapitány és gyõri várparancsnok uramhoz, aki egyúttal a vitéz dunáninneni seregek vezére. Jól fogad titeket, azt elõre mondhatom.

Ez egyúttal eszébe juttatá mindkettejüknek, hogy itt az idõ a hölgyektõl is búcsut venni, mert hajnali szürkületkor útnak indulnak.

A grófné és Csilla az estebéd végével mindjárt szobáikba távoztak és ott vártak a két ifjura. A grófné anyai szeretettel ölelte meg mindkettejüket és mikor a búcsuzás sora Csillára került, ez mindkét kezét Edömérnek nyujtva, az ablak-mélyedésbe huzódott.

- Tudod, úgy-e, milyen nehezen tudok sírni? suttogá, halk remegéssel hangjában, de most sírni tudnék nagyon, könnyen s keservesen...

- Nekem is nehéz tõletek a válás, drága hugocskám. De, ha Isten segít, viszontlátjuk egymást! felelt Edömér, a leányka remegõ kezét magáéban tartva.

- Hogy Isten megsegítsen és meg légy õrizve minden bajtól és veszedelemtõl, akaszd ezt is édesanyád talizmánja mellé... susogá és remegõ kezével egy kis aranykeresztecskét oldott le nyakáról, melyen egy parányi Krisztus-kép volt rubinból kifaragva.

Legalább emlékezni fogsz rám!...

- Ha már nem emlékszem, meghaltam. Most már két talizmán õriz és mind a kettõ legdrágább kincse lesz szivemnek! felelt Edömér kigyult arccal, miközben gyengéd, testvéri öleléssel búcsut vett a leánykától.