A háló első szálai.

»Szomjú epedéssel keresik a bosszut, kik
  honukért és véreikért kötötték fel a fegyvert«...

  Gray: »Szabadságdal prózában.«

Gróf Korláthkövy, Ákos fiával és egy sereg csatlóssal jó messzire elkisérték vendégeiket és csak a setétvölgyi kopanicsa táján vettek tőlük búcsut.

- Ne feledd, amiket mondtam s bármi érjen, Korláthkő mindenkor otthonod marad, szólt figyelmeztetőleg a főispán, midőn egy utolsó kézszorítással búcsut vett Edömértől. Pár perc mulva a két lovascsapatot elfedték egymás elöl a zeg-zúgos hegyiút fordulói.

- A kopanicsánál megszállunk, Mihály - mondá az öreg Laky csatlósának. Geréb rugtasson előre, hogy a csárdásné délebédet készítsen az embereknek.

- Hejh, fiú, fiú, fordult aztán kis vártatva a jobbján ügető Edömérhez, hát csak nem akarsz nálam maradni, mi?

- Hiszen tudja kegyelmed, mi vezet Eszterházy vezér uram táborába! Hadserege örökös csatározásban áll a törökkel, s csapatjai nemcsak a dunáninneni, de a dunántúli részeket is bekalandozzák, sőt néha egészen Buda alá is elcsapnak egy-egy sebes rohammal: Ebben a mozgalmas hadi életben legelébb rátalálok Abu-el-Máni rabszolgakereskedőre, hugocskám elrablójára. Csakis ez a hitnélküli pogány mondhatja meg hollétét, mikor azután mindent elkövetek megszabadítására...

- Mert hát harcot, ütközetet nálunk is vihattál volna ám eleget. Ezekben a mostani szomorú időkben, mikor mindenki csak saját magával törődik, nemcsak az emberrabló-pribékek és martalócbandák, hanem a haramiák is annyira elszaporodtak, hogy valósággal nem mernek az emberek a városok kerített falai közül kimozdulni.

Hatvan, száz, háromszáz főnyi csapatokban állják el az utakat, s néha mindannyian egyesül­nek, mikor egy-egy városra, vagy vásárra akarnak ütni és valóságos csatákat vivnak az ellenük kiküldött katonasággal és megyei pandurokkal. Ezért olyan nagy útra, minő Bártfától vagy Késmárktól Eperjesig, Kassáig, csakis nagy számú fegyveres csapattal lehet neki indulni.

Nézd az én kiséretemet, nem kiséret ez, hanem hadcsapat, de nem ám nagyuraskodásból kisértetem magamat, hanem szükségből, mert reám különösen fenik a fogukat a gazemberek.

Mert jóformán én vagyok az, ki a Felsővidéken gátat vet garázdálkodásaiknak. Mikor a vár­megye és a városok belefáradnak az üldözésbe, az én felhívásomra állnak össze a vármegyék urai, s valóságos hajtóvadászatokat tartunk rájuk.

Kevesen tudják, minő titkos és rettenetes hatalom ez. Nem szétszórt, fejetlen bandák, hanem egy jól szervezett test az egész, mely pokolbeli ravaszsággal és hatalommal hálózza be az országot és mindaddig nem lesz nyugalom, s nem lehet őket kiirtani, míg csak az egésznek a fejére, mozgatójára rá nem találunk. Nem tudom, mit adnék, ha megtudhatnám, ki toborzza össze, ki mozgatja ezt az egész pokolra való hadat?

- Én tudom! gondolá magában Hiasszár, minden szóra figyelve.

Már csaknem delelőn állott a nap, mikor elérték a setétvölgyi kopanicsát.

Fatuskókból, gerendákból épült házcsoport volt ez, hegyes sánckarókkal körülpalánkolva, melyek között lőrések voltak hagyva és nehéz gerendákból ácsolt láncos kapu vezetett a belsejébe, a honnan lónyerítés és zagyva lárma hangzott ki.

A zörgetésre felnyilt a kapu és a gazda megismerve a főurat, alázatos süvegeléssel invitálta a belépésre.

Az egész kopanicsa jóformán tele volt utasokkal, mert tizenöt lengyel kalmár és morva posztókereskedők szállítottak posztót, fűszereket és ötvösárukat az eperjesi és kassai sokadalomra és kiséretül felfogadtak tizenkét lovast, nyolc muskétást és hat gyalog hajdut, kik a rendes hadseregből valók voltak és kerekes puskáik mellett oldalukon széles, pallos forma kardot, vértet, és sisakot viseltek, a lovasok pedig hosszú dárdákkal valának felfegyverkezve.

A kereskedők és katonák vezetői éppen összedugott fejjel tanácskoztak, hogy neki merjenek-e indulni vagy sem, mert egy vándorló olajkáros azt a hirt hozta, hogy Tárkony, Varangyos és Kígyós, ez a három rettegett rablóvezér az Eperjes felé vezető mélyutban, a halott-szorosnál leskelődik rájuk csapataival.

A kopanicsa gazdája vaklármának mondta az egészet és biztatta őket, hogy csak induljanak, de az egyik lengyel kereskedő, ki már többször járt az országban, megsugta, hogy az ilyen félreeső kopanicsák cimborái, kémjei a haramiáknak, kik jó szolgálatok fejében békét hagynak nekik, hogy az efféle csárdák jó hire fenmaradjon. És ez úgy is volt!

A csárdásgazda édes-keserű mosolylyal fogadta a főurat, a kereskedők öröme azonban határt nem ismert, kivált, midőn megtudták, hogy a vitéz Laky Andrást, a martalócok és haramiák rémét hozta a jó szerencse útjukba.

Ebéd után a három legöregebb kereskedő tisztelgésre jelentkezett, és elmondva a hallottakat, nagy reverenciával kérték a főurat, engedné meg, hogy kiséretökkel együtt hozzá csatlakoz­hassa­nak Eperjesig.

A kereskedők hálálkodva távoztak, mert az engedelem megadatott - és csakugyan minden baj nélkül elérték Eperjest, mert a kopanicsár jó eleve megizente a lesben álló rablóknak, hogy hordják el az irhájukat.

A város határán elijesztő látvány fogadta az utasokat.

Kisebb-nagyobb távolságra, jobbról is, balról is, egyes cölöpök voltak leverve az út mindkét oldalán, teleülve a hollók és varjak gyászos fekete csapatjaitól.

Egyik-másik cölöp tetejére hatalmas kerék volt tűzve és e kerekeken emberi testekhez hasonló tetemek hevertek, melyeknek kezei, s lábai borzalmasan lógtak alá, egy-egy hátraszegett koponya pedig, kivájt véres szemgödreivel, üresen bámult a semmiségbe...

A lódobogás és emberzajtól felriadt varjak, hollók fekete csapatjai éhes károgással keringtek felettük, a lovak és öszvérek pedig horkolva, ijedezve hegyezték fülüket.

A városok közelében mindenütt találkoztak e rémletes képpel.

- Szomorú, de elkerülhetlen jelei ezek a mostani időnek! szólt Laky komolyan, miközben sebes kocogásban kerülték el a sok vidéki- és vásár társzekeret, melyek mind a tornyos falakkal körülkerített Eperjes városába igyekeztek.

Az őrséggel megrakott tornyos kapun át a város főterére jutottak, mely már a kora hajnali órákban tömérdek néptől hemzsegett s nemcsak a térre nyíló házak ablakai, de még a tetők is - tömve voltak zajgó, s egyre szaporodó kiváncsiakkal.

- Pár napot nálam pihentek, mondá Laky, midőn feltárult előttük a palotaszerű, emeletes épület tölgyfakapuja. De micsoda lárma és tolongás ez itten? kérdé az elősiető udvarostól és palotás-hajduktól.

- Kivégzés készül! Három rablót capite plectetur⁵² fognak kivégezni, egy boszorkányon pedig a hárum pálcárum itélete fog végrehajtatni! felelt az udvaros, miközben a tér közepén körülkerített, magas vérpad felé mutatott.

Edömér hideg borzongással tekintett a véres alkotmányra.

A palota első emeleti ablakai szembenéztek a városházával, - így tehát egyenesen a vérpadra néztek és amint hetet vertek a toronyórák, megkondultak a harangok, éles dobpergés között megnyiltak a városház nehéz kapui, mire felhangzott a bástyaőr háromszoros öreg dobütése.

Ez volt a jel a bűnösök lélekharangjának.

Az egyik rabló fejvételre volt itélve s a hóhér egyetlen csapással leütötte a fejét.

Ölnyi magas vérsugár szökkent ki a fejetlen testből, mire Edömér szédülő agygyal kapaszkodott az ablak-keretbe. Azt hitte, le kell rogynia ez iszonyú látványra...

- Nem, nem bírom nézni! hebegte halotthalaványan, mikor a tüzes kínzóeszközökkel, csavarokkal, horgokkal kezdték a másik kettőt a hóhérlegények mortifikálni. - Az embernek minden csepp vére fellázad e barbár kínzásra. Öljék meg őket egyszerre.

- Ne könyörületeskedjél, fiam! Kellenek, szükségesek e kínzások! mordult rá zordonan az öreg nemes. Így se veszik semmibe a halált, hát úgy?

Midőn a két elitélt minden tagja már rongygyá volt tépve és az egész tér megtelt az égett hús és forró olajtól felrepedezett bőr nehéz, émelyítő szagával, akkor a bakó felemelte a két-három mázsás, vas fogakkal berakott kereket, s átlódította az egyiken...

Hörgésbe fuló üvöltés harsant el a szerencsétlen ajkáról:

- A Krisztus öt sebére kérlek, ölj meg már! Kegyelmezzetek! Kegyelmezzetek, mert én tudom a haramia vezér nevét! Nagy úr, hatalmas úr!

- Bakó! Állj meg! Az elitéltet vissza kell börtönébe vinni! kiáltá a főbíró, de ugyane pillanat­ban szisszenő süvöltés hallatszott és a kínjaiban fetrengő rabló torkát széles vasú nyilvessző járta át, vérbe fojtva többi szavait...

Rettentő zűrzavar, lárma támadt erre a nép között. Egy nagy csapat vidékinek látszó paraszt megrohanta a vérpadot és ki akarta az elitélteket szabadítani. A hajdúk és darabantok alabárdjaikkal nekiestek a támadóknak, de egyet se birtak elfogni, mert a tengerként ide-oda hullámzó nép - mintha össze lett volna velük beszélve - mindenféle útat nyitott és rögtön összezáródott mögöttük.

- Undok, vérháborító látvány! szólt utálattal Edömér... Nem is maradunk itt tovább, öreg hivem, csak míg lovaink kipihenik magunkat. Mit szólsz hozzá, Hiasszár barátunk?

Hiasszár azonban válasz helyett lemutatott a tér szögletére, hol két kalmár formán öltözött ember feltűnő jelekkel mutogatta őket egy harmadiknak, de látva, hogy észrevették, sebesen tovaosontak a lacikonyhák és mézes-kalácsos sátrak között...

- Ez a két ember folyvást minket szemlélt az egész kivégzés alatt... Résen álljunk... Szövik már körültünk a háló vékony pókszálait, mondá lassú, jelentőségteljes hangon.