Az ősi kard.

»... a nap nyugovóra hajolt,
  Immár fedi vállát bíborszinű kaftán;
  Szél zendül az erdőn - ott leskel a hold.
  Idekünn hideg éj sziszeg aztán!«

  Arany: »Szondy két apródja.»

Mindenképpen marasztalta volna az öreg Laky Edömért és társait még pár napig, de Edömér nem maradt, miért a főúr kissé neheztelni is látszott.

- Hosszú út áll előttetek, mondá mogorván. Hosszú és veszedelmes! Kerülnötök kellene a török szállta helyeket, de nem kerülhetitek, mert úgy beette már magát az ország testébe, mint a rákfene.

- Ahol lehet, kerüljük, ahol pedig nem, hát gyorsan átcsapunk a hódolt helyeken. Úgy hallám, a békés utasoknak szabad útat enged a török is! veté közbe Bálint.

- Csak a törökbe bizzatok, akkor jégre építettetek.

- No, de hagyjuk a további beszédet, nincs most annak ideje. A lovak türelmetlenül nyihognak, - induljatok hát Isten nevében. Nem kivánok mást, olyan légy, úgy harcolj, mint apád! - mondá némi meghatottsággal a fõúr, miközben lekisérte õket az udvarra, hol harminc fegyve­res csatlós állta körül lovaikat.

- Kassáig veletek adom e kiséretet és ha megszivlelitek tanácsomat, onnan kerüljetek Tokaj alá. A Tiszán innen vagy túl bizonyára találkoztok magyar csapatokkal, mert úgy hallatszik, hogy a török újra betört Tokajnál és a Hegyalját pusztítja, ha pedig nem, úgy Ónod vagy Miskolcnak vegyétek útatokat. A fõdolog az, hogy békés utasoknak tartsanak benneteket.

Edömér elfordította a fejét, mikor a kelet felé esõ kapun kilovagoltak, mert a szép szilvások és gyönyörû almafák helyén akasztófák, kerékrúdak és vesztõkarók meredeztek, melyeken ott korhadtak a kivégzettek csontjai.

Eperjes elveszítette hajdani mosolygó, vidám képét. A belsõ háborúk, vallási villongások és a rablók pusztításai letarolták a várost körülvevõ gyümölcsös kerteket és kivágott fatörzsek, leégett kolnák romjai meredeztek a bástyák és sáncolt körül.

Midõn másnap délután Kassa tájékára értek, a véres-düllõi erdõségben egy martalóc-csapatot ugrattak szét, mely éppen egy kassai ötvösmívest mortifikált a családjával együtt.

A nagy sikoltozásra és jajgatásra lóhalálában vágtattak arrafelé, s még jókor érkeztek. Az áldozatok már ki voltak fosztva mindenükbõl és csaknem mezitelenre vetkõztetve akarták õket lovaik farkához kötözni, hogy aztán Eger várába hurcolva, eladhassák a töröknek rab­szol­gákul.

Edömér, László és a csatlós hadnagy - hiába kiáltozott Bálint - a menekülõk után vágtattak és szerencsésen el is csíptek kettõt a pribékek közül - és mivel úgyis már Kassa közelében voltak, a két rablót rábízták a csatlósokra, hogy adják át a vérbíróságnak, megérdemelt bûnhõdés végett, õk pedig a hadnagytól elbúcsuzva, tovább indultak Tokaj felé.

A gönci úton egy csapat borkereskedõvel találkoztak, kik hosszú társzekereken szállították a nemesebb fajta borokat Lengyelországba és ezektõl megtudták, hogy a török csakugyan betört és tûzzel-vassal pusztítja Hegyalját.

- Tokaj körül bizonyosan találkoznak kelmetek Ónody és Homonnai ezredeskapitányok csapatjaival, mert a nádor-ispán is, az erdélyi fejedelem is kiadta a rendeletet, hogy a zempléni és abaúji bandériumok rögtön üljenek lóra és a szepességiekkel mihamarébb igyekezzenek Ónod alatt egyesülni, hogy ráüthessenek a törökre.

Edömér szeme felvillant és egyetértõ pillantással szorított kezet Lászlóval.

- Ha csak lehet, mi is résztveszünk a harcban!

Tokaj határába érve, alig hogy megpillantották a Tiszának az estalkony fényében csillogó szalagját, az erdõbõl egyszerre csak jobbról-balról egy-egy csapat könnyû lovasság bukkant elõ s egy perc alatt körülfogta õket.

- Kik vagytok? Mik vagytok? Merrõl jöttök, hová mentek? - kérdezte a marconaképû strázsa­mester, kinek, mint a többinek, szintén nyalka farkasbõr kacagány csüngött le válláról.

- Kelmednek is szívesen megmondjuk, de elébb vezessen Ónody és Homonnai ezredes­kapitányok elé, felelt Edömér, merészen farkasszemet nézve a csapat vezetõjével.

A tábor egészen Tokaj alatt feküdt, a Tisza partján, egy sûrû fûzfa bozótban és már javában égtek a tábortüzek, mikor a két vezér elé állították õket.

- Kik vagytok, honnan jöttök? kérdé kemény hangon a daliás Homonnai, miközben egyiket a másik után végig mustrálta éles, kutató tekintetével.

Edömér erre rövid szavakban elmondá útjuk célját és bizonyítékul elõmutatta a dunántúli seregek vezérének szóló levelet.

- Ha szavaim után még gyanakodnak, kegyelmetek, úgy olvassák el e levelet, fejezte be szavait.

Homonnai azonban barátságosan rázta a fejét.

- Az olyan arc és tekintet, minõ a tied, fiatal vitéz, nem csal, nem hazudik. Amikor akarjátok, békével mehettek útatokra.

- Ameddig útunk egy irányban visz kegyelmetekével, engedtessék meg, hogy mi is össze­mérhessük kardjainkat a pogánynyal, ha harcra kerül a dolog! kérte Edömér, mihez a két vezér neki is, Lászlónak is vitézi parolájával adá beleegyezését.

Még az éj folyamán visszatértek a kiküldött kémek és hirül hozták, hogy a török sereg Rakamaz tájékán táborozik és Ali Umru, a hires Sinán basa nagyvezír unokája vezeti. A két vezér rögtön indulást parancsolt, hogy meglepje a mit sem sejtõ s nagy lassan Tokaj felé huzódó ellenséget.

Az éj ugyan még setét volt, de a feltámadó hûvös szellõ már a hajnal közeledtét hirdeté, midõn a setétség szemcsaló távolában apró, pislákoló csillagokként megpillantották a török seregek hamvadozó tábortüzeit.

Az elõl lovagló vezérek erre megálltak tanácskozni. Lágy, süppedékes talajon álltak, melyet egy­felõl a magas Tiszapart szegett óriás kanyarulattal, másfelõl sûrü nádas huzódott a messze­ségbe.

- Vissza kell huzódnunk, különben a Tiszának szoríthatnak bennünket, mondá boszusan Ónody.

Edömér, ki mindenütt nyomukban ügetett, engedelmet kért a szólásra.

- Vezér uraim, ez a legjobb hely volna cselt vetni a töröknek. Egy haditervet gondoltam, kezdé kissé felindultan saját merészségétõl, de azután biztos hangon elmondta az egészet, hol a suhogó nádasra, hol pedig a bozóttal benõtt parti kanyarodóra s a három tarackágyura mutogatva.

A két vezér eleintén bámuló tekintettel méregette az ifjut, de szavai végén arcuk felderült és majd megölelték nagy örömükben.

- Istenemre mondom, akármelyik hadvezérnek becsületére válnék ez a terv. Fiú, te hadvezérnek születtél! Az ütközet után még beszélünk errõl, kiáltá Homonnai s mivel hosszú fontolgatásra már nem vala idõ, sebesen kiadták a parancsokat a dandárnokoknak és alvezérek­nek, maguk pedig a derékhaddal egyenesen a török táborra ütöttek, hogy lesbe csalhassák.

Edömér és László a lesben álló csapatokhoz csatlakoztak, Bálint és Hiasszár pedig semmi árért se maradtak volna el oldala mellõl és alig mélyedtek be a nádas sûrüségébe, máris felharsant az ágyúk bömbölésével összekeveredõ harci moraj.

Az ütközet zaja gyorsan közeledett, s minden úgy történt, ahogyan kiszámították.

A törökök jóval nagyobb számukban elbizakodva, midõn a nem várt támadás elsõ zavarából kibontakoztak, egész hadseregükkel a magyar seregekre vetették magukat és mint Edömér elõre megjósolá, csakugyan a Tiszának igyekeztek szorítani.

Homonnai és Ónody a megbeszélés szerint egy ideig vitézül helyt álltak, de az ellenség túlnyomó hadereje végre hátrálásra kényszeríté õket és az ütközet iránya a nádastól határolt öbölforma kanyarodás felé huzódott.

Homonnai itt hirtelen végig tekinthetett a török seregen - és megdöbbenve látta, hogy sokkal, de sokkal nagyobb haderõvel vették fel a harcot, mint a kémek tudósításai után hitték.

Egy pillanatig csüggeteg kétségbeesés fogta el lelkét. Vajjon a hadicsel e nagyszámú ellenséggel szemben sikerül-e? Ha csak csudával határos módon ki nem vivják a gyõzelmet, mind egy lábig itt vesznek, mert valóságos egérfogóba kerültek, honnan egy lélek se menekül­het...

Vezértársa merev, elszánt arcvonásaiból ugyanezt olvasá: gyõzni vagy meghalni a legutolsó emberig.

Ádáz, kétségbeesett küzdelem kezdõdött. A gyalogság dárdával és karddal harcolt egyszerre, a lovasság pedig a két vezérrel élén az egy tömegben reájuk zúduló török hadat iparkodott két-három oszlopra szakítani.

- Elvesztünk! A török nagy tömegével elseper bennünket, ha szét nem lazítjuk, kiáltá Homonnai vezértársának.

A török sereg azonban megbonthatlan ércfalként vert vissza minden támadást és lovassága nagy tömegével akarta a magyarságot legázolni, midõn ez a felharsogó trombita jelre villám­gyorsan kétfelé vált és a derék had helyett a törökök jobb- és balszárnyára vetette magát.

E váratlan támadás oly zavarba hozta a török hadat, hogy soraik ingadozni, keveredni kezdtek és ebben a percben a parti bozót közül megdördült a három tarackágyú, a nádasból pedig irtó sortüzelés ropogott közéjük, rémséges pusztítást okozva - és innen is, onnan is egetverõ harci kiáltással rohantak rájuk a nád közt rejtõzõ magyar csapatok.

A legelsõk élén Edömér rohant, kardját villogtatva és a vezéreket keresték lángoló szemei. A fegyvercsattogástól, harcizajtól egészen megittasulva, mámoros lelkesedéssel veté magát a legádázabb tusakodásba, midõn jobbról-balról két lovas ugratott melléje.

Az egyiket, egy elõkelõ spáhi agát, mielõtt kis urára mérhette volna görbe szablyáját, az öreg Bálint vágta le, amolyan régimódi csatlósos egész vágással, a másikkal azonban Edömér vette fel a harcot, bekezdõül levágva ezüstös paizshordozóját...

Ez egy elõkelõ albán bég volt, maga is és lova is, mint valami krokodilus, tetõtõl talpig csillogó pikkelypáncélba öltözve.

- Nekem jõjj, kutya! agyarkodott rá fenekedõ ordítással, mikor pajzshordozóját leesni látta és drága damaszkusi kardját megvillantva rettentõ csapást mért Edömérre, mit ez villámgyors félre­hajlással elkerülve, visszavágott oda, hol a sisak és pikkelypáncél hajlása némi rést hagyott és a másik percben az albán lovas hátranyaklott fejjel bukott le paripájáról.

Ebben a percben a küzdelem zaját túlharsogó, rémkiáltás harsant fel a törökök sorai között.

- Meneküljetek.! A keresztények elfoglalták a tábort. Mindjárt a nyakunkon lesznek!

Erre az amúgy is bomladozó, hátráló török sereget egyszerre oly páni rémület lepte meg, hogy fegyvereit elhányva, hanyatthomlok futott el a csatatérrõl. Sok a Tiszába fulladt, még több a nádas feneketlen ingoványaiba veszett, a többit pedig futásközben a nyomukba vágtató magyar csapatok ölték, aprították halomra, úgy, hogy hirmondó is alig maradt belõlük.

Edömér nem üldözte a futókat, hanem az albán bég pompás arabs paripáját igyekezett elfogni, mely még akkor is vad nyerítéssel száguldozott össze-vissza a harctéren, magával hurcolva kengyelbe akadt gazdáját.

Hátha még él és meg lehet menteni!

A sok hajszolásra és hivogatásra a nemes mén végre hajlani kezdett és békével megengedte fogatni magát a nádas szélén. A bég azonban már nem élt, de keze még a halálban is görcsösen szorította a drága damaszkusi szablyát, melyet Edömér, alig, hogy rápillantott, a fájdalom és öröm sikolyával kapott a kezébe...

Atyjának õsi kardja volt ez, ama nemes, büszke jelmondattal, melyet a Hollókövyek mindig megtartottak: »Hüvelyembõl jó ok nélkül ki ne végy, de ha kivészsz, becsülettel visszatégy« és a drágaköves markolatba bevésve a Hollókövy cimer szárnyas és koronás kígyója.

Hogy került ez a bég kezébe? Ott volt-e õ is ama gyászos éjszakán, vagy a rabló martalócoktól vette? Ezen egy percig se gondolkodott, hanem megrendülve omlott térdre és áhítatosan összecsókolá a drága ereklyét.

- Te küldöd ezt, atyám, te, segíts hát, hogy eskümet, fogadásomat mindvégig betölthessem! kiáltá a megindulástól remegõ hangon, áhitatos tekintetét a napfényes égre emelve...