Egy új barát.

» – – – – – – – – – – – – – – – –
  S gyorsan száguldva, vágtatott
  A Niger mentiben,
  Arany vala a zabola
  S csörögve rémesen
  Jó kardja méne tomporát
  Verdeste szüntelen.«

  Longfellow: »A rabszolga álma.«

Ezzel a fényes győzelemmel sok hadizsákmány is került a győztesek kezére. A táborban leirhatlan öröm és vigasság uralkodott s gyors hirnökök vitték szét a hirét mindenfelé az országban a Tisza melletti győzelemnek. Edömért nemcsak a vezérek, de az egész tábor is lelkesülten ünnepelte, amiből Hiasszárnak is bőven kijutott, mert ő volt az, ki ama sikerült cselfogással, hogy a keresztények elfoglalták a tábort, megfutamította a töröksereget.

- A gondviselés keze vezérlett benneteket táborunkba, mondá Homonnai azon a nagy lakomán, melyen az egész tiszti- és altiszti kar részt vett. Fiú te, benned nagy hadvezéri talentum lakik. Ne menj tovább, maradj nálunk. Még ma kinevezünk téged és Vihorláthy barátodat hadnagynak, a legelső ütközetben pedig kapitány lész!

- Úgy van! Szavunkat adjuk erre! szólott Ónody is.

Edömér elpirult örömében és büszkeségében, az öreg Bálint pedig szemét törülgette a nagy hadisátor hátterében.

- Én nem maradhatok, - de te László, fogadd el e fényes ajánlatot, ki tudja, ér-e még bennünket ilyen szerencse, fordult hozzá baráti biztatással.

- Úgy van! Legalább te maradj nálunk a táborban! biztatá élénken Homonnai.

- Még, ha generális pálcával, fejedelmi süveggel kinálnának, se hagylak el, Edömér, felelte László hév ragaszkodással, amiért Edömér meleg szeretettel szorította meg kezét.

Midõn a zsákmány felosztását befejezték, Homonnai mind a négyüket sátrába hivatta a napos tiszttel.

- Most vettem tudósításokat, hogy a sárosi és zempléni bandériumok utócsapatjait Tokaj alatt kell bevárnunk, ti pedig tegnap mondtátok, hogy indulni akartok. Megmaradtok-e e mellett?

- Ha kegyelmednek nincs ellenvetése, vezér uram!

- Csak az az óhajtásom van: itt szeretnélek benneteket véglegesen tartani. De hát ez nem lehet! Mikor szándékoztok indulni?

- Még ma déltájban, miután kegyelmetek a sereggel még vagy két hétig a Tisza mellékén táboroznak.

- Akkor mindjárt megirom a levelet jövendõ vezérednek, Eszterházy Gábor ezredeskapitány­nak. Õ tõle majd megtudjátok, mi van benne.

- Csak nem ir felõlünk valami szigoruan, vitéz ezredeskapitány uram? kérdé kiváncsiskodva az öreg Bálint.

- Ahá, remegsz, öreg vitéz, úgy-é? Már pedig én azt iratom meg õ kegyelmének, hogy soha többet el se ereszszen, ha egyszer megfogott benneteket. Bár én is meg tudnám tenni! nevetett Homonnai barátságosan.

Az indulásnál Edömér fején már az albán vitéz hegyestollú ezüst sisakja, mellén pedig az a bámulatos munkájú pikkelypáncél-vért csillogott a déli nap sugaraiban, mely könnyû és hajlós volt, mint a hal pikkelye és a tábori fegyvermûves úgy átigazította, mintha csak karcsú terme­tére öntötték volna.

A búcsuzás katonásan rövid, de annál lelkesebb volt, mert még akkor is hangzott utánuk a táborbeliek üdvrivallgása, mikor már az út kanyargóiból csak az ezüst sisak fénye villogott vissza.

Ónod alá érkezve, átadták a gyülekezõ nemesi bandériumok vezérének Homonnai uram rövid üzenetét, azután a rosszhirû ónodi erdõn keresztül folytatták útjukat Eger felé.

Midõn Eger tájékára értek, Hiasszár újra felvette török öltözetét.

- Várjatok rám itt a szõlõk alatt, én bemegyek egy kissé szétnézni a városba.

Azonban olyan sokáig idõzött a városban, hogy nemcsak türelmetlenkedni, de már-már aggódni is kezdtek miatta és midõn visszaérkezett, Bálint kérdésekkel halmozta el.

- Ugyan hagyj békét. Nehogy valami kelepcébe szaladjunk bele, meg kellett tudnom, üldözve vagyunk-e vagy sem? Abdi basa titkos megbizottjának mondtam magamat, hogy utat nyithas­sak Nógrádig a részünkre. Ennyi az egész! felelt a renegát kitérõleg.

Csakugyan, midõn Hatvanba értek, a kajmakám, kit az egri basa sebes küldönccel értesített, nemcsak frissítõkkel vendégelte meg õket, hanem még egy hat fõbõl álló lovascsapatot is rájuk akart erõszakolni kiséretül, - mitõl alig tudtak megszabadulni.

- Hiszen gyöngyen megy az egész, mint a parancsolat! Ember, te akkora darab aranyat érsz, a mekkora vagy! dörmögé jókedvûen Bálint, midõn már Hatvan látképe is elveszett a messze­ség­ben.

Hiasszár fejét csóválta, s homlokán még mélyebbre vésõdött az a ránc, mely a komor töprengés jele szokott lenni....

- De hát mi a tatár aggaszt, mikor a veszedelemnek még csak árnyéka se mutatkozik?

- Éppen ez aggaszt, - ez a nagy békesség nem tetszik nekem. Valami lappang mögötte. Mennél hevesebb vihar van készülõben, annál mélyebb csend elõzi meg. Valami nagy ármányra és gonoszságra készülõdnek, hogy eddig békében hagytak bennünket...

- Hát iszen igazad lehet, de résen leszünk ám mi is! szólt Bálint alantabb hangon.

Ettõl kezdve útjuk majdnem szakadatlanul visszhangos szálerdõkön vezetett keresztül. Mikor rövid pihenés után újra útnak indultak, már alkonyodott. Bálint boszusan vakargatta a tarkóját.

- Az Isten áldja meg az erdejét, bizony vége is lehetne már. Innen-onnan ránk szakad az éjszaka, kiáltá boszusan, de ugyan ebben a percben Edömér, ki Lászlóval pár lépéssel elõttük léptetett, megállt és csendre intette õket.

- Mintha segítségért kiáltott volna valaki, mondá hallgatózva, de csak az erdõ visszhangos zúgása suhogott és csak a száraz haraszt zörgött alattuk.

- Eh, valami eltévedt õzborjú rí anyja után, szólt Bálint s éppen indulni akartak, midõn újra felhangzott az elébbi panaszos kiáltás:

- Segítség! Segítség! Uram Isten, küldj valakit, hogy meghallják szavaimat, hangzott a távolból tompán, elmosódva.

- Semmi kétség, ember van veszélyben! Jerünk! kiáltá Edömér kigyult arccal, lovát a hang irányába fordítva.

- Csak vigyázva, édes uram, esengett melléje ugratva Bálint. Hátha martalócok mortifikálnak ott valakit és tízszeres számban vannak.

- Annál gyorsabb segélyre van szükség. Jer, László! és kardot rántva, vágtattak az egyre erõsbödõ jajszó felé.

- Ide, ide, jó emberek! hangzott feléjük - és egy fiatal embert találtak kezénél, lábánál fogva, egy terebélyes cserfához kötözve.

A fa körül le volt gázolva, vérrel volt befecskendezve a fû és haraszt, a szomszéd fához pedig egy megnyergelt paripa volt pányvázva, melynek nyergére egy szépmûvû kard és egy hosszunyelû kopja volt akasztva a fához kötözött ruháival egyetemben.

- Isten küldött benneteket. Óh, hála néktek! kiáltá az örömtõl elfulladó hangon.

- De hát mi történt veled! kérdé részvéttel Edömér és nyergébõl sebesen a földre szökve, tõrével elvagdalá a köteleket.

- Nagyszámú martalóccsapat támadt reánk és hosszú küzdelem után csatlósomat leölve, egy ide nem messze levõ mély vízmosásba vetették, engem pedig mindenembõl kifosztva, ide a fához kötöztek, lovammal együtt.

- És a martalócok? kérdezé élénken László.

- Mint szavaikból kivettem, az erdõ másik részén újabb utasokra leskelõdnek és csak alkonyatkor akarnak visszatérni, hogy magukkal hurcolhassanak.

- De te meg is vagy sebesülve! kiáltá Edömér az ifjú véres alsó ruháira mutatva.

- Csekélység! Könnyû karcolások! De most el innen, el, még pedig sietve, derék szabadítóim. A martalócok harmincöten vannak s minden percben visszatérhetnek. Mindenekelõtt engedjé­tek meg azonban, hogy szivbõl megköszönhessem a bátor segítséget, - és a nemes arcú, deli ifjú mind a négyüknek forrón megszorongatá a kezét, aztán gyorsan magára kapkodta ruháit és fegyvereit.

- Most el, még pedig vágtatva! A martalócok abban az irányban távoztak, nekünk tehát errefelé kell tartanunk, hogy kiérjünk e rosszhirû rengetegbõl.

- Hát ismerõs vagy e vidéken?

- Hogyne! Nógrádi születésû vagyok és Szirákon laktunk, honnan hajnalban indultam el bátyám után a táborba.

A megmentett ifjú vidám cimborának és jókedvû útitársnak bizonyult és már az elsõ nap valamennyien megszerették, akkor pedig éppen vége-hossza nem volt az örömnek, mikor megtudták, hogy õ is Eszterházy Gábor dunántúli táborába igyekszik, hol testvérbátyja, mint lovasstrázsamester szolgál s õ alatta akarja megkezdeni hadipályáját.

Keveházi István - így nevezte magát - apróra elbeszélte élettörténetét. Apjuk korán meghalt, beteges anyjukat a kapzsi rokonok, különösen egy prókátor nagybátyjuk, mindenébõl kifor­gatták, úgy, hogy a nagy vagyonból alig maradt annyi, melybõl szegényesen eltengõd­hettek. Móric, a bátya a hadipályán akarta szerencséjét keresni és katonának állott, õ pedig ágyban fekvõ beteg édes anyjuk mellett maradt ápolónak, kit csak hosszú évek multán váltott meg a halál keserves szenvedéseitõl.

- Anyánk halála után - folytatá gyors szavakban, mintha valami betanult leckét mondana fel - pár évig a rokonok házánál hányódtam, mert nem volt se testemnek, se lelkemnek hová fordulni. De bizony hamar meguntam a kegyelemkenyeret és a szántóvetõ, gazdálkodó életet, mert szivem mindig csak a zajos tábori élet után vágyódott. Katona akartam lenni én is, mint bátyám, de a körülmények több évig nem engedték, - míg végre most huszonöt éves koromban beteljesült e régi vágyam és bátyám oldala mellett majd csak viszem tán én is valamire.

Edömér élénk részvétet érzett iránta. Szomorú ifjusága, hányatott élete némiképen hasonlított az övéhez, csak az bántotta, hogy olyan könnyûvérû, érzéketlen hangon beszél édesanyjáról, küzdelmeirõl. Neki könyek tolulnak szemébe, ha drága halottjaira gondol, - ez meg nevet, kacag még akkor is, midõn róluk beszél...

- Tudja bátyád, hogy hozzá készülsz? kérdé komolyan.

- Dehogy tudja! Talán rám se ismer, hiszen majd kilenc éve, hogy nem láttuk egymást.

- Akkor te se fogsz rá ismerni! vegyült a beszélgetésbe László.

- Az bizony meglehet! válaszolá könnyedén. Hej, fiuk, fiuk, érjünk csak egyszer a táborba, meglássátok, milyen vig életet csapunk! Bátyámon kívül akad ám ott még néhány megyebeli vig cimbora is, kik nem régen esküdtek Eszterházy uram zászlója alá. Hej, milyen mulatságo­kat csapunk, meglássátok.

Erre már az öreg Bálint is közbeszólott az õ mély, dörmögõ hangján.

- Ha olyan mulatságot ért kegyelmed, mihez a kardcsattogás és az ágyudörgés húzza a talp alá valót, abban lesz részünk elegendõ, de másban aligha, mert amint hallottam, Eszterházy vezér uram nagyon szigorú katona s nagy rendet tart a táborban.

- Bizzad azt csak ránk, öregem! A hadi regula arra való, hogy ahol lehet, megtörje az ember. Ha nem lesz pénzünk, suttyomban zsákmányolunk, ha kifogy a bor és elemózsia, szépen feltörjük a papok és polgárok pincéit, - van ott elég, ne féljetek! Persze az ilyeneket nem szokás a felebbvalók orrára kötni. Bizzátok csak rám, mester vagyok én az ilyesmiben!

Edömér és László egymásra néztek.

- Mi nem fogunk részt venni az ilyesmiben, hanem szigoruan a hadi regulához tartjuk magunkat és ha te ilyesmikben töröd a fejedet, elõre is megmondom, nem leszünk jó barátok, mondá aztán Edömér komoly hangon és ettõl fogva némi idegenkedést kezdett érezni irányában, mi napról-napra növekedett mert Keveházi némelykor, akaratán kívül, úgy elszólta magát, hogy még az öreg Bálint is megütõdve csóválta fejét. De aztán azzal vigasztalta magát, hogy a táborban majd lerázzák nyakukról e nem szeretem vendéget.