A táborban.

...»Mielőtt megütköznék olvassa el ön ezen levelet«...

  Shakespeare: »Lear Király.«

Keveházi István értett ahhoz, miként kell megnyerni az embereket. Bármit tett, bármit mondott is, nem lehetett megharagudni reá, mert törleszkedõ, simulékony modorával és jókedvû bohóságaival csakhamar megengesztelte és jókedvre hangolta környezetét, sõt még az öreg Bálintot is nem egyszer meg tudta nevettetni, pedig ezzel ugyan kevés emberfa dicsekedhetett.

- Nagy selma biz õ kegyelme! mondogatta ilyenkor Hiasszárnak, ki szokása szerint csak csendesen mosolygott, de nem szólt rá semmit, pedig valamenynyiük között, õ neki igyekezett Keveházi legjobban a kedvében járni.

- Még csak egy-két nap, aztán Gyõr alá érünk, mondá egyik este, mikor éjjeli tanyára heveredve, szalonnát pirítottak az estélihez, lovaik pedig kipányvázva, az erdõszél kövér füvét ropogtatták.

Szép csillagos ég ragyogott felettük, a holdvilág pedig ekkor kezdett fényes arcával kibujni a hegyek mögül. Az estelit rég elköltötték, de az álom nem igen akart szemükre ereszkedni.

Edömér mélázó arccal bámulta a csillagokat... Fényes ragyogásukról megismerte a Sziriuszt, a Mezarthimot, melyek fájó, szomorú emlékeket költögettek fel szivében, úgy, hogy akaratlanul felsóhajtott.

Már ekkor két napja mult, hogy átkeltek a Dunán és másnap a partmentén haladva, egy kormánya törött dereglyét láttak ide-oda hányódni a széltõl magasra korbácsolt hullámokon.

A bentülõk, köztük egy török katona, is kétségbeesve kiáltoztak segítségért, mert a dereglye már-már merülni kezdett.

Edömér nem sokat gondolkozott, hanem egy lapos kavicsra rákötötte a nyereg kápáján függõ pányvakötelet és ügyesen a csónakba hajította.

- Kössétek a csónak orrához! kiáltá a két evezõsnek - aztán valamennyien megragadták a kötelet és a korhadt dereglyét lassan a part felé kezdték vontatni.

A parthoz közel azonban a megfeszült kötél, nagyot pattanva, elszakadt és a korhadt dereglye mindenestõl alámerült...

Az egyik halászt és a török katonát, kit bõ köpenye fentartott a vízen, nagy nehezen kimentették - és ebben úgy eltelt az idõ, hogy nemcsak a beálló éjszaka, de a közelgõ zivatar is fenyegette õket egyre hangosabban közeledõ morajával.

A halász elvezette õket egy roskadozó csõsz kunyhóhoz, hol a kiállott fáradtság és a zivatar zúgása között a többiek csakhamar elpihentek, csupán Hiasszár és az óriási termetû török katona maradtak ébren, ki nagy fogvacogás közt szárítgatta ruháját és fegyverzetét.

Hiasszár csakhamar egész bizalmát megnyerte Mizrának, a csausznak.

- Hogy tudtál arra a roskadozó dereglyére szállni? A szárazföld biztosabb! kérdezte tõle fejcsóválva.

- Dehogy biztosabb! A gyõri várkapitány, ez az ólálkodó kutya, megint rajta ütött a Vértes alatt elvonuló Risán bégre és levágta egész seregével együtt. Most Tata alatt táborozik és csapatjai ólálkodó farkasokként össze-vissza száguldozzák a környéket. Ha dereglyére nem ülök, elcsípnek, Allah fullaszsza meg õket! No, de nemsokára õ kelmének is ütni fog az órája!

- Hogy érted ezt?

- Csak úgy! Többet nem szabad elárulnom. Ezt is csak néked mondtam, mert igazhivõ vagy - és nagy titokban azt is megsugta, hogy õ nem közönséges csausz, hanem gyorsfutár és fontos fermánt visz a fehérvári basának.

Mikor a futár ruhái megszáradtak, pipára akart gyujtani, de keserves fohászkodások közt látta, hogy dohánya facsaró víz, - mire Hiasszár megnyitotta iszákját s egy csibukra való finom latakiáht ajándékozott neki.

Alig szívta ki azonban pipáját, egyszerre csak álmosodni kezdett és néhány érthetetlen szót mormogva, elnyujtózott a hamvadozó tûzrakás mellett.

Hiasszár egy ideig még várt, azután egy nyaláb rõzsét huzva ki a kunyhó oldalából, a pislákoló tûzre dobta és a fellobogó lángnál kikereste a futár dolimánjához varrt bõriszákot és kivette belõle a vörös selyembe göngyölt fermánt.

Vigyázva lágyította meg a sárga viaszpecsétet és kioldozva a vastag selyemszálat, kétszer-háromszor is nagy figyelemmel átolvasta, mire az elébbi módon újra lezárva, visszahelyezte a mélyen alvó futár iszákjába, azután õ is nyugalomra tért.

Reggelre kelve a futár a legközelebbi faluban lovat szerzett, õk pedig Tata felé indultak.

- Fiuk, ha jól megyünk, éjfélre a táborba érünk, mondá Keveházi, lova nyakát veregetve.

- Hát ezt a vidéket is ismered?

- Hiszen anyám Neszmélyrõl való, többször jártunk ott atyafi látogatóban. Rajta hát, fiuk! Ne kíméljük lovainkat!

Bálint lova azonban nem sokáig birta a nagy hajszát, valami éles kavicsban annyira megsántult, hogy csak lépésben haladhattak - s így éjfél helyett csak másnapi estszürkületkor érték el a tatai halmokat.

A feketedõ éjszakában egymásután gyulladtak ki a tábor õrtüzei, a lanyha éjjeli szellõ pedig a táborõrök töredezett jeltadó kiáltásait hozta el hozzájuk a méla csendességben.

- Hála légyen a Magasságbelinek, ki szerencsésen idáig vezérelt bennünket, mondá Bálint ünnepélyes hangon és tisztes fejérõl áhítattal leemelte a nehéz bõrsisakot.

- Az én török gunyám rossz ajánlólevél lenne az elõõrsöknél, azért, Bálint bajtárs, elõször ti jelentkezzetek a táborban, mondá Hiasszár és midõn ezek távoztak, a vele maradó Edömérhez fordult:

- Hallgasd meg, amit mondok, de ne szólj róla még barátainknak se, legalább addig ne, míg a vezérnek el nem mondtad.

Azt a török futárt én ópiumos dohányommal elaltattam és elolvastam a fehérvári basának szóló fermánt. A török nagy titokban hatalmas sereggel készül Gyõr ellen, hogy váratlanul ostrom alá véve, elfoglalhassa. Már minden készen áll s tán rövid napok mulva a falak alatt lesznek...

Eszterházy, a vezér, mit sem tud és hogy meg ne sejtse, hamis hiradásokkal és hamis mozdulatokkal jó messze el akarják csalogatni, hogy aztán útját vágják. Ez röviden a fermán tartalma - és ha te e drága hirt megviszed neki, nagy érdemeket, nagy dicsõségét szerzesz magadnak! Most pedig halld, szórul-szóra a fermán tartalmát, hogy a vezérnek el tudjad mondani.

Edömér meghatva szorítá meg a renegát jobbját:

- Köszönet hûséges ragaszkodásodért, - de áldozatkészségedet nem fogadhatom el. Tiéd az érdem, hogy e fontos titkot megszerezted, azért illõ, hogy te add át, nem pedig én...

Hiasszár felelni akart, de ugyanekkor Keveházi termett mellettük.

- Siessetek! A vezér sátorában vár bennünket.

Eszterházy Gábor, Gyõr várának vitéz parancsnoka ugyanakkor tért vissza a táborba. Tüzesvérû harci ménje még ott kapálódzott a vezéri sátor mellett, öreg csatlósa pedig éppen csillagos sarkantyuit oldozta le, midõn az elõõrsök õket bevezették hozzá.

Ércesen csengõ hangon fogadta köszöntésüket és mialatt fegyvernöke daliás termetérõl leemelte láncszemes páncélingét, sas szeme villámló tekintettel röpült egyikrõl a másikra.

- Mi vezetett benneteket táboromba? kérdé azután kemény hangon, mire Edömér átadta Korláthkövy fõispán és Homonnai levelét.

Sietve metszette fel a pecséteket, de homlokredõi már az elsõ soroknál elsimultak, s élesen jellegzett, hõs tekintetû arca nyugodt, barátságos kifejezést öltött.

Párszor érdeklõdve pillantott fel a levélbõl Edömérre és Hiasszárra, midõn azonban Homonnai levelét kezdé olvasni, arca felsugárzott és elégedetten bólintgatott fejével:

- Hõs apának hõs fia! mondá, összehajtva a leveleket, azután jobbját a fiú vállára tette.

- Vitéz atyádat ismertem! - A legjobb ajánlólevél, hogy az õ fia vagy! Légy olyan, mint õ! szólt, miközben szívesen megrázta kezét.

Azután a szállásmestert hivatta sátorába.

- Szállásoljad el ezeket a fiatal vitézeket. A többirõl majd holnap intézkedünk s Edömér és Hiasszár kivételével barátságos kézintéssel elbocsátá õket.

- A vitéz Homonnai magasztalólag ir rólatok levelében, örvendek tehát, hogy seregem két ilyen fiatal vitézzel szaporodik. De most beszéljetek, mit tehetek értetek e levél értelmében? szólt, erõs öklét Korláthkövy levelén nyugtatva.

- Grácia legyen szavaimért, uram és vezérem, felelé Edömér kigyult arccal. A minket érintõ dolgok hadd maradjanak késõbbre! Fontosabb érdekek forognak most kockán. Közeli vész fenyegeti Gyõr várát és seregedet! Beszélj, Hiasszár!

A renegát erre szóról-szóra elmondá a bámuló vezérnek a fermán tartalmát és azt is, hogy hol és mi módon jutott hozzá.

- Istenemre mondom, nagy szolgálatot tettetek e hirrel, kiáltá hevesen. Mindenekelõtt azonban intézkednünk kell, - és ércesen felharsanó parancsszavára csakhamar megtelt sátora a csa­pa­tok parancsnokaival, kiknek a legszigorubb titoktartás mellett kiadta a szükséges rendeleteket és kis idõ mulva vágtató lovas futárok dobogása hangzott mindenfelé az éjszakában.

A haditanács végével kis ideig mély gondolatokba merülve, járt fel-alá sátorában, azután megállt elõttük.

- Oly nagy szolgálatot tettetek, hogy magatok szabhatjátok meg a jutalom árát! Szóljatok hát, mit kivántok? mondá biztató hangon, de mivel egyik se szólt, csak ötölve-hatolva egymásra néztek, - Hiasszárt szólítá meg.

- Szólj te elõször!

- Tarts meg szolgálatodban, ez minden, amit kérhetek.

- Ha magad akarnál menni, se eresztenélek! Rád nagy szerep vár ebben a háborus világban, szólt Eszterházy. De igaz! Fõispán rokonom azt irja: magyar vagy. Miért viselsz hát török nevet?

Hiasszár arca elsápadt, de aztán nyugodtan felelte:

- Tüstént elmondom, de elébb hallgasd meg fiatal uramat és pártfogómat.

- Igazad van, rendjében mindent. Rajtad a sor, fiú! Mondd ki bátran és õszintén, mit kivánsz?

Edömér mélyen fellélekzett:

- Engedd meg, hogy a portyázásokban és beütésekben mindenha résztvehessek, mert csak így reménylem hugom elrablóját feltalálni, - és ha kérhetek még valamit: légy ugyanily jóakarattal Vihorláthy László bajtársam és öreg Bálintom irányában is.

Eszterházy jóakarólag bólintott:

- Legyen úgy! Szolgáljátok egy zászló alatt a hazát. Errõl még holnap beszélünk. Most pediglen, miután fõispán rokonom levelében nagyon a lelkemre köti, hogy kihallgassalak benneteket, - hát beszéljetek.

Éjfélen túl járt az idõ, s a fiastyúk apró csillagseregével már magasan járt az égen az álomba merült tábor fölött, midõn kiléptek a vezéri sátorból. Hiasszár arcán eddig nem látott derüs nyugalom, Edömérén pedig remény és lelkesültség sugárzott.

Az egyik õr megmutatta a részükre kijelölt sátort, s Hiasszárnak úgy tetszett, mintha egy setét árnyat látna ugyanekkor beosonni, - de midõn beléptek, társaik már javában aludtak, idegennek pedig nyoma sem volt sem künn, sem benn a sátor körül.

- Csalatkoztam volna? kérdé önmagától kétkedve... Nem, ezt nem hiszem! Még a sátor vásznát is láttam mozogni a rávetõdõ világosságban.

Másnap kora hajnalban a paripák nyerítõ dobogása és kürtharsogás ébreszté fel a tábort.

- Ejnye, de rövid volt az éjszaka, dörmögé ásítozva Keveházi, midõn a sátor függönye félrelebbent és hangos üdvözléssel négy katona lépett be, kiknek láttára hangos örömkiáltásra fakadt.

- Adjon Isten, földieim! Hát megtudtátok, hogy itt vagyok? kiáltá elébük.

- De meg ám, még az este, felelt egyik, mire mindakét részrõl hangosan örvendeztek a nem várt viszontlátáson.

A kérdések és feleletek egymásra következõ özönében, Keveházi István egyszerre csak elkiáltotta magát:

- No nézzétek! Én csak darálok, darálok, ahelyett, hogy mindjárt Móric bátyámról kérdezõs­ködném. Hol van õ, megmondtátok neki, hogy itt vagyok?

A négy földi némán nézett egymásra s végre a legöregebbik, egy ravasz sunyiképû huszár, kit társai csak Patkónak tituláltak, rezes, durva hangját szelidre erõltetve, megszólalt:

- Bizony, öcsém, már csak megmondjuk - a szegény Móric, már félesztendejénél több, hogy elesett vitézül. Egy kontyos pogány durrantotta le, akit én aztán elkeseredésemben tüstént utána küldtem. Utolsó szavával is engem bizott meg, hogy a mi kis cók-mókja, értéke maradt, azt õrizzem meg a te számodra. Gyere velünk, mindjárt át is adom!

Keveházi elfödte arcát mindakét kezével:

- Már most ki lesz az én védõm, pártfogóm és oktatóm? fohászkodott fel keservesen.

- Hát mink, la, földieid! Egyenesen ránk bízott. A kapitányt mindjárt meginstáljuk, hogy mellénk oszszon be! De siess már no, mert nemsokára kezdõdik a csapatmustra és az ujoncok felesketése! - siettette a dereshajú Patkó, miközben tekintetével végig mustrált mindenkit a sátorban.

Keveházi erre kevés szóval megismertette földieit, azután megigérve, hogy mindjárt visszatér, velük együtt eltávozott.

Alig, hogy eltávoztak, két fiatal csatlós legény toppant be, a párolgó reggelit hozva, melyet künn nagy bográcsokban fõztek.

- Lindvay Miklós kapitány uram küldi kegyelmeteknek! jelentették katonásan összeverve bokáikat. Ennek utána pedig ne sajnáljanak sátorába fáradni. A lovakat és szerszámot addig mi majd ellátjuk.

- Dejszen nem bizom azt rátok! dörmögé Bálint és míg urai reggeliztek, a két csatlós segítségével ellátta a lovakat, közben pedig kikérdezte õket a táborbeli állapotokról.

Egyszerre csak e kérdéssel fordult hozzájuk:

- Ismertetek valami Keveházi Móricot a seregben?

- Hogyne ismertük volna, felelt egyik, hiszen földim volt. Derék jó úr volt. Vitéz katona, vakmerõ, bátor. Hadnagynál is feljebb vitte volna, ha el nem esik.

- Hát te is nógrádi születésû vagy?

- Az apám se volt az! Zalai vagyok!

De hiszen Keveházi Nógrádból való volt!

- Dehogy onnan; Zalából, a Balaton mellékérõl, hiszen öregapám az õ jobbágya volt...

Bálint nagyot nézett, de nem szólt rá semmit, mert Edömér és László kiléptek a sátorból.

Lindvay Miklós, a kapitány, vakmerõ bátorsága s hõsi vitézségeért kedves embere volt a vezérnek. Ennek csapatjába osztotta tehát be az ifjakat, kiket ez õszinte magyaros nyiltsággal fogadott, midõn jelentkeztek nála, az öreg Bálintnak pedig barátságosan vállára veregetett:

- Hallottam, hogy még huszárosan ki tudod teremteni a hat vágást, öreg! No, majd meglássuk. Nálunk gyakorta lesz részed a tokajihoz hasonló dáridóban. Hiába, pogány népek vagyunk, nem szeretjük a böjtöt.

Bálint nem adta sokért ezt a megszólítást, mert már elõzõleg megtudta, hogy a fiatal kapitány a dunáninneni seregek egyik legkiválóbb hõse s az õ csapatja van mindig megbizva a legvak­merõbb hadi vállalatokkal, beütésekkel és portyázásokkal. A táborban csak repülõ seregnek nevezik s a legutolsó embere is a legjobb vitézekbõl van válogatva.

Alig öltötték fel az egyenruhát, sorakozóra riadoztak a kürtök és az egész tábor négyszög arcvonalba állott fel, közepén a Szûzmáriás és országcimeres hadizászlóval.

Az ujoncok felesketésére maga a vezér is megjelent szén-fekete harci ménjén s sas szemét végigvillanva a csapatokon, rövid, lelkesítõ beszédet intézett hozzájuk, a haza, király és zászlójuk iránt való törhetetlen hûségre intve õket.

Midõn Edömér is felesküdött a hadi zászlóra Eszterházy Gábor buzdító szavak között, kiemelve a tokaji ütközetben tanusított vitézségét, azon tüstént megtette elsõ alhadnagynak Lindvay kapitány repülõ csapatjába, ki mindjárt a csapatok élére állította, miután egyuttal parancs adatott az indulásra is.

Büszke örömmel vette át a vezényletet, mert ezzel a hirnév és dicsõség fényes üstökösútját látta megnyilni maga elõtt.