Balboa kapitány.

»Hős Helmer eléjük keztyüt dobott,
  Bennem jó lovagra találtatok.«

  Svéd ballada.

A török csakugyan ostrom alá vette Győrt, hanem Eszterházy Gábor a várparancsnok oly vitézül védelmezte, hogy rövid néhány napi ostrom után a nagyszámú töröksereg tönkre verve takarodott el falai alól.

Edömér, ki szintén részt vett a védelemben, annyira kitüntette magát, hogy Eszterházy a csapatok viharos éljenriadala között, ott a hely szinén, az ágyuk dörgése között előléptette hadnagynak, barátját Vihorláthy Lászlót, pedig őrmesternek, ki az utolsó kirohanásnál súlyos sebet kapott és csak Edömér önfeláldozó vitézségének köszönhette, hogy a janicsárok össze nem aprították.

A tábori felcser komoly ümmögetéssel kötözte be a mélyen tátongó sebet és még komolyabb fejrázással felelt a tudakozódásokra:

- Nemesebb részek vannak megsértve! hm, hm! sok vért vesztett, de erős és fiatal. Talán kibírja... No, majd meglátjuk!

Edömér csaknem feljajdult, midőn a harc végével barátjának mozdulatlan, halálsápadt arcát meglátta. Noha, minden porcikája kivánta a nyugalmat, még se akart mozdulni az ágy mellől és csakis a fővezér hivására távozott el kis időre.

Midőn visszatért, Keveházi Istvánt találta az ágy mellett, ki buzgón segédkezett Bálintnak az ápolásnál.

- Az imént hallottam, hogy barátunk megsebesült. Engedd, hogy hálám kis részét leróhassam. Senki se ért nálamnál jobban a betegápoláshoz. Úgy gondozom, mint saját édes testvéremet, kérte meghatottan, mire Edömér engedett és hajnaltájban ő is nyugalomra tért.

Midőn azonban kacagányát láncszemes páncélingével együtt lekapcsolta, egy összelapult ólomgolyó hullott nehéz koppanással a földre a kacagány ráncai közül...

- Imhol van a lyuk is a kacagányon. Ez a lövés hátulról történt, a mi sorainkból! - kiáltá Bálint felháborodva.

- Ugyan ne kiabálj annyira, a sebesült felébred a tulsó szobában. Valami kósza, eltévedt golyó lehetett, midõn a muskétások sortüzelése között kirohantunk. Ilyesmi gyakran megesik. Barnabás káplárt ugyanilyen kósza golyó sebesítette meg mellettem, az elsõ kirohanásnál...

Bálint azonban nem nyugodott addig, mig csak a páncélingen is meg nem találta a surolás helyét.

- Kósza golyó létére nagyon is jól volt célozva. E páncéling nélkül, sziveden ment volna keresztül, szólt komoran az öreg, - azután dörmögve ment a benyilóba, hogy a medvebõrrel beterített ágyat még egyszer megigazítsa, magának pedig a benyiló ajtaja elõtt a földre vetett ágyat.

- Hiasszár bizonyára megmondaná, véletlen-e vagy szándékosság, de jó idõbe telik, mig hazakerül Sztambulból, mormogá, midõn a gyertyát elkoppantva, az öreg emberek rendes szokása szerint, hosszú fohászkodással végig feküdt a küszöb elõtt.

Másnap reggel a gyõzelem emlékére, valamennyi templomban ünnepélyes Te Deum-ot tartottak és midõn Edömér hazakerült az istentiszteletrõl, Vihorláthy Lászlót már teljes eszméleténél találta, de a nagy vérvesztéstõl annyira el volt gyöngülve, hogy alig lehetett a szavát érteni, midõn halvány mosolylyal azt kérdezte az ágyához lépõ Edömértõl:

- Nem vagy megsebesülve, Edömér?

- Nem, László, még csak egy karcolás se esett rajtam!

- Hála Istennek! Csak hogy te nem vagy megsebesülve. Én értem nem nagy kár, ha meghalok is. Keveházi elbeszélte, milyen fényes gyõzelmet arattunk.

- Hát azt mondta-e, hogy téged is strázsamesterré tett a vezér vitézségedért?

E kevés beszéd azonban annyira kimerítette, hogy már felelni nem tudott. Megint elalélt, mindnyájuk nagy ijedelmére, úgy, hogy a tábori felcserért kellett futtatni.

De az erõteljes ifjú szervezet utóvégre is gyõzedelmeskedett és Keveházi gondos ápolása alatt lassan-lassan javulni kezdett, úgy, hogy Edömér jobb kezekre már nem is bizhatta volna barátját, valahányszor a szolgálat érdekében távoznia kellett.

Egy napon éppen a vidéken tett kémszemlérõl érkezett haza csapatjával s midõn benyitott a várparancsnok elõszobájába, épp akkor távozott onnan zajos sarkantyupengetéssel egy atléta termetû egyenruhás alak, akkora parókával, mint egy oroszlánsörény.

Edömér kötelesen szalutált a kapitányi egyenruha elõtt, mit ez azonban csak gõgös, kihivó fejbiccentéssel viszonzott.

- Nem találkoztál odakünn Balboa kapitánynyal? kérdé tõle Eszterházy, miután megtette jelentését.

- De igen, ha õ volt, ki épp most távozott.

- Kerüld, amennyire lehet! Izgága, veszekedést keresõ ember s párbajai miatt minden ezredtõl távoznia kellett. Már többször halálra is volt itélve, de magasrangú pátfogói kérésére és máskülönben vitéz karjáért mindig megkegyelmeztek neki. Most is úgy menekült Bécsbõl a Lotharingiai herceg ezredétõl, mert leszurta ellenfelét. Úgy mondják, ez már a harmincharmadik párbaja - és a vivásban nem mérkõzhetik vele senki herkulesi ereje és nagy ügyessége miatt.

- Úgy látszik, gyönyörûségét találja az öldöklésben. De egyszer majd õ kegyelme is emberére fog találni!

- Igazad van. Én sem szeretem az ilyen vasgyúrókat, de ajánló levelei miatt nem utasíthattam el, mert máskülönben meg vakmerõ, vitéz katona, réme a töröknek és karja a mostani idõben sereget ér a hitetlenek ellenében. Mint jóakaród figyelmeztetlek, kerüld vele az össze­koccanást.

- Amennyire a bátorsággal és katonai becsülettel összefér, kerülni fogom, szólt Edömér.

- Különben megmondtam neki, hogy nem szeretem tisztjeim között a párbajozást. Ne egymást, hanem az ellenséget fogyaszszák! És õ vitézi parolájára fogadta, hogy ezentúl a hitetlenekkel keresi a mérkõzést! mondá, miközben barátságos kézintéssel elbocsátotta magától.

Balboa kapitány fogadása azonban csak üres szóbeszédnek bizonyult. Alig melegedett meg kissé új állomásán, erõszakos, sértegetõ modora miatt, tiszttársai valamennyien megutálták és a szolgálaton kívül kerülték, ahol csak lehetett.

Ez a kapitányt természetesen nagyon boszantotta és csak a jó alkalmat leste, hogy valakibe szépszerével beleköthessen. És ez az alkalom nem is soká késett.

A polgárok a város védõszentjének ünnepét, a kivivott gyõzelem emlékére, a szokottnál még fényesebben készültek megülni s e végbõl a tanács deputációval járult a várparancsnok elé, ki tisztjei élén készült õket fogadni.

A tisztek már mind összegyûltek a palota fegyvercsarnokában, és csak Edömérre várakoztak, kit szolgálata késleltetett a megjelenésben.

Balboa kapitány hosszú spádéját csörtetve, kihivó dölyffel sétált fel-alá, idõnként egy-egy nyersen odavetett szóval véve részt a társalgásban.

- Kire várunk még? kérdé egyszerre türelmetlenül.

- Hollókövy hadnagyra, felelte egy árkoláj tiszt.

A kapitány szeme felvillant.

- Micsoda! Egy ilyen tacskó várakoztatja az egész tisztikart! No majd megtanítom én a pontosságra! kiáltá, hangját annyira neki eresztve, hogy mindenki meghallhatta.

- Válogassa meg kegyelmed a szavait. Fiatal bajtársunk hõsi vitézségével mindnyájunk becsülését és barátságát kiérdemelte, mit nem mindenki mondhat el magáról, kiáltá Lindvay kapitány célzatosan.

Balboa ragyás arca elsápadt, azután vérvörösre gyulladt haragjában.

- Ezért számolni fog kegyelmed! kiáltá harsányan.

Ebben a percben lépett be Edömér, katonásan tisztelegve.

Balboa kihivón elébe dobbanva, útját állta!

- Korábban szopj, tacskó, ha férfiak várnak. Most pedig büntetésül ugord át kardomat! recsegte, a jelenlevõk rosszaló zúgása között.

Edömér arca elsápadt e meggyalázó sértésre, a másik pillanatban azonban már villámló szemmel mérte tetõtõl talpig és úgy vágta nehéz bivalybõr kesztyûjét ragyaverte arcába, hogy a szeme szikrázott belé.

A vasgyúró bõszülten kapott kardjához, de többen közbe vetették magukat, mert a deputáció már az ajtó elõtt várakozott.

- Megölöm! Az élõ Istenre, megölöm! hörgé, fogait csikorgatva.

A fõparancsnok a deputáció távoztával természetesen mindenrõl értesült és nagy haragra lobbant, úgy, hogy midõn Edömér nála jelentkezett, komoran összevont szemöldökkel fogadta.

- Tudom, miért jösz! Csapatbéli elöljáród, Lindvay kapitány az imént bajviadalra kért engedelmet. Nem tudjátok, hogy a párosviaskodás szigoruan tiltva vagyon?

Edömér hallgatott.

- És ha én, mint parancsoló vezéred, megtiltom a verekedést? riadt rá kemény hangon.

- Halálitéletemet mondod ki vele, vezérem! Csak gyáva és becstelen tudna ily sértést megtorlatlanul túlélni!

Eszterházy kis ideig hallgatott.

- Csak legalább Lindvay volna az elsõ... akkor még volna reményem, mormogá fogai között, de ez a fiú azzal a spadasszinnal, azzal a kapuai viadorral megy elsõnek egy szál kardra... Baromi erejével az elsõ összecsapásra legázolja, összetöri...

- A baj már megvan! szólt aztán kissé enyhébb hangon. Az engedelmet meg kell adnom néked is, mert tisztjeim becsületén foltot nem tûrök. Szeretnék haragudni rád, de csak kimondom: fiú, én féltelek téged...

- Minden pillanatban Isten kezében vagyunk, vezérem! felelt nyugodtan Edömér.

Minthogy a viadalnak másnap kora hajnalban a vár alatti bástya félreesõ részén kellett megtörténni, mihelyt szolgálatát végezte, sietett hazafelé, - hol már László és az öreg Bálint érthetõ aggodalmak között várták, mert Keveházi még délben hirét hozta a történteknek.

Mialatt Bálint lesegíté róla nehéz hadiöltözetét, kérdéseikre elmondta az egészet, azután meghagyva neki, hogy pittymallatkor költse fel, szobájába zárkózott és irni kezdett.

- Csak legalább Hiasszár volna itthon! Miért is kellett neki elmenni! dörmögé maga elé az öreg.

- Bizony egy polturát se adnék a hadnagy életéért, mormogá Keveházi is magában - és mintha mosolygott volna mellette...

Késõ éjszakára járt már az idõ, midõn Edömér kiverte a pennáját és zöld selyemszállal átkötve, lepecsételte a leveleket, azután biztos, gömbölyû vonásokkal mindegyikre ráirva a címet, fiókjába rejté.

- Jó öreg Bálintom, még most is ébren vagy? Az aggodalom nem hagy aludni, úgy-e, mondá elérzékenyülten, midõn behallotta az öreg álmatlan forgolódását és sóhajtásait.

Azt csak Isten tudja, mit hoz a holnap! Élek-e, halok-e? gondolkozott merõn a gyertya lobogó lángjába bámulva. Azután kivette keblébõl édes anyjáról rámaradt talizmánját, melynek finom láncocskáján ott függött Csilla aranykeresztecskéje is. Sokáig elérzékenyülten nézte mindakettõt, azután áhítattal emelé ajkához.

- Mindenhová a ti emléketek fog kisérni mindvégig, suttogá ellágyuló hangon, azután ágyára vetve magát, csakhamar nyugodt álomba merült...

Az égalján derengõ elsõ rózsaszinû csikocskánál Bálint megkopogtatá ajtaját, mire gyorsan felöltözött és éppen kardját akarta felkötni, midõn segédeinek: Borbély Balázsnak és Lõrinczi Novák Ádámnak a hangját hallotta kívülrõl.

Hévvel csókolta meg a vésûzött markolatot:

- Ezzel estél el vitézül, én édes jó apám! Segíts hát, hogy én is, akár élek, akár halok, becsülettel megfeleljek vasára edzett jelszavunknak! rebegte imaszerû fohászszal. Aztán gyorsan fejébe nyomva sastollas csalmáját, derült köszöntéssel sietett elébe a tiszteknek.

- Készen vagyok, bajtárs uraim, indulhatunk! szólt, azután meleg kézszorítással búcsuzott el Lászlótól. Midõn hûséges Bálintjának is odanyujtá jobbját, az öreg hangja elcsuklott és remegõ keze görcsösen szorította az övét.

- Bátorság, hûséges, jó öregem! Amint Isten akarja! vigasztalta az öreget és a fordulónál még egyszer búcsut intett neki kezével.

A vár és környéke még mély álomba volt merülve s midõn a kapun kiléptek, a toronyõrök akkor kürtölték a négy órát.

A császár-bástya köröndjénél Lindvay kapitánynyal és segédeivel találkoztak és innen már meg lehetett látni a véres találkozó helyét elõre megásott páros sirgödreivel.

Balboa kapitány már ott várakozott rájuk és midõn jönni látta õket, kihivó mozdulattal ütött kardjára.

- Itt jönnek az én zselléreim! A lakás már készen van számukra, szólt kegyetlen tréfával, a sirgödörbe rúgva a lábaihoz gurult göröngyöket.

Csak mennél kevesebb teketória, tanú uraim! fordult aztán fennhéjázó hangon segédeihez, hogy ellenfelei is meghallhassák. Én minden feltételt elfogadok!

- Én is! szólt Edömér, s midõn a segédek össze akarták mérni kardjaikat, hidegen visszautasítá:

- Tartsa meg kiki a magáét!

- De a kapitányé jóval hosszabb! sugá neki Novák elképedve.

- Majd megtoldom egy lépéssel!

A kapitány kardja csakugyan jóval hosszabb egyenes spádé volt kacskaringós kosárral a markolatján, az övé pedig kissé hajlott, nehéz damaszkusi szablya.

Harcolni, súlyos csapásokat osztogatni jó, de nem bajvívásra való!

Balboa kapitány ördögi örömmel nevetett magában, s Edömér gyakorlatlanságának rótta fel a választást.

- Csak hadd hetvenkedjék s fáraszsza ki magát az úrfi! Ezzel az egyenes karddal majd megmutatjuk neki, hogy a párbajvivás nem csatározás! gondolá és mindaddig néma, kihivó gõggel hallgatott, míg csak a támadásra a jelt meg nem adták.

Midõn azonban kardjaik összecsaptak, a visszafojtott hetvenkedõ bandita természet kitört belõle és sértõ gúnyolódással igyekezett zavarba hozni ellenfelét.

Edömérben azonban emberére talált. Mintha nem is hallaná, olyan szabályszerû nyugodtsággal hárította el a csapásokat.

- Úgy látom, értünk egy kicsit a viváshoz! nevetett, fehér fogait mutogatva, melyek nagyok és erõsek voltak, mint a farkasé. De tudja-e, hadnagy uram, én már harminchárom ellenfelemet megöltem?

Edömér válasz helyett könnyedén elhárította az akkor divatozó egyenes cseldöfést, miben Balboa kiváló mester volt.

Ez a kapitányt kissé meghökkentette. Játszani akart vele, mint a macska az egérrel, - ehelyett komoly ellenfélre talált s ugyancsak össze kelle magát szednie, nehogy ez a fiatal suhanc szégyenszemre felcsúfolja valami vágással.

- Kegyelmed lesz a harmincnegyedik, kapitánya pedig a harmincötödik áldozatom. Balboa kapitányt még nem sértették meg büntetlenül!

- Engem se! válaszolt hirtelen Edömér, egy körvágással úgy felcsapva a kapitány egyenes spádéját, hogy majd kirepült a kezébõl.

Ez olyan dühbe hozta, hogy felordított és kiülõ szemét elfutotta a vér.

- Így vagyunk! Most már elég a játékból! harsogta öblös hangján és bikanyakát elõre feszítve, egész rohammal veté magát ellenére.

- Sétáljunk, úrfi, a gödörig... Ott aztán imádkozz! és minden felordító szavát egy-egy villámgyors cselvágás követte, orsószerû villanással.

- Nem innen egy tapodtat se! kiáltá Edömér és eddigi védekezésébõl támadásba csapva át, oldalt kényszeríté fordulni, nehogy a felkelõ nap elkápráztassa szemeit...

Most tünt csak ki a kissé meghajlott kard elõnye a hosszú egyenes spádé ellenében, ha ügyes kéz forgatja, mint azt az öreg francia kolonellus Edömérnek tanítás közben megjósolá. Mintha a mesék gyõzhetetlen bûvös kardja lenne, egyik cselvágás a másik után vallott kudarcot és félrecsapva surrant el a levegõben.

A párbajsegédek irtózva nézték az egyre ádázabbá váló küzdelmet, a gyenge Dávid küzdelmét az óriás Goliáth ellenében.

Kardjaik szikrázva csengtek, csattogtak, tekintetük lángolva keresztezé egymást, csakhogy, míg Edömér arca mozdulatlan maradt, a kapitányé egészen ki volt kelve a dühtõl és hörgõ hangon átkozódva, végre is azokhoz az alattomos bandita-fogásokhoz folyamodott, melyekkel még minden ellenfelét leterítette. Mikor aztán ezekkel se tudta leteríteni, utolsó, de legveszedelmesebb cselfogását vette elõ, mely már nem lovagias párviadalhoz, hanem orgyilkossághoz hasonlított.

Ugyanis mindenáron ellenfele kardját igyekezett balkezével elkapni, hogy jobbjával sziven döfhesse és ezt a hitvány fogást nagy büszkén a maga nevérõl nevezte el.

Ugrásra készülõ fenevadként csak az alkalmas pillanatot leste, midõn egy göröngyben egyszerre csak megcsúszva, Edömér kardja fedezetlen vállát felhasította, mi dühét a végsõkig ragadta.

- Ha maga a pokol segít is, meghalsz, fattyú! Nesze, ez Balboa kapitány vícsele! övölté vadállati hördüléssel és testének egész súlyával ráveté magát.

- Ez pedig az enyém! kiáltá Edömér, kardjának villámsebes sziszszenése között s a hirhedett bajvivó átszelt torokkal, egész hosszában végig zuhant a földön.

- Megérdemeltem! hörgé vérében úszva, midõn a segédek odarohantak, hogy felemeljék. Hagyjatok, végem van... Hivjátok ide azt a fiut! hörgé szakadozottan és nagy erõlködéssel oldalára fordult.

Edömér megrendülve sietett haldokló ellenfeléhez.

- Nem haragszom rád... becsületes viadalban öltél meg... de én, én... engem elért a büntetés... hanem te vigyázz magadra, vigyázz... mert mindenfelõl orgyilk...

Leirhatatlan erõlködéssel akart még valamit mondani, de csak ajkai mozogtak. A széles sebbõl torkába ömlõ vér fojtogatni kezdé. Keze görcsösen markolt a sirgödör földjébe... azután nem mozdult többet...

A halál mindent kiegyenlít, a kiömlõ vér mindent megengesztel. Így Edömér is lelke mélyéig meghatva, segített ellenfelét - az akkori idõkben dívó párbajszokások szerint - mindjárt ott a helyszinén eltemetni, abba a jeltelen, földszinével egyenlõ sirba, mely tulajdonkép neki volt szánva... Azután hallgatagon visszaindultak a vár felé...

- Vérfagyasztó, de vitéz viadal volt. Mását még nem láttam. Fiú, büszke vagyok rád! szólalt meg komolyan Lindvay kapitány, midõn a toronykörönd alatt elváltak.

- Egy öreg árkoláj kolonellustól tanultam! szólt Edömér.

A fordulónál az öreg Bálint sietett elébük és midõn õt épen, sértetlenül meglátta, harsogó örömmel felújjongott:

- Meg sincs sebesülve! Hála néked Teremtõ Istenem!

És olyan diadallal kisérte hazafelé, mintha õ nyert volna egy egész dicsõséges ütközetet.

- A hires párbajvivónak vége van! Ezzel a szóval nyitotta fel elõtte az ajtót, mire László is kitörõ örömkiáltással nyujtá eléje kezét, Keveházi pedig kisértetiesen elmeredve nézett rá - és nem tudott egy szót se kiejteni...

- Tán bizony sajnálja kegyelmed azt a banditát, mi?... rivallt rá az öreg Bálint mérgesen...