Vészhírek.

»Valtham apátja felsóhajt
  Mélyen a hir felett,
  Hogy Hastingsnál Harold király
  Gonoszul elveszett.«

  Heine: »Hastingsi csatatér.«

- Haj, haj, miért is kell az ilyen nagy hősnek és hadvezérnek elveszni! szólt egyik nap a parancsnok és rámutatott Zrínyi Miklós, a szerencsétlen véget ért költő hadvezérnek az arcképére, mely az »Obsidio Szigethiana« lapjai közé volt helyezve, mit éppen akkor olvasgatott, midőn Edömér belépett hozzá.

Mert attól a naptól fogva, hogy a hirneves párbajvivót legyőzte, úgy a tisztek, mint a legénység között egész legendákat beszéltek arról a viadalról és Edömért egekig magasztalták, dicsőítették, sőt maga Eszterházy is e naptól fogva úgyszólván fiaként bánt vele és szabad bejárást engedett magához a nap bármely órájában.

- Tán valami rossz hir érkezett, vezérem?

- Tornyosulnak a felhők mindenfelől. Rossz hirt kaptam Pozsonyból a nádortól. A török erősen készülődik, a követségről pedig még semmi hir. Urunk és királyunk szerfelett aggódik, mint Strattman kancellár irja, mert már vissza kellett volna Kaprarának a követséggel érkeznie. Szóval drága a jótanács, fiam!

- Bízzunk, kegyelmes uram, Hiasszárban. Ő minden esetre megbizható hireket hoz.

- Én is csak e kipróbált hűségű emberben reménykedem. Noé nem várta nehezebben zöldággal visszatérő galambját. Csak ne történt légyen véle valami veszedelem. Már a mult héten meg kellett volna neki érkeznie.

- Akkor minden órán várhatjuk visszatértét, kegyelmes uram. Hacsak meg nem halt, visszaérkezik, válaszolt a vett napiparancscsal távozóban, Edömér.

Egy félórát sem időzött még az őrségen, máris újra sietve hivták a parancsnokhoz, s midőn belépett, kimondhatlan örömére a várva várt Hiasszárt találta ott, ki barátságos és sokat jelentő tekintettel üdvözölte.

Eszterházy azonban annyira fel volt indulva, hogy még az üdvözlésre se engedett nekik időt.

- Folytasd, folytasd! sürgeté hevesen. Tehát Kaprarát a követséggel együtt letartóztatták, hogy hirt ne hozhasson a hadikészületekről. Három hónapig hiába várt a szultánnál audienciára, s mikor megkapta, nem volt benne köszönet. Ilyen a pogány! De beszélj már!

- Az audiencián a szultán 50,000 arany évi hűbéradót, a Tisza és Vág közötti részeket követeli urunktól, Lipót királytól, továbbá Thököli Imrének Erdély fejedelméül való elismerését és a pártosaitól elkobzott javak visszaadását kivánja.

Eszterházy dühös kacajjal fonta össze karjait.

- Van-e még több? Miért nem mindjárt az egész országot?

- Van, uram, mert Győr, Komárom és Szatmár várakat is kivánja. Természetesen, midőn gróf Kaprara e lehetetlen követeléseket hallotta, rögtön félbeszakította az egész alkudozást és hazautazásra készülődött.

Most tűnt ki azonban a pogány török álnok hitszegése. Hogy hirt ne hozhasson a nagymérvű hadikészülődésekről, kiséretével együtt őrizet alá vették és fogolynak nyilvánították, - noha a követek személye szent és sérthetetlen még a világ legvadabb népeinél is!

Természetesen, én módját ejtettem és tudattam Kaprarával, hogy hirt viszek a történtekről és egy Bendár nevezetű szakács segítségével bejutottam a Szerályba s megtudtam mindent, amit csak akartam.

IV. Mohamed szultán kitűzette a lófarkakat a Szerály kapuja fölé és a szél azokat északnyugat felé lobogtatta, mire a szultán kimondá, hogy megindítja rengeteg táborát a keresztény világ összetörésére.

E jó előjelen kívül azonban, egy rossz előjel is történt.

Midőn a szultán elmondá az eskü szavait, egy hirtelen támadó szélroham lefujta gyémántos és gyöngyös szurgodzsálját a fejéről. Kara Mustafa azonban feltalálta magát.

- Így hullnak a hitetlenek országai a felséges padisah lábaihoz! kiáltá el magát Kara Mustafa a nagyvezír, ki féktelen dicsvágyból és kincsszomjból erőlteti a szultánt a háborura. A vezérek nagyrészét, a hadsereget és janicsárokat nagy kincsek és gazdag préda igérgetésével annyira feltüzelte, hogy a szultán nem mer nekik ellenállni és ma már 250,000 ezernyi haddal, 300 ágyuval útban van, hogy Bécset elfoglalja. Azután jő a többi.

A nagyvezír Thökölit is meghivta a döntő haditanácsba és midőn a szeraszkier azt kérdezte tőle, hogyan lehetne egy csapással három dolgot elvégezni: boszut állani Lipót királyon? a hadsereget zsákmánynyal kielégíteni? és Magyarország sorsát jövőre biztosítani? - Thököli erre azt felelte:

- Pusztítsuk el Bécset.

És erre Bécs ostromát elhatározták. Kara Mustafa a Dunántúlról közeledik Bécs felé és az útjában álló Károly lotharingiai herceg seregeit fenyegeti összetöréssel, Thököli pedig Felső-Magyarország felől közeledik Bécs felé, Eszterházy nádor seregei nem tudják majd feltartóztatni, mert sokan meghódolnak neki az elégületlenek és városok közül.

- Óh, ez a Thököli, ez a dicsvágyó kalandor! Magyarország koronája után meri nyujtani kezét, mikor van törvényes ura és felkent királya! A pogánynyal szövetkezik saját hona ellen, testvér és hazafi vért ont, csakhogy dicsvágyát, hatalomszomját kielégíthesse! háborgott Eszterházy. Nem, ezt Isten nem fogja engedni! kiáltá aztán hangosan. Ha Bécs elesik - Magyarországnak is vége, nem fog megszabadulni a török iga alól soha. Bécset meg kell mentenünk! Tudósítanunk kell Károly lotharingiai herceget és felséges urunkat, a királyt! E fontos hireket nektek kell megvinni, hogy Bécset megerősíthessék. Készüljetek! Veszély van a késedelemben!

- Engedj szót, fővezér úr! A legfontosabb hir még hátra van. A királyt és fővezért az ellenség hadmozdulatairól és számáról is tudósítani kell. A padisah a nagyvezírt korlátlan hatalommal ruházta fel és a nagyvezír seregéhez Mahmud-el-Tebrisz volt aleppoi basán kívül, még több basának és bégnek kell hadaival csatlakozniok.

- Mahmud-el-Tebrisz, Kairam atyja! kiáltá el magát önkénytelenül Edömér.

Hiasszár olyanformán intett, hogy erről majd később beszéljenek, - azután folytatta:

- E felhatalmazást és az egész óriási hadjárat tervét, több más titkos parancscsal egy sebes hirnök hozza. E hirnök velem együtt indult, de én két nappal megelőztem.

- És tudod az utját? kérdezte izgatottan Eszterházy.

- Tudom! Épp azért említém, hogy a haditerveket hatalmunkba keríthessük!

Eszterházy dicsérőleg veregette meg vállát:

- Derék ember vagy! Megfizethetlen szolgálatokat tettél, de a jutalom sem fog elmaradni. A hirnököt, ha törik, ha szakad, hatalmunkba kell kerítenünk. Merről jő? Vizen vagy a szárazon?

- A Dunán! »A próféta szeme« gyorsjáró hadinaszádon utazik. A naszád legénysége azonban Eszéknél kiszállott, csak tizenhat ember maradt a hajón.

- De hát miféle boszorkánysággal tudtad ki mindezeket?

- Dervisnek öltözve, Eszékig magam is a naszádon jöttem!

A várparancsnok gondolatokba merülve járt néhányszor fel-alá a szobában, azután megállt Edömér előtt:

- Hadnagy uram, vállalkozik-e kegyelmed e vakmerő hadicsinyre. Veszedelmes, az igaz, de nem lehetetlenség.

- Megpróbálom, vezérem! válaszolá Edömér készségesen.

- Majd segítek én is. A dervisruha másodszor is jó szolgálatot tesz! szólt Hiasszár.

- Az egésznek azonban a legmélyebb titokban kell történnie! figyelmezteté Eszterházy.

- Felelek embereimért! szólt Edömér s midõn kevéssel azután Hiasszárral együtt távoztak, ez egy pillanatra megállította az elõcsarnokban.

- A sok rossz között egy örömhirt is hoztam számodra. Kevés, az igaz, de mégis valami! Abu-el-Máni, hugocskád elrablója útban van Magyarország felé. A többit majd otthon... Mig te kiválasztod embereidet, addig én Bálint bajtársnak mondok egy szives jónapot. Félóra mulva azonban indulnunk kell!

Edömér hálásan szorította meg a renegát kezét.

- Köszönet e jó hirért! Náladnál nincs hivebb barát a földön. Mindig csak mások javán munkálsz! szólt örömteljes felindulással, aztán sietett, hogy századának legvitézebb huszonöt emberét kiválaszsza vakmerõ vállalkozásához.

Rövid félóra mulva a kis csapat, mintha kémszemlére indulna, távozott a várból, - és a negyedik nap hajnalán a nagyvezír haditervei Eszterházy keze között voltak, mert Edömér embereivel a Csepel-sziget nádasai közé rejtõzve, éjnek idején ráütött a békésen horgonyzó naszádra és a mit sem sejtõ õrséget lekaszabolva, a hajót elsülyesztette...

E tervek tárták fel csak igazán valódi nagyságában azt a rémületes veszélyt, mely elsõ sorban ugyan Bécset, de közvetlen utána Magyarországot és az egész keresztény világot végsõ megsemmisüléssel fenyegette.

- E terveknek haladéktalanul a fõvezér keze közé kell jutniok, különben Bécs elveszett! kiáltá Eszterházy.

- Bizzad rám, vezérem! Nem nyugszom, nem pihenek addig, míg a hercegfõvezér kezébe nem adom, ajánlkozék Edömér, elértve a parancsnok aggodalmas tekintetét.

Eszterházy homlokredõi egy pillanatra elsimultak.

- Akkor hát menj és készülj az útra. Addig én megirom a leveleket!

- Ketten megyünk, ha úgy akarod, parancsnok uram! vágott közbe élénken Hiasszár. Ha egyikün­ket baj érné útközben, odaér a másik. Aztán jobb lesz, ha szóval mondod el üzene­teidet és mindegyikünk részére egy-egy ajánló levelet adsz az illetõ magas személyekhez, hogy elhigyjék, a mit mondunk.

- Igazad van! Menjetek, hát és siessetek vissza hozzám.

Az öreg Bálint épp akkor ült le reggelijéhez, midõn beléptek, de tüstént lecsapta sajátfaragású kanalát és örvendezve sietett elébük.

Ezt a jó alkalmat Edömér agara, a Szellõ mindjárt felhasználta és ugyancsak lafatyolni kezdte a tejet a beleaprított fehércipóval együtt.

- Adta pákosz jószága te! Maholnap kilopja az ember szemét! nevetett rá jókedvûen az öreg. Nesze hát, ne ágaskodj, hanem egyed meg, ha már belenyaltál és a mázas cseréptálat letette a földre az agár elé.

Alig ette meg azonban az utolsó falatot, egyszerre keservesen vonítani kezdett, azután habzó szájjal felhemperedve, iszonyú görcsök között pár perc mulva megdöglött.

- Méreggel étette meg valaki! kiáltotta haraggal Vihorláthy László és vele együtt mindenki sajnálta a virgonc állatot, de legjobban Edömér, mert Csillának az ajándéka volt.

Csak Hiasszár nem szólt rá semmit, hanem midõn Bálint kivitte, hogy elássa az udvar végében, utána ment.

- Az a méreg neked volt szánva, Bálint! Vigyázz hát magadra, míg mi távol leszünk, szólt olyan setét arckifejezéssel, hogy az öregnek ritka hajszálai felborzolódtak bele.

- Méreg! kiáltá megrettenve, méreg!

- Az hát, de ne kiabálj annyira! Emlékezz az ellapult golyóra és Balboa kapitány utolsó szavaira. Fejemet merném rátenni, hogy õt is Edömér elvesztésére küldték ide... Elõször az úr, azután a szolga, legutoljára pedig én! végzé baljóslatú mosolylyal.

Bálint majd elejtette az ásót kezébõl.

- Elõre lehetett látni, hogy eget, földet megmozgatnak elvesztésünkre. Résen kell hát lennünk! De csitt! Keveházit látom jönni...

Csakugyan Keveházi jött, kérdezni, hogy meg vannak-e nyergelve a lovak és õ segített nekik. Vihorláthy sebei már annyira begyógyultak, hogy kikisérte Edömért az udvarra.

- Térjetek vissza mielõbb jó egészséggel a messzi Bécsbõl! búcsuzott el tõlük, Keveházi pedig elkisérte õket a parancsnokhoz, mert, úgy mondá, szolgálatra van beosztva az õrszobában...

Eszterházy már türelmetlenül várta õket:

- Más üzenetem nincs, mint mondjátok el a nagyvezír haditerveit. Ime, itt vannak, vigyétek magatokkal és itt vannak részetekre az ajánlólevelek Károly lotharingiai fõherceg generalissimushoz, gróf Starhemberghez, Bécs város hadiparancsnokához és Eszterházy nádorhoz, ki jelenleg szintén Bécsben idõzik. Isten segítsen benneteket! A keresztény világ léte, sorsa van gyorsaságtokra bizva, úgy vigyázzatok.

- Életünk és vérünk árán is teljesítjük a ránkbizottakat! felelt Edömér.

- Számítok rá! De igaz a! Vitéz haditettedért pedig e küldetésben leled jutalmadat! Tehát a viszontlátásra! búcsuzott el tõle jelentõségteljes mosolylyal, azután pedig lekisérte õket az udvarra, hogy megtekintse lovaikat, elég gyorsak és kitartók-e?

A lovak mellett Keveházi õrködött, a vezér parancsnok láttára azonban tiszteletteljesen hátrább vonult... Ugyanekkor nagy sietve a napos õrtisztet látták közeledni, ki megpillantva a parancsnokot, jelentette neki, hogy valami Patkó nevezetû vén huszár két nógrádi földijével együtt megszökött az ezredtõl. Jó minapában szökött meg az elsõ, most utána e három.

- Sátorbeli bajtársai tervszerüleg elõkészítettnek mondják a szökést, mert örökösen együtt súgtak-búgtak és a városban gyanus emberekkel trafikáltak, sõt nehéz aranypénzeket is láttak náluk! végezte jelentését a napos õrtiszt.

- Lindvay kapitány vegye õket ûzõbe! S ha kézre kerülnek, átszökõ pribékek sorsára jussanak! szólt a parancsnok komoran, homlokát összeráncolva.

Keveházi elsápadt.

- Bizony Isten, még én is gyanuba keveredem! Pedig csak földieim és bátyám jó ismerõsei voltak! szólt zavart nevetéssel és Hiasszárnak úgy tetszett, mintha keze remegett volna, midõn búcsut intett nekik.

Alig hogy a város tornyai eltüntek szemük elõl, Hiasszár megállította a lovát az elsõ keresztútnál.

- Itt szép csendesen elválunk, uram! Egyikünk jobbra, a másik balra megyen, de egy úton nem jó lesz haladnunk.

Abban egyeztek meg, hogy amelyikük elõbb Bécsbe ér, az megvárja a másikat a styriai kapu környékén lévõ aranyrózsa vendéglõben...