A titokteljes kép.

»Lássunk hozzá a szövéshez.
  A fonál meg vagyon fonva,
  A szövet meg vagyon szőve,
  Munkánk készen áll.«

  Grey: »A párkák.«

A kancellárt Edömér története mélyen meghatotta, Hiasszár leleplezéseire pedig igazság­szerető lelke fenékig telt undorral és utálattal.

Már több titkos feljelentés volt a birtokában, de nem akart hinni azoknak. Most azonban kitört belőle a harag és méltatlankodás.

- És az ilyen gályákra való emberek bitorolnak rangot, méltóságot és tiszteletet! kiáltá harsányan. Mihelyt a háborus időknek vége lesz, azonnal vizsgálatot indítunk, - és ha valóban bűnösök, bármily magasan álljanak, lakolni fognak. Addig azonban türelem és titoktartás.

E napon Edömér a kancellár asztalánál ebédelt több magasabbrangú tiszt társaságában és kis barátnéja, Csilla mellett ült, ki boldog örömmel enyelgett vele.

- Milyen nagy és deli vitéz lett belőled! Atyám alig fog rád ismerni, tréfálódzott vele, de mélyen elpirult, midőn Edömér halkan visszasúgta, hogy ő is gyönyörű leánynyá fejlődött és mindennap szebb lesz, akárcsak egy mesebeli tündérkisasszony.

- Mi is menekülni fogunk az ostrom elől. Éppen az elébb eresztettem útnak egyet levélhordó galambjaim közül, hogy atyám jöjjön értünk erős kisérettel. Bárcsak te is elkisérnél, Edömér bátyám, akkor nem félnék semmitől! Hiszen te győzhetetlen hős vagy! csicseregte a leány.

Edömért egészen boldoggá tette ez a dicséret. Midőn délután az erődítési munkálatokat mentek megtekinteni, az egyik bástyaköröndnél Starhemberg Rüdiger megszólította szűkszavú modorában:

- Éppen hivatni akartam hadnagy urat. Õ fensége a hadi operációk megkezdéséig mellém osztotta be. Szükségünk van gyors és merész emberekre. Jelentkezzék holnap!

Másnap, a jelentkezésnél, az összegyûlt tisztek között megpillantotta az ifjú Kányavári Jánost is, ki õt, midõn mellette elhaladt, mint bajtársát, katonás kimértséggel üdvözölte, noha Edömér rá sem nézett.

A parancsnok ezután három tisztet, köztük Kányavári Jánost is, futári szolgálatra jelölt ki.

- Mihelyt õ fensége parancsai megérkeznek, indulniok kell, Pálffy, Battyányi, Scherfenberg és Heisler tábornokokhoz! mondá röviden.

De bizony elmult egy hét, a parancsok mégsem érkeztek meg a fõherceg táborából és midõn Edömér egy hétfõi nap hazatért szállására, ott találta Vihorláthy Lászlót, Bálintot és Keveházit, kik mindenestõl utána jöttek Bécsbe.

- A várparancsnok uram küldött bennünket kegyelmed után! jelentette Bálint nagy örömmel.

Másnap egész váratlanul megjöttek a fõherceg titkos parancsai, mire nagy lótás-futás lett a fõhadiszálláson.

A futár tisztek éppen indulni akartak, midõn Kányavári János lova egyszerre csak megbokrosodott és úgy levetette a nyeregbõl, hogy mozdulatlanul terült el a földön.

- Blumenthal hadnagy, induljon helyette! parancsolá Starhemberg boszusan.

A hadnagy sietve kapta be reggelijét, de alig, hogy lovát elõvezették, egyszerre halálsápadt lett és iszonyú görcsök között rogyott a parancsnok lábaihoz...

- Bardio hadnagy! kiáltá idegesen Starhemberg.

Az olasz származású hadnagy, elvéve a sürgönyöket, fürgén a nyeregbe pattant, de a másik percben az õ lova is iszonyú ágaskodások között kirugott és gazdáját fején keresztül hajítva, megvadultan száguldott tova.

Starhemberg dühében sápadozni kezdett.

- Az ördögök bujtak ezekbe a lovakba! kiáltá, széttekintve a hármas balesettõl megdöbbent tisztek között.

- Hollókövy hadnagy, bizik-e lovában? kiáltá egyszerre.

- Bizom! felelt nyugodtan Edömér.

Behivta a szobájába, átadta a titkos sürgönyöket s csak ennyit mondott neki nyers hangsúlyozással:

- Remélem, a negyedik tisztem lova nem fog megbokrosodni!

Edömér válasz helyett csak egy tekintettel felelt, melyre a parancsnok komor arca egyszerre kiderült, õ pedig a másik pillanatban már lova vékonyaiba mélyesztve sarkantyúit, szélvész­ként száguldott tova.

Az útak, melyeken haladnia kellett, ki voltak neki jelölve. Pozsonyban Tesa tábornoknál jelentkezett, aztán a legnagyobb sietséggel folytatta útját, mert több szétszórtan elhelyezett helyõrséggel láttamoztatnia kellett a nála lévõ összpontosító parancsot is és már csak az utolsó, legfontosabb hadiparancs volt nála, midõn Sárvár táján egy kóborló török csapat vette ûzõbe, mely elõl menekülnie kellett.

Szerencsére nemesvérû lova szélvészként száguldott tova a portyázók zsákmánynyal terhelt lovai elõl, de midõn a kitûzött útvonalra újra visszatért, a könnyû hidat lerontva találta maga elõtt.

Már alkonyatfelé járt az idõ és az égen nehéz viharfelhõk gyülekeztek távoli fenyegetõ morgás kiséretében.

A máskor csendes folyású Rába-ág most fel volt duzzadva és forgókat, örvényeket hányva, rohant szinig dagadt medrében.

Újra vissza kellett tehát fordulnia és a parton vágtatott tovább, hogy gázlót keressen, de a zivatar és az éjszaka, mintha összebeszéltek volna, versenyezve közeledtek. Csakhamar villám villámot, menykõcsapás menykõcsapást ért és ökölnyi jégdarabok kezdtek aláhullani.

Az albán bégtõl elvett arabs paripa sohse látott jeget s midõn a tojásnagyságú éles jégdarabok paskolni kezdték, ijedt ágaskodással hányta-vetette magát s párszor majd belefordultak a megdagadt folyóba.

Belátta, hogy valami fedél után kell nézni, különben agyonverik a folyton sûrübben hulló jégdarabok. Nem is ellenkezett hát tovább paripájával, hanem ösztönére bízva, engedte tovább száguldani a villámoktól hasogatott éjszakában.

Egyszerre hivogató világot látott megcsillanni a messzeségben és nemsokára ott állottak a komor, zárdaszerû tornyos úrikastély elõtt, melynek egyetlen nagy íves ablaka világított csak ki az éjszakába.

Zörgetésére mindjárt kinyilt a kapu és egy kulcsárforma vén ember jött másodmagával elébe, kitõl, midõn szállást kért, készséges vigyorgással invitálta befelé.

- Urunk nincs ugyan hon, de azért a vendéget szivesen látjuk! mondá rikácsoló hangján s megigérte, hogy lovának jól gondját viselik és nem lesz semmiben se fogyatkozása.

A setét, visszhangosan huhogó folyosónak egyik szépen bútorozott szobáját kinyitva, meggyujtotta a karosgyertyatartó viaszgyertyáit, azután, mintha csak várták volna, tüstént felszolgálta a vacsorát, olyan hizelgõ nyájassággal és szapora beszéd között, hogy Edömér nem tudta mire vélni e nagy szivességet.

Midõn az esteli után egyedül maradt, az egyre hevesbedõ zivatar csattogása, süvöltése között kezére hajtott fejjel bámult a gyertyák ide-oda lobbadozó lángjába.

Olyan furcsa, idegenszerû érzést keltett benne ez a setét függönyös szoba menyezetes ágyával és a falakról alátekintõ komor arcképeivel, hogy felvette a nehéz karos gyertyatartót és megnézte az arcképeket. Lefeküdni még kora lett volna. Álmos se volt, de meg hátha eláll a zivatar és még az éjjel tovább mehet...

A három életnagyságú arckép páncélos lovagokat ábrázolt, merev, zord arcvonásokkal, a középsõ képnek azonban, mintha ki lett volna szúrva a szeme, mert a helyén csak setét ür tátongott...

- Milyen furcsa, vagy csak én nem látom a szemet a setétségben, gondolá és újra visszaült elébbi helyére az asztalhoz.

Egyik óra a másik után mult el, a földigérõ arcképek mereven néztek rá mozdulatlan szemükkel. De mégse! A középsõ arcképnek egyszerre mintha szemei támadtak volna és ezek a szemek nedvesfényû villogással mozogtak, szegezõdtek rá a csontos, kiülõ szemöldökök alól...

Elõször azt hitte, valami káprázat ûzi vele játékát. De nem! Homlokára támasztott tenyere alól világosan látja fürkészõ villogásukat, s azt is látja, amint egyszerre eltünnek...

Egyideig mintegy odaszegezve ült helyén, azután hevesen dobogó szívvel a karosgyertya­tartóval odavilágított a titokteljes képre. De a szem helyén csak mozdulatlan fekete üresség tátongott...

Eddig nem érzett borzadálylyal ült vissza helyére. Vajjon álmodott-e, vagy újra megjelennek neki a kisérteties szemek leselkedõ, hideg pillantásukkal?...

A szél szünni nem akaró hevességgel jajongott, süvöltözött odakünn és kisértetiesen huhogtatta a folyosók és kémények visszhangját. A gyertyák lobogva hányták-vetették lángjaikat, kisértetszerû árnyékokat rajzolva a falakra, közbe-közbe pedig ijesztõ roppanással pattogtak, recsegtek a régiségtõl megfeketült butorok. Minden roppanásra nagyot dobbant a szive és önkénytelenül kardja markolatához kapott.

Egyik óra a másik után telt el ebben az idegfeszítõ várakozásban, s már-már azt kezdé hinni, hogy mégis csalódott, midõn egyszerre csak újra megvillant az a nedves, cikázó fény a setét szemüregekben, de rövid, leselkedõ pillantás után mindjárt eltünt.

Valami ösztönszerû sejtelem, mely néha sajátja a léleknek, egyszerre azt súgta neki, hogy lesnek rá és csak elalvását várják. Elhatározta tehát, hogy ébren tölti az éjszakát, nehogy álmában meglephessék.

Az ajtóra rátolva a nehéz, vésûzött reteszt, megnyugtatva látta, hogy gyertyái kitartanak reggelig, de ugyan e percben egy közülök nagy lobbanással kialudt, a másik pedig pislákolva, sercegni kezdett.

Hiába próbálta újra meggyujtani, nem sikerült és midõn a másik is kialudt, kétfelé törte mindegyiket. A gyertyák belül egészen üresek voltak.

A többi szint ilyen lesz! Ebbõl látszik, hogy árulást forralnak ellenem! gondoló ébredezõ dühvel és csakugyan, mikor a két legutolsó szintén pislákolni, lobbadozni kezdett, sietve nézett szét a szobában és a menyezetes ágy feje mögé vonult, nehogy hátulról is rátámadhassanak.

A két gyertya, rövid pislákolás után, csakugyan kialudt, õ pedig hátát a falnak vetve, mezítelen karddal várt és hallgatódzott minden neszre az éjszakában.

A függönyök hézagain becikázó villámsugarak egy-egy percre kékes, téveteg fénynyel öntötték el a szobát és az utánok következõ csattanásokra a vén kastély meg-megremegett alapjaiban. Egyszerre csak halk csattanást hallott és mintha az arcképek lépnének ki földig érõ keretjeikbõl, a középsõ mögül három setét alak lopódzott a szobába és nesz nélkül közeledett az ágy felé...

Az ágy függönyei lassan suhogtak és a becikázó villámfénynél csak egy lecsapódó kard villanását lehetett látni, amire õ egy másik csapással válaszolt, mit halálhörgés és hangos zuhanás követett a setétben.

- Hányan vagytok, orgyilkos haramiák! kiáltá ekkor Edömér bõszülten és karja suhintására másik éles jajkiáltás harsant fel, a szoba pedig egyszerre kivilágosodott...

Az ágy fejénél egy állig hasított holttest hevert és magán az ágyon az estéli lovász fetrengett mély sebbel, a szives vendéglátó, bõbeszédû kulcsár uram pedig szétnyilt köpönyege alatt égõ tolvajlámpással, a rémülettõl megnémulva, kapaszkodott a faragott ágyoszlopokba.

- Áruló zsivány, meg akartatok gyilkolni! rohant rá, kardja hegyét torkára illesztve! Beszélj! Valld ki! mert torkodba fojtom a lelket!

A megrémült gaz csak remegve szuszogott, midõn azonban a kard hegye nyakába mélyedt, éles sikoltással vetette magát lába elé:

- Kegyelem, fiatal vitéz! Kegyelmezz! Meg volt parancsolva. Üldözõbe vettek, hogy az útról letérítsenek, a hidat pedig elrontották elõtted, hogy ide kelljen szállnod éjszakára! De siess, ha élve menekülni akarsz! Urunk éjfélkor visszaérkezik csapatjával, hogy a nálad lévõ hadiparancsot elvegye és a basa küldöttjének átadja...

- Mi neve uradnak?

- Kámori András.

- Kányavári és a török cinkostársa! mormogá Edömér felgerjedten.

Most már aztán tudta, miért és kinek parancsára törtek életére és sejteni kezdte azt is, hogy azért bokrosodtak meg olyan egyszerre a futártisztek lovai, hogy végre is neki kelljen indulnia!

- Világíts, te áruló gazember! riadt haragosan a kulcsárra és megtapintva mellét, hogy megvan‑e a féltett hadiparancs, sietve követte az üres folyosókon és kastély udvarán végig le az istállókba.

Itt futó pillantással vizsgálta meg paripája lábait és a szerszámokat, aztán lesujtó tekintetet vetve a folyvást remegõ cimborára, megeresztett kantárral száguldott tova a zivataros éjszakában...

Szerencséjére a zivatar ekkor már szünni kezdett és a hajnal elsõ rózsaszinû derengésénél nagy kerülõvel  visszatért az elõirt útra és midõn megérkezett a Sárviz környékén táborozó Pálffy János Károly seregéhez, az egész tábort nagy forrongásban találta, mert akkor már Pálffy hirét vette, hogy a nagyvezír a Dunántúlról közeledik Bécs felé és Károly fõherceg pedig a Duna balpartjára huzódott elõle egész táborával...