Bécs ostroma.

»Túl a mezőn, túl a hazán,
  S a part fölött a nagy Dunán
  Ki népe zajlik ott?«
  – – – – – – – – – – – – – –

  Vörösmarty: »Buvár-Kund.«

Kara Mustafa a nagyvezír ezalatt seregével feltartózhatlanul hömpölygött Bécs felé, a Lotharingiai herceg pedig harmincezer főből álló seregével a Duna balpartjára huzódott vissza, s tábort ütve a Bisamberg alatt, nagy eszélyesen ott várta a segélyre igérkező seregeket és Szobieszky János lengyel király hadait.

Edömér e hirre, amennyire csak lova birta, sietett visszafelé és nagy nehezen átvágva magát az előre száguldozott tatárcsapatokon, még elég jókor bejutott Bécsbe, melynek bástyáiról már ekkor látni lehetett a mindenfelől fellobogó vésztüzeket, mint a pusztító török hadak hirmondóit.

Starhemberg parancsnok setét vonásai kiderültek, midőn meglátta és melegen megdicsérve merészen végzett utjáért, mindjárt kinevezte adjutánsának. Midőn pár percre szállására szabadult, Bálint és Hiasszár azzal az örvendetes hirrel fogadták, hogy Csilla a kancellár családjával és a császári udvar kiséretében Lincbe menekült, de búcsuüdvözletül egy remekül himzett bársony-lótakarót küld számára.

Edömér szive nagyot dobbant arra az édes gondolatra, hogy még a veszély és menekülés nehéz perceiben is rágondoltak és elolvasva a takaró bársonyára hímzett buzdító szavakat: »Dicsőség kisérjen győzelemre« - felujjongott:

- Igen! E lelkes jelmondatod lesz kisérőm a harcokban, drága kis hugom!

Másnap és harmadnap a rengeteg török tábor megérkezett Bécs alá és óriási félhold alakjában fogta körül a császárváros falait.

Amilyen nagy volt Bécs városa, három nap alatt épp akkora új város támadt körülte cifra sátrakból, barakokból és állásokból.

E fényes sátorváros közepéből, mint egy aranyos templom emelkedett ki a nagyvezír buja keleti pompával berendezett tornyos sátora, ragyogó érctetővel, biborselyemmel és drága szőnyegfalakkal rekesztékekre osztva, hölgyei, táncosnői és eunukhjai számára, majd elrepülve a sok zászlótól, melyek a középen lengő próféta zászlóját körülvették.

A sátor előtti tért narancs, babér és pálmabokrok, locsogó szökőkutak változtatták egész paradicsommá, körülötte pedig kincstára, szakácsainak és étekfogóinak barakjai álltak tűzvérű arabsparipáinak aklaival és állatseregletével együtt.

E rengeteg sátortábor, miként a parancsnok és Edömér hosszú távcsöveiken át láthatták, tágas utcákra volt osztva s ez utcákban kalmárok, kereskedők bódéi váltogatták egymást kávé­mérésekkel, lepénysütő boltokkal és ezrei lépkedtek a teherhordó tevéknek, tornyokat emelő elefántokkal egyetemben mindenfelé. Szóval, Napkelet egész regés pompája együtt ragyogott, - mert Kara Mustafa egész szerályját elhozta magával, kiséretét pedig fejedelmek alkották: Szelim Ghirai, Krimia khánja, Apaffy Mihály, Erdély fejedelme, Kantakuzeno Szirván, Oláhország hoszpodárja és végre Thököli Imre, Magyarország jövendőbeli királya, ha a török győzni fog...

Starhemberg setét arccal hordozta körül messzelátóját.

Hiasszár háromszázezerre teszi a harcosok számát, nekünk pedig a polgársággal együtt alig van negyvenezer emberünk! Csudának kell tehát segítségünkre jönni, hogy megmenthessük Bécset!

- Én hiszek e csudában, vezérem! szólt Edömér, messzelátóját összetolva, - mert a nagyvezír már eddig is minden hibát elkövetett, ami csak egy rossz hadvezértől kitelik. Az ostromban sem lesz tehát ügyesebb!

- Miféle hibákat róhatsz terhére, hadnagy uram?

- Lassan nyomult a derékhaddal előre s mikor falaink alá megérkezett, a főherceg seregét nem is bolygatta. Thököli uram ugyan megpróbálta a helyéből kiverni, de véres fejjel verték vissza, a nagyvezír pedig nem mozdult segítségére. Azután e rengeteg tábor valóságos egérfogó, a saját nagyságától nem tud mozogni! Egy jól sikerült támadással vészes zavart lehetne előidézni.

Starhemberg bámulva nézett rá. Nem szólt ugyan semmit, de magában igazat adott neki.

Csakugyan semmi sem menthette volna meg Bécset, ha segélyére nem jő a nagyvezér kincs­szomja és kapzsisága.

Jóformán egyetlen összrohammal elfoglalhatta volna, mert spahijai, Mahmud-el-Tebrisz aleppói basa vezérlete alatt, lóháton ostromolták meg a Lipótvárost és egy hajrá alatt elfoglalták az egészet.

Kara Mustafa ekkor hátrálót fuvatott, mert kímélni akarta nem a várost, hanem a kincseit. Ha rohammal veszi be, akkor katonái osztoznak a kincseken, ha feladás mellett jut kezére, akkor a császárváros minden kincse, drágasága neki magának marad...

Sátorának nyitott előrészén, aranynyal hímzett bíbor-bársony függönyök alatt dőzsölve nézte, mint okádja éjjel-nappal háromszáz faltörő ágyuja irtó tekéit és szórják vetőmozsarai gyujtó lövegeiket a szorongatott városra.

Ezalatt odaliszkjai az Ezeregyéjszaka regéit mesélték, mandolinpengés, réztányércsengés között nádszál termetű bajadérok járták szellőkönnyű csábtáncaikat tündéri karéjban körülötte. A levegőt háromszáz aranyfüstölő ámbrával és burnuttal táplált füstje tette kábító­vá, ő pedig trónszerű divánjának hattyúpehelylyel töltött vánkosain a mustravittól és opiumtól részegen hevert, mialatt csapatjai rajként rohantak a falakra, árkászai pedig földalatti tűzaknákkal folytatták a falak és sáncok pusztítását.

Már hat ostromot vertek vissza hősiesen a bécsiek, melyekben Edömér kivivta magának a katonák és polgárság csodálatát, ezen kívül, mintha megszázszorozta volna önönmagát, Starhemberg parancsnok oldala mellett mindenütt ott volt a legveszélyesebb pontokon, midőn egy földalatti tűzakna romba dönté a Lövel-bástya nagy részét és a parancsnok maga is megsebesült.

- Hozzátok el szállásomról a bástyák tervrajzát, mondá környezetének, mialatt sebeit bekötözték és azután hordszéken viteté magát a legveszélyesebb helyekre.

Keveházit küldték el a tervekért, ki nagysokára el is hozta azokat...

Starhemberg maga mellé inté Edömért.

- Tovább nem tarthatjuk magunkat, ha felmentõ segítség nem érkezik! Hiasszárnak megint ki kell szökni a fõvezérhez sürgõs segélykérõ levéllel! sugá Edömérnek, kit már akkor bizalma és becsülése jeléül régen tegezni kezdett.

- Menni fog, vezérem! Õ is, én is, örömmel ontjuk vérünket a szent ügy védelmében! felelt Edömér és Bálintot elküldte érette.

Alig ereszkedett alá tehát az est, Hiasszár töröknek öltözve, kilopódzott a Duna felé nézõ kapun, de éjfél felé, kikelt arccal újra visszatért.

- Áruló van a városban, kiáltá lihegve. Vezér, vigyázz, Bécs és erõdjeinek a tervrajza az ellenség kezében van. Hamarosan lerajzoltam tûzaknáik irányát, melyekkel a falakat mindenfelõl romba akarják dönteni. Intézkedj! Az én küldetésem is el volt árulva, mindenfelõl lestek rám, alig bírtam menekülni.

Starhemberg merev, szenvedõ arca még jobban elhalványult, Edömér pedig indulatosan dobbantott lábával.

- Hát még itt is akad áruló gaz? kiáltá. Várjunk hát a tervvel pár napig, míg elfeledik! Akkor én magam fogok menni!

- Nem, míg én élek! felelt Hiasszár.

Az ezt követõ hetedik napon, Hiasszár nagy titokban másodszor is kiosont az ostromolt városból és a Kahlenberg szakadékain át szerencsésen eljutva a fõvezér táborába, nyolc nap mulva újra visszatért.

»Csak még egy kevés ideig tartsátok magatokat. A felmentõ seregek már útban vannak« ezt izente vissza a fõvezér.

E jó hir egy idõre új bátorságot és lelkesedést öntött a védõk megfogyott soraiba, azonban nap-nap, hét-hét után telt el, de az igért segítség csak nem akart érkezni.

A háromszáz ágyú torka pedig éjjel-nappal dörgött, villámlott, ahogy a föld reszketett bele. A bástyák nagy része már romokban hevert, a templomok és császári palota porrá voltak lõve. A védõk lankadni kezdtek, mert soraikat, az ostromló ellenségen kívül, az élelmi szerek hiánya folytán beálló mirigyek felére apasztották.

Ekkor már majd ötven napja tartott az ostrom. Tizenhat rohamot vitézül visszavertek és huszonnégy kirohanást intéztek a tengernyi ostromló tábor ellen.

- Hiasszárnak újra ki kell mennie! Ha a fõvezér rögtön nem jõ a felmentõ sereggel... Bécs városa elveszett! mondá tompán Starhemberg, megsebesült fejét fáradtan kezére hajtva.

- Menni fogok! szólott nyugodt önbizalommal a renegát.

A szökésre megint az estalkony idejét választotta, még pedig a Lipótváros felõl. Hajnalban azonban vérében úszva találták meg a bástyák tövében, hová utolsó erejével elvonszolta magát. Vihorláthy László, ki a tulsó félen vett részt a védelemben példás vitézséggel, azonnal ráismert és a fõhadiszállásra vitette.

Edömér szívét éles fájdalom marcangolá, Bálint pedig könyezve borult a hû barát véres testére, az orvos azonban nagy örömükre kinyilatkoztatá, hogy a seb nem halálos, a sebesült csak a nagy vérvesztéstõl alélt el. Nemsokára sikerült is neki eszméletre hozni és Hiasszár felemelte bágyadt szemét.

Gyenge, alig érthetõ hangon szólítá Edömért ágyához.

- Orozva lõttek le hátulról! susogá nehezen. Siess uram a vezérhez! A török tábor végsõ rohamra készülõdik. Egyszerre minden ponton áradatként fog a városra hömpölyögni. Bécs el van veszve, ha segély nem érkezik. Ennyit tudhattam csak meg...

Edömér sietve rohant a vezérhez és félóra mulva délceg spahibégnek öltözködve lépett ki a Dunára nézõ kapun, hol a falak tövében rejtõzve, Bálint és László várták felszerszámozott lovával.

Tudta, hogy ilyenkor az egész török sereg a tikaf ima mondásába van merülve, ezért szélsebesen surrant tova a sáncárok fenékperemén, hogy a tábor szélén álló elõõrsök észre ne vegyék.

Szerencséjére, ezek mind napkeletnek voltak fordulva, így bántatlanul elérte a félhold alakú tábor hegyét, hol már nem kellett félnie a felfedezéstõl, mivel itt már az elõõrsök spahi öltözetérõl a maguk futárjának vélték - és még csak a közbensõ síkot kellett átrepülnie, hogy olyan térbeli elõnyt nyerjen, hogy sebes futású lovát be ne érhessék.

A síkon át, hogy gyanut ne keltsen, csak közönséges galoppban nyargalt, ennek végén azonban, sarkantyuit a nemes mén oldalába vágva, szélsebesen száguldozott tova a táborral ellenkezõ irányhan és alkonyat felé Lotharingai Károly herceg táborába ért, ki azonnal sátrába vezettette.

Félóra mulva újra lóra ült és egy kisded lovas csapat éléin a közelgõ lengyel király elé vágtatott, hogy a szorongatott Bécs nevében sebes elõnyomulásra bírja.

Az általános rohamot megelõzõ éjszakán a török tábor minden zászlaja elõtt szurokserpenyõk égtek és a dervisek szakadatlan üvöltése behallatszott a szorongatott városba, melynek védõi halálosan kifáradva, elcsüggedve, halálra készülõdtek.

A legnagyobb kétségbeesés közepett Vihorláthy László felment a Szent-István toronyba, hogy az Edömér által igért jel után nézzen.

Egyszerre hangos örömkiáltás harsant le a magasból. A Kahlenberg tetején lobogó tüzek gyulladtak fel. Ez volt az igért jel! Szobieszky János tábortüzei!

Másnap reggel pedig megtörtént az a csuda, hogy nyolc gólya érkezett meg úszó repüléssel és körülkerengve a Szent-István tornyát, letelepedtek rá fészket rakni!

- Jó jel! Az ég küldi e jelt! Madárjóslat, miként Attilának Aquiléja alatt! újjongott a kétségbeesett nép, új örömre, új reményre gyulva.

E percben szörnyû dörgéssel okádták az ágyuk golyóikat, és robbantak fel a tûzaknák és ugyan e percben öt hadoszlopra osztva, mindent elseprõ zuhatagként omlott alá a Kahlenberg szakadékain át a segítségre érkezõ lengyel tábor Kara Mustafa táborára...

Ugyanekkor fuvatott a nagyvezér is általános rohamot... Roppant hadseregét három részre osztva, lovasságát, a spahikat, szarácsikat, a tatár és oláh hadakkal Szobieszky ellen küldé, a janicsárokat és válogatott testõrlovasságát maga mellett tartva, a többivel pedig Bécset rohantatá meg minden oldalról.

Õ maga kedvenc hölgyeitõl és odaliszkjaitól körülvéve, bíbor-selyem menyezet alól nézte a kibontakozni készülõ rémületes harcjátékot, fekete kávéját szürcsölgetve.

Két kis fia jobbról-balról ölében enyelgett s mór törpéje egy szelidített strucmadarat táncoltatott karikában elõtte, míg görög bohóca tréfás párbeszédet rögtönzött beszélõ papagájával.

Estig dúlt a harc, mert eközben megérkezett Károly fõherceg s a szász választó fejedelem is és hadaikkal két oldalról veték rá magukat az ozman táborra.

Kara Mustafa nem akarta dölyfös elbizakodottságában elhinni, hogy csapatjai egymás után bomlanak szét és a háta mögött felvert porfellegek saját futó csapatjaitól kavarognak.

Hiszen még áll táborának virága, dísze, a testõrlovasság és janicsárhad. E tartalékhad maga erõsebb, mint az összes keresztény seregek együttvéve. De hiába állt, mert midõn feljött a hold, a török sereg kétharmada vad futásban bomlott szerteszét.

Ekkor megjelent a muskavittól ittas nagyvezír elõtt lobogó talárjában a Sheik-ül-Izlam, az összes török egyházak fõpapja:

- Fuss innen, átkozott! kiáltott átokra emelve kezét. Fuss, kapzsi, tobzódó, bor ivó, mérték­telen! Te miattad küldé ránk Allah a halál és veszedelem napját! Fuss! Az ütközetet elvesztéd! Fuss! mert hadsereged nincs! Fuss, de mentsd meg a próféta zászlaját, hogy a hitetlenek kezébe ne kerüljön... És százszor légy elátkozva!

Kara Mustafa gõgös dölyffel fordult el és csak ekkor határozá el magát a cselekvésre.

Elõhozatta paripáját, mely alig tudott lépni az arany és drágakövek terhétõl, s felült rá, hogy parancsokat oszszon.

De ekkor már parancsait nem fogadta senki, legjobb vezérei pedig halva feküdtek a csatatéren és saját ágyui okádták rá a halált és pusztulást.

E rémületes zûrzavarban a csatatérrõl porral, vérrel befedve, vágtatott hozzá a tatár fejedelem: Szelim Ghirai.

- Fuss! Menekülj! A csata elveszett! Nézz körül, maga Szobieszky, a gyõzhetetlen jön ellened!

Valóban, õ közelített, a harcok félisteneként, gyémántos sisakjában, ragyogó arany- és ezüst fegyverzetében, tejfehér harcilován.

Edömér, kinek hõs arca az elsõ látásra nagyon megtetszett neki, azt a kegyet kérte ki, hadd harcolhasson oldala mellett és hordozhassa ezüst pajzsát.

Arca elõtt futott mindenki, olyan felséges volt hadverõ haragjában.

Egy iszonyú rohammal, mely szétszórt, elsepert mindent, megrontotta, összetörte a janicsárok és az óriási mameluk testõrök ércfalait, mire a nagyvezír kétségbeesetten szökött le arany­nyergû díszparipájáról és elkapva egy halottól a nehéz harci bárdot, felszökött egy közönséges harciménre, mely sebes futásra való volt...

A próféta zászlaja helyett azonban két kis fiát kapta fel maga mellé és ezeket sietett megmenteni.

- Öljétek le a nõket, odaliszkokat, paripákat, mindent, mi él, nehogy a keresztények kezébe jussanak! Ez a halál és harag napja! ordítá rabszolgáinak és azzal lova véknyába vágva kengyelvasát, nyargalt vadul, eszeveszetten, saját népét gázolva le vad futásban...

A rabszolgák végrehajták parancsait!

Leölték az odaliszkokat, a baiadérokat, le a drága paripákat, tevéket, sõt még a szelid strucmadarat is! Csak a beszélõ papagáj szabadult ki a gyilkosok keze közül és ijedten a magasba repülve, sebes szárnyalással eredt a futók után s a menekülõ tábor felett repülve, egyre kiabálta rikácsoló hangján a betanított mondásokat:

»Allah buffáj! Allah mitrei chrestinnai!«⁵³

Edömér a harc legádázabb dühöngése közé követte a hõs királyt. Mindenütt szorosan oldala mellett maradva, baljában az ezüst paizsot emelve, védelmezte fölkent személyét, míg jobbjában õsei kardjával a ráirányzott csapácsokat fogta fel és aprította az ellenséget.

Az öldöklésnek közepette, mikor a rengeteg ozman tábor már ingadozni kezdett és a végsõ kétségbeesés harcát vivta, összetalálkozott egykori urával, Mahmud-el-Tebrisz aleppói basával, kinek oldalán ott küzdött béggé kinevezett fia, Kairam is!

Mind a hárman ráismertek egymásra!

Mahmud-el-Tebrisz zord dühvel emelé fel sarlóalakú damaszkusi szablyáját, de a hadsorok ide-oda hömpölygése elválasztotta õket egymástól és Edömér csak azt látta még, hogy elõször az apa, azután a fiú hull le halálra sebzetten lováról és nemsokára rá vad futásban szétbomlott az egész török tábor, martalékul otthagyva minden ágyuját, hadiszerét, tömérdek kincseivel és drágaságaival együtt...

A nagy ütközet el volt döntve! Hat basa, köztük a hõs aleppói és szilisztriai basák és hatvanezer ozman katona maradt a csatatéren. A keresztény világ tehát meg volt mentve, mert a török sereg nem volt többé. A holttestek Bécs környékét beláthatatlan messzeségben terítették körül.

Ugyanazon a tört résen, melyen az ellenség készült behatolni a birodalmi császárvárosba, azon vonult be gyõzelmes serege élén, jobbján Edömérrel a gyõztes és felszabadító: Szobieszky János lengyel király...

A bécsi nép istenítve, egetverõ örömujjongások között fogadta hõs szabadítóját, Edömér pedig visszafordulva, szélsebesen vágtatott László és Bálint kiséretében vissza a harctérre, hogy megkeresse Kairamot a halottak között, ha ugyan még meg lehetne menteni.

Hosszas keresés után végre rátaláltak. Kairam még élt és midõn felnyitotta megtört szemét, hálás pillantással akart valamit mondani, de csak ajka mozgott hangtalanul.

Vigyázva szállitották be az örömtõl ujjongó városba, hol a leggondosabb ápolásban részesült. Midõn valamennyire magához tért, Edömér azzal örvendeztette meg, hogy felgyógyulása után szabadon visszatérhet elébbi állomáshelyére: Budára, hol azelõtt Abdi basa seregében szintén spahi bég vala.