- Engedd meg, minilla41, hogy Szelimet kissé ápolhassam! kérte olyan szelid, könyörgõ hangon, hogy majd leesett az álluk csodálkozásukban. Allah! Mégis történnek csodák a nap alatt. Ez a fejes, büszke jószág egyszerre, hogy megjámborult!

- Megérdemli - csak eredj! biccentett reszketõs fejével a vén asszony.

Mikor aztán sok ide-oda tapogatódzás után, ráakadt a kamrácska szûk ajtajára, a félhomály­ban észre sem vette, hogy egy férfialak csendesen félrehúzódik a beteg mellõl és megvonul a sarokban...

Edömér lázas önkívületben hánykolódott ide-oda nyomoruságos fekvõ helyén s összefüggéstelen szavakat mormolt.

Reszketve térdepelt le melléje és zokogva csókolá össze a forró kezeket...

- Miattam, miattam szenvedsz, barátom, védõm, testvérem! Egy szóval, csak egy szóval mondd, hogy megbocsátasz!

És mintha forró könnyei, mind megannyi hûsítõ cseppként hullottak volna kezére. Edömér egyszerre csak felébredt és megismerte hangjáról.

- Mily jó vagy, hogy eljöttél! mondá száraz, tikkadt hangon és gyengéden megszorította kezét.

- Edömér barátom, testvérem, megbocsátasz-e nekem? zokogott Csilla. Bocsáss meg, oh, bocsáss meg!

- Mit bocsássak meg, kis hugom?

- Oh, ne légy ilyen jó, ne ilyen nemes! Mert még jobban összetörsz, lesujtasz vele. Boldog len­nék, ha kemény, haragos lennél hozzám, hogy szeretetemmel, alázatosságommal kivívhat­nám bocsánatodat. Nagylelkûséged szúró tövisként hasogatja szívemet. Gyávának, férfiatlannak neveztelek téged, a legnemesebb s legbátrabb szívet a világon!

- Azt én már régen megbocsátottam neked, mert elkeseredésedben mondtad.

- Megbocsátottál? Ah, Edömér bátyám, köszönöm, szívembõl köszönöm neked. Ime, szent fogadási teszek, hogy e naptól kezdve minden hibámat levetkezem s megtanulom tõled, hogy kell a balsorsot nemesen, hallgatagon elviselni, hogyan kell várni és remélni.

- E fogadásoddal boldoggá tettél! Ne csüggedj! Isten meg fog bennünket segíteni...

E pillanatban egy hang szólalt meg mellettük, melyben Bendár hangjára ismertek:

- Várjatok, világot hozok, hogy lássátok egymást és te, Szelim, megihasd a hûsítõt...

Kevés idõ mulva visszatért egy tarkára festett és szines teveszõr-bojtokkal beaggatott szarulámpással, melyben juhfaggyu-gyertyák égtek.

Edömér megindulva nyujtá feléje jobbját, mert most látta csak, hogy fekvõ helye körül van rakva mindenféle frissítõvel és ízes nyalánkságokkal.

Másnap ugyan egy kissé jobban érezte magát attól a gyógyító erejû balzsamtól, mivel Hanif a sebeit bekötötte, de ez a javulás csak rövid és látszólagos volt. Sebei, a nagy forróság következtében tüzes genyedésnek indultak, sorvasztó láz gyötörte és emésztette erejét, úgy, hogy gyakran eszméletét vesztette a tûrhetetlen fájdalmaktól. Erõs természete azonban gyõzedelmeskedett. Lázai elmaradtak, sebei szépen hegedni kezdtek és Hanif megjövendölte, hogy két hét mulva egészen meg fog gyógyulni.

Erre a jó hirre Csilla örömkönnyeket sírt, Kairam pedig víg ujjongásra fakadt, kivált midõn Edömér azt is megigérte, hogy annyi mesét fog mondani, amennyi csak tetszik. És pedig szebbnél-szebbeket!

- Nagy titkot súgok neked, Szelim! Atyám Damaszkusba utazott. Alighanem Sztambulba, a napfény és örömök városába költözködünk, mert atyám vitéz hire egészen a padisah füléig eljutott és a nagyvezér valószinûleg a te hazádban szándékozik egy pasalik kormányzásával megbízni. »Az ozmanoknak legvitézebb hõseit kell a meghódolt tartományok élére állítani, mert a keresztények mozgolódni kezdenek« - így mondotta atyámnak Tevfik pasa bizalmas müteszelimje, - ujságolta nagy titkosan Kairam, a mire Edömér szíve nagyot dobbant.

- Óh, ha ez beteljesülne! Ha õ, bár rabszolgaként is, visszajuthatna hazájába! Milyen könnyû lenne ott a menekülés!

A reménynek már eme gyenge, halavány csilláma is annyira fellelkesítette Edömért, hogy ihletett hangon hazájáról kezdett beszélni. S annyi szépet, oly csodálatos dolgokat mondott el a távoli Magyarországról, hogy Kairam egész tündérországnak képzelte.

A távol Kelet nyomorúságos kis szögletkamrája egymásután hallotta a Csodaszarvas, Isten kardja, Attila fiainak és Csaba vezér égi útjának bûbájosan szép regéit, melyek vetekednek az »Ezeregy éjszaka« legszebb meséivel.

A regékbe észrevétlenül beleszövõdött a valóság is, mert Kairam kielégíthetlen tudásvágygyal kérdezõsködött arról az országról, ahol ilyen regék, olyan hõsök születnek, melyek elõtt eltörpülnek az õ regéik valamennyi tündérkirályfiai és hercegei, és ifjú szívének egész melegével kezdte azt az ismeretlen országot szeretni, hol olyan lelkek teremnek, mint az õ Szelimje. És vágyódott meglátni ébren, álmában az ifjú szív álomûzõ, kielégíthetlen sóvárgásával...

Ekkép telt el rövid, de szép álomként a két hét és Edömér teljesen felépülve hagyta el ágyát, a harmadik hét végén pedig csak mint rossz álomra emlékezett vissza hosszú betegségére, annyira visszanyerte elébbi erejét, frisseségét.

A boldog napoknak ekkor azonban vége szakadt.

A ház büszke és hatalmas ura nagyszámú vendég kiséretében érkezett vissza Damaszkusból, a rózsák városából, kiknek tiszteletére, a küszöbön álló ünnepek alkalmából, fényes vendégséget szándékozott rendezni.

Edömér még lélekzeni se ért rá, annyira tele volt mind a két keze dologgal. E napra fényes selyem ruházatot kapott, mert neki kellett a fõfõ-vendégeket kiszolgálni.

- Te, Szelim, megint új titkokat mondok! sugdosá neki Kairam, midõn este a szolgálattól szabadulva, a lugossá alakított csarnokból együtt nézték a kerti ünnepséget. A magyarországi pasalik bizonyos. Innen Sztambulba megyünk. Kihallgattam, mikor atyám a damaszkusi pasával és a szeraszkirrel tanácskozott. Látod, az a nagyhasú háromrét tokájú ember a damaszkusi szeraszkier. Roppant kegyetlen a rabszolgáihoz. Halálra korbácsoltatja õket, ha vétenek. Jószágain rabszolgákkal szántat, emberek hajtják malmait ökrök s lovak helyett. Mindenre, de mindenre embert használ, mert az olcsóbb a lónál és ökörnél.

Edömér iszonyattal vegyes utálattal fordult el ettõl a hiénaszívû hájbálványtól, ki a nappali étkezés alatt õt is olyan feltûnõ furcsa tekintettel vizsgálta...

- Beszélj másról, ne errõl a potrohos hóhérról.

- Igazad van! Még nem mondtam el mindent. Sztambulba való költözködésünk tehát bizonyos, de atyám addig nem akar elmenni, míg régi fogadását: Mekkába, a próféta sírjához való zarándoklását be nem váltotta. Bár csak te is velünk jöhetnél a szent városba, - de oda nem szabad hitetlennek belépni... Hanem azért mégis megkérem atyámat, hogy velünk jöhess!

Edömér mosolygott.

- Hidd el, az úgy van! De mit mosolyogsz, Szelim?

- E szón mosolyogtam »hitetlen«! Mert lásd, óh én jó uram, a keresztény vallás, Jézus Krisztus irgalmas vallása nem azt mondja, mint a tietek: »Üldözzétek, pusztítsátok a hitetleneket!« hanem arra tanít, hogy szeressétek embertársaitokat, még ellenségeiteket is és aki téged kõvel dob meg, dobd vissza kenyérrel!

- És a te vallásod is ilyen? Fatmáé is? kérdé Kairam feszülten.

- Mindaketten keresztények vagyunk! felelt Edömér nemes egyszerûséggel. Sokszor kérdezted tõlem, mi adott erõt, hogy azt a sok fájdalmat és keservet el tudtuk viselni? Erre most megfelelek. Vallásom! Ebbõl merhettem vigaszt, megnyugvást, lelkierõsséget.

- Szelim, mondd meg igazán, de igazán! Mikor az éles nyílvesszõvel megsebeztelek, nem gyûlöltél, nem esküdtél boszut ellenem? És nem átkoztad anyámat, mikor a korbácsütések alatt összerogytál? kérdezte Kairam mohó várakozással.

- Nem! Istenhez fohászkodtam, hogy adjon erõt a további megpróbáltatások elviselésére! És Jézus Krisztusra gondoltam, ki bûneinkért szintén kínhalált szenvedett, hogy megválthasson.

- Óh, milyen csodás dolgokat beszélsz te! Szelim, beszélj, beszélj sokat errõl a te vallásodról! kiáltá elragadtatva, és szorosan melléje ült, hogy egyetlen szót se veszítsen el belõle.

Edömér örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy Kairam fogékony lelkébe elhintse a nemes magvakat, nem is sejtve, hogy az így elvetett jó magvakból õ rá nézve a romlás és veszedelem méregfája fog kinõni.

Az ünnepélyek lezajlásával ugyanis az elõkelõ vendégek egyenként útrakeltek és midõn az utolsó is távozott, a félszemû Ibrahim kihallgatásra jelentkezett a ház uránál.

Földig érõ hajlongások között lépett a hûvös elfogadó terembe.

- Allah áldása s kegyelme szálljon az én vitéz és hatalmas uramra! A próféta áraszsza reád jóságát, s találjon akaratod nála tetszést és meghallgatást mindenekben...

Mahmud-el-Tebrisz, úgy látszék, már várt reá, mert komoran intett:

- Beszélj! Tudod, nem szeretem a sok szót. Röviden, de csak az igazat. Hozzá ne tégy, de el se végy belõle.

- A próféta kegyelme ne érje fejemet, ha hamisan beszélek, kegyelmes úr. A te füleid megtudják az igazat a hazugságtól különböztetni. Megbíztál, hogy a keresztény rabszolga minden tettére, szavára figyeljek, mert változást vettél észre fiadon - a próféta kertjének eme legszebb fiatal pálmahajtásán, kire Allah kegyelmének tengerét és malasztjának rózsaillatát öntse... E változásra én figyelmeztettelek, mert láttam, hogy gonosz, behálózó szavaival, megvesztegetõ tekintetével az igazi muzulmán erkölcsöktõl elcsábítja...

Mahmud-el-Tebrisz fagyos nyugalommal hallgatott, s rideg, büszke arcán egy vonás se mozdult.

- Önön szemeiddel láttad, mint viselte el a korbácsütéseket, mint sírt, jajgatott fiad, a büszke Abu-Tebriszel-Fáhli vére egy nyomorúlt rabszolgán, mint hullatta büszke szemének könnyeit, e gyûrûkbe, ékességekbe való drága gyöngyöket egy hitetlenért. Többször intettelek, uram, hogy fiad tisztátalanná lesz, bemocskolja magát, mert - óh Allah, óh Mohammed, ne büntessetek e szóért! s te se büntess hatalmas úr! - e gyaur kutya, urát és parancsolóját meg merte ölelni és barátjának nevezte...

A büszke szemöldökök egy percre, mintha setéten összehúzódtak volna a keményen villogó szemek felett.

Ibrahim ravasz oldalpillantással lesett urára:

- Mindezek, óh én uram, csak csekély vétségek ahhoz képest, mit a gyaur rabszolga a Leilet-en-Nuktah ünnep éjszakáján elkövetett, folytatá alázatosan, egyszerre azonban égfelé emelve fekete, száraz karjait, kétségbeesett üvöltéssel kiáltá:

- Száradjon el szolgád nyelve, apadjon el hallása és sohase lásson napot, csak gyászt és fekete siralmat, mert házad örököse, törzsednek egyetlen férfi hajtása e keresztény kutya csábításaira a hitetlenek vallását kezdi tanulni, s igazhivõ voltát feledve, a próféta tanait megtagadni készül...

És e kitörés után bámulatraméltó emlékezõ tehetséggel, szóról-szóra elmondta Edömér szavait s a két fiú beszélgetését.

- Jól megjegyezted! Szóról-szóra ezeket beszélték. A beyruthi sherif és a damaszkusi szeraszkier is hallották, szólt közbe a ház ura fagyos nyugalommal.

A félszemû Ibrahimnak szeme-szája nyitva maradt meglepetésében. Azt várta, hogy szenvedélyes ura dühében hóhérok után fog kiabálni, hogy halálra korbácsoltassa fia megrontóját. Ez a váratlan nyugalom annyira kivette sodrából, hogy elkövette a legnagyobb sértést, mit egy szolga csak elkövethet: kérdést mert intézni urához.

- Hallottad? Sõt a sherif és szeraszkier is hallották? Óh, mondjad hát, uram, mivel akarod büntetni e bûnrecsábitó keresztény kutyát? Halálra korbácsoltatod, vagy... de többi szavai torkán akadtak arra a rettenetes tekintetre, melyet ura rávetett.

- Alacsony rabszolga, részeg vagy, hogy kérdezni mered urad és parancsolód szándékát? rivalt rá mennydörgõ hangon.

- Kegyelem, óh jóságnak napja, megbocsátás csillaga! Tipord el vakmerõségeért alacsony rabszolgádat! hebegé nagy ijedtében arcra vetve magát.

- Hord el magadat elõlem te félszemû eb! parancsolá érdesen, mire Ibrahim vert kutyaként sompolygott ki a terembõl és fel szerette volna pofozni magát ostobaságáért, midõn a setétes folyosón ijedtségét és mérgét kifujta.

Mahmud-el-Tebrisz sokáig komoly gondolatokba merülve bámult maga elé, aztán behivatva fiát, ridegen kijelenté, hogy rabszolgája, Szelim, szintén elkiséri õket Mekkába.

Az indulás elõtti estén a lovakat, tevéket és öszvéreket málházták az udvaron lobogó fáklya­világnál, Edömér pedig Csillától búcsuzott a kertben, ki fejét a szökõkút márványmedencéjére hajtva, keservesen zokogott.

- Ne sírj, húgocskám, ment nekem is nehézzé teszed a válást! Hiszen nemsokára visszatérünk.

A leányka felemelte fejecskéjét. Mintha nem is a régi Csilla lett volna. A dactól és büszkeségtõl villogó szemek parancsoló tekintete, az az akaratos, megvetõ vonású szájacska eltûnt, s helyette leirhatlan szelid, de mégis öntudatos nyugalom tette még egyszer oly széppé és vonzóvá egész arcát.

- Mikor ama szörnyû büntetéstõl oly nemesen megváltottál, akkor fogadást tettem, hogy minden hibát levetkõzöm. És elhiheted, e fogadást még életem árán is megtartom. Nyugodtan távozhatsz, mert szeliden, engedelmesen fogok minden parancsnak hódolni. És olyan akarok lenni, mint te, édes bátyám, olyan jó, nemes és kitartó.

- Igy már aggodalom nélkül gondolok reád! kiáltá Edömér és már lefelé kezdett hajlani a hold ezüst szarva az égbolton, midõn a két gyermek érzékenyen elbúcsuzott egymástól, azzal a fogadással, hogy szüntelen egymásra fognak gondolni...

Hetek, havak és megint hónapok múltak el egymás után s már ez az év is a végéhez közeledett, de Edömér még mindig nem tért vissza...

Csilla, miként az elutazás hajnalán, most is nap-nap után háromszor is felszaladt az épület lapos tetejére, hogy alátekintsen a tájra, vajjon nem jönnek-e még - és végre egyik nap, az alkonyat aranyos párájában megismerte a közelgõ csapatot!

A váratlan öröm annyira elkábította, hogy egy pillanatig szívére szorított kézzel támaszkodott a korláthoz, a másik percben azonban már hangos örömujjongással, messze kihajolva nézett a távolba.

- Õk azok! Csakugyan õk azok!

A csapat elõtt Mahmud-el-Tebrisz lovagolt fiával, még komolyabban, még setétebb arccal, mint az elõtt, a középen, a szolgák között pedig Edömér és boldog viszontlátással intett üdvözletet a loppal lekandikáló Csillának.

Azt az örömet lehetetlen volna leírni, mikor aztán végre találkoztak rendes helyükön: a szökõkútnál. Sírva, nevetve ölelték meg egymást.

- Milyen deli, milyen erõs lettél! rebegte Csilla, könnyein át mosolyogva.

- Te is egészen nagy leány lettél, drága kis hugom - és mindaketten egyszerre beszéltek, csevegtek, s noha egyik se vigyázott rá, mirõl, mégis megértették egymást.

A megérkezés negyedik napján Kairam azzal a hirrel lepte meg Edömért, hogy atyja a nûzidi vilajetba küldi fontos izenettel egyik rokonukhoz.

Nagy és fényes szolga-kisérettel indult el, mint ahogy a hatalmas és gazdag Mahmud-el-Tebrisz fiához illik, - és mikor Edömér még egyszer búcsút intett neki, egyszerre olyan szorongó érzés fogta el szívét, mintha sohse látná többé viszont szeretett urát és barátját...

És ez az érzés sehogy se akart tágulni, sõt mindegyre nagyobb súlylyal nehezedett szívére, úgy, hogy Csilla e miatt szelid szemrehányást is tett neki.

- Nem tudom, mit érzek, - de mindegy... szólt erõltetett mosolylyal. Hanem most már szaba­dulásunkon kezdek munkálkodni. E hosszú útban megismertem a vidéket, s tudom a tenger felé vezetõ legközelebbi utat.

A leányka e biztatásra örömtõl reszketve ugrott fel helyébõl és ha Edömér el nem kapja, hát megcsókolja a kezét.

Másnap reggel szokott foglalatosságát végezve, éppen Kairam szegfûit akarta megöntözni, midõn Hanifot látta nagy sebbel-lobbal feléje sietni, barna arcán szokatlan megdöbbenéssel.

- Siess, Szelim, siess! Végy magadra ünnepi fezt és dolimánt. A hatalmas Mahmud-el-Tebrisz hivat magához! Allah, Allah, mit jelentsen ez? Mit cselekedtél, te fiú?

Könnyû megdöbbenés borzongatta végig Edömért is egy pillanatra, de aztán megkeményité szívét:

- Nem tudom, miért hivat?

- Azt csak Allah és a próféta tudja, ki a szívekbe lát! El-Tebrisz szándékát nem lehet megsejteni! fohászkodott Hanif. Szelim te - én nem tudom, mit akarhat, de az egész mekkai zarándoklás alatt igen sokszor setét, töprengõ komolysággal nézett reád...

- Azt én is észrevettem, - de még eddig egyetlen szóra, vagy tekintetre se méltatott. Mit jelenthet hát e kihallgatás? szólt Edömér is elgondolkozva.

- Jót bizonyára nem! De Allahra mondom, siess, fiú, siess! Mert a hatalmas úr türelme rövid!

Pár perc mulva Edömér dobogó szívvel hajtotta félre a nehéz gránátszin szõnyeg-függönyt és kezét mellén keresztbevetve, mély meghajlás közt várta a hatalmas úr megszólítását, ki komoran összevont szemöldei alól nézett rá éles, fürkészõ szemével.

- Mi voltál távoli hazádban, rabszolga? szólalt meg végre, mélyen dörgõ hangján.

Edömér vére arcába szökött e rideg, kegyetlen megszólításra és ép ezért merészen emelte villogó szemét a beszélõ arcára.

- Gazdag, tekintélyes nemes úr fia, kit ármánynyal és árulással hurcoltak rabszolgaságba. Ha megengeded, röviden elmondom, óh uram! felelte tisztacsengésû hangján, mely azonban egy kevéssé rezgett a rejtett megindulástól.

A ház ura némán intett és midõn Edömér elvégezte, újra megszólalt:

- Magad mondád, hogy senkid sincs hazádban, csupán ellenségeid. Hallgasd meg tehát, a mit mondok. Egy fiam van, ki mindennél drágább szívemnek. E fiam téged nagyon szeret - és én Mahmud-el-Tebrisz a Fáhli mondom néked, gyaur, tetszést találtál szívem elõtt. Válaszsz! Légy igazhivõvé és én fiammá fogadlak. Azért vittelek magammal a próféta sírjához, hogy hitet és ihletet nyerj az egyedüli igaz hithez. Öröklöd te is nevemet, dús vagyonomat. Fiam testvérévé, hatalmassá és tiszteltté teszlek!

Edömér halvány lett, mint a fal és elképedve lépett hátra:

- Mint köszönjem meg neked, hatalmas úr, e nagy jóságot - de, mint hallád, egy kis nõvérem van, folytatá indulattól reszketõ hangon, melynek hevében egészen elfeledkezett arról, hogy ki elõtt beszél s mit beszél neki:

- E kis hugomat fel kell keresnem, meg kell szabadítanom, mert haldokló apámnak esküvel fogadtam...

- Vigyázz szavaidra, rabszolga! kiáltá a hatalmas úr.

- Óh, uram, megengedted, hogy beszéljek. Sokkal nagylelkübb, igazságosabb vagy, semhogy be ne látnád a haldokló apának tett eskü szent és megtörhetetlen!

- Jól van, esküdet meg fogod tarthatni. Hugodat fel fogom kerestetni s bárhol van, kiváltom. Ha te fiam lész, õ lányom lesz. Mit felelsz erre?

Edömér még halványabb lett és csak így remegett a felindulástól. Ez az ajánlat szédítõn fényes és csábító vala... Kis huga megmentve... de hol marad a boszú és a megtorlás?! Egy percig se engedett tehát a kisértésnek, hanem szomorú, megilletõdött hangon felelé:

- Nagy jóságodat kimondhatatlan hálával köszönöm, óh, uram, de hitemet és hazámat meg nem tagadom soha! Inkább rabszolga maradok!

Mahmud-el-Tebrisz egy szempillantásig haragra gyúlt arccal nézett a bátor fiúra, aztán haragját visszafojtva, sértett gõggel fordult el tõle.

- Maradj hát hitvány rabszolga, utolsó az utolsók között... El szemeim elõl, ne lássalak többé!

Hideg megvetéssel mondta e szavakat, de azért kiérzett belõlük a vérig sértett dölyf, a megbántott büszkeség boszú után szomjazó, engesztelhetetlen fenyegetése.

És Edömér maga is jól érezte ezt! Milyen sorsa fog ezután lenni itt ebben a házban?

Lehorgasztott fejjel, csüggedten hagyta el a csarnokot és elment volna a rávárakozó Hanif mellett, a nélkül, hogy észrevenné, ha ez karon nem ragadja.

- Allahra mondom, nyitott szemmel alszol, Szelim, különben meglátnád az embert! Nos, mi történt, beszélj, gyorsan! suttogá mohó kiváncsisággal és magával húzta a folyosó homályába.

Edömér õszintén elmondta az egészet.

Hanif kõvé meredve hallgatta - azután kezét összecsapva, - olyan félelemmel rohant el mellõle, mintha bélpoklos beteg lett volna...