A kancellárnál.

»Sötéten szállt le az alkonyat,
  Havas tövén az ifjú haladt,
  Jég s hó közt lengeti zászlaját!
  És rajta kiváló jelszavát:
      Excelsior!«

  Longfellow: »Excelsior!«

Edömér mindenhol éppen csak annyi pihenést engedett magának, hogy lova kissé kifujhassa magát, így aztán a harmadik napon szerencsésen megérkezett a régi császárvárosba és megszállt a kijelölt helyen.

Azt hitte, legalább is egy nappal megelőzte Hiasszárt, pedig alig hogy bevágtatott a szálló udvarára, az már ott várt reá az egyik ablaknál és sietve intett neki, hogy menjen fel hozzá.

- Hát te már megérkeztél? ezzel a szóval köszöntött be hozzá.

- Éjjel-nappal váltott lovakon jöttem, csakhogy Kányavári Gedeont megelőzhessem. Pár óra mulva ő is itt lesz.

- De hát hol találkoztál vele? kérdezte a gyűlölt név hallatára elhalványulva.

- Pozsonyban, az arany oroszlánnál. Mindenese, Libor is vele van. Jómódú német polgárnak voltam öltözve és e széles peremû kalapot jól a szemembe húztam, midõn beléptek és alvást tettetve, beszélgetésük nagy részét kihallgattam... De most erre nincs idõ... Szerencsénkre Károly fõherceg szintén Bécsben vagyon. A követség sorsáról még mit sem tudnak, épp azért tüstént hozzá kell sietned, mert úgy sejtem, Kányavári Gedeon is ezzel a fontos hirrel siet öcscséhez, hogy érdemeket, kitüntetést szerezzenek vele.

- És te? kérdezte meglepetve Edömér.

- Ez egyszer hagyj engem a magam útján járni. Eszterházy, a nádor majd elvezet a fõherceghez és kancellárhoz!

Ez utóbbi szónál, mintha rejtélyes mosoly játszott volna keskeny ajka körül...

- Szavadat fogadom, Hiasszár!

És amennyire lehetett, hamarosan rendbe hozta, kicsinosította ruháit és fegyverzetét, azután lovát újra elõvezettetve, az egyik vendéglõi szolgával megindult a belváros felé.

Eszterházy Pál nádor fényes lakást és szolgaszemélyzetet tartott a császárvárosban, s midõn oda érkeztek, nagy csoport kiváncsi bámulta a ház elõtt álló cifra hintókat és az udvar szineit viselõ csatlósok és udvari fullajtárok hímes öltözetét.

Éppen jó idõben jött. Lotharingiai Károly herceg és birodalmi fõhadvezér fényes kiséretével a nádornál idõzött, ki hopmestere által értesítve, azonnal maga elé bocsátotta Edömért.

A fényes fogadó terem melletti kis benyilóban fogadta a nádor, ki alig olvasta el a neki szóló levelet, nyájas arcán a legnagyobb felindulás jelével, sietett vissza a terembe, hol csakhamar zavaros, szörnyûködõ mormogás keletkezett, a másik pillanatban azonban megmozdultak a bársony ajtófüggönyök és maga a fõherceg hatalmas alakja lépett a benyilóba, Strattmann kancellár, gróf Starhemberg Rüdiger, Bécs város hadiparancsnoka és több fõtiszt kiséretében, mire Edömér mély meghajlással átadta Eszterházy levelét a haditervekkel együtt.

A fõherceg szeme sietve futott át a sorokon, azután intett neki, hogy beszéljen.

Hiradása és a nagyvezér haditervei váratlan villámcsapásként találták a jelenlevõket és leirha­tatlan megdöbbenést keltettek. A kancellár sápadtan, idegesen rágta keskeny ajkát.

- Követeink le vannak tartóztatva... És a várva várt békekötés helyett, a nagyvezér közeledik tengernyi táborával Bécs ellen, mondá tompa hangon, mi félelmetesen hangzott a beállott síri csendességben.

- A város védõmûvei pedig gyengék, el vannak hanyagolva. Helyõrsége csekély, hadiszerei nincsenek! szólt komoran Starhemberg Rüdiger és indulatosan szorongatá kardja markolatát.

Csak a fõvezér komoly, jellegzetes arca maradt nyugodt és rendületlen.

Vállára omló hatalmas parókájának egy szála se rezdült meg, s hangja egy cseppet se veszített nyugodt, érces csengésébõl, midõn megszólalt:

- Azonnal jelentést teszünk felséges urunknak, a császárnak és azután mindent megteszünk a védelemre! - mondá határozottan és nagy, nyugodt tekintetû szeme nyájasan villant fel, midõn kérdésére, Edömér elbeszélte, miként foglalta el huszonötöd magával az ellenséges terület szivében a futárt hozó töröknaszádot.

- Szeretem a merész embereket! Fiatal vitéz, gyors hiradásoddal nagy szolgálatot tettél Bécsnek és a keresztény világnak, miért is biztosítunk teljes kegyelmünkrõl, mondotta biztató hangsulyozással, miközben kiséretével együtt eltávozott.

Strattman kancellár azonban pár lépéssel hátra maradt.

- Kegyelmedet nevérõl már régen ismerem. A fõherceg távoztával, pár szavunk lészen egymással! szólott nyájas kézintéssel - és csakugyan rövid idõ mulva a nádor kiséretében újra visszatért.

- További parancsig itt marad kegyelmed és õ fensége magas személye mellé lészen beosztva szolgálattételre, amint a körülmények megkivánják! A fenség érdeklõdik kegyelmed iránt. Hadnagy uram, ez az elsõ lépés a rang és dicsõség grádusán. Szép jövõ mosolyog kegyelmedre, azért hát csak excelsior! mondotta a nádor kiváló jó akarattal.

A kancellár is biztatólag mosolygott.

- Most pedig magammal viszem kegyelmedet, hadnagy uram, mert, mint mondám, pár szavunk lészen egymással, szólott, tollas kalapját az apródoktól átvéve.

Midõn a kancellár hintaja az utcákon nagy dübörgéssel végig gördült, már akkor a rémhir a császárváros egész lakosságát felzavarta.

Parancsok és rendeletek adattak ki a város erõdítésére és a védelemre, nyargoncok s gyorsfutárok vágtattak tajtékzó paripákon a szélrózsa minden irányában, hogy hirt adjanak a szomszéd államoknak és fejedelmeknek a közelgõ veszedelemrõl és sürgõs segélyt kérjenek a fenyegetett Bécs részére, az utca sarkokon és tereken pedig a kikiáltók trombitái és dobjai recsegtek és pufogtak...

- Három ezer polgár fog felváltva éjjel-nappal a védmûveken és árkokon dolgozni, szólt a kancellár és midõn hintajuk a palotába berobogott, az ajtónálló jelenté, hogy Kányavári kamarás úr óhajtana tisztelegni igen fontos ügyben...

Edömér keze akaratlanul ökölbe szorult e gyülöletes név hallatára, a kancellár arca pedig hideg kifejezést öltött.

- Bizonyára a királyi megerõsítõ levelet jön szorgalmazni! mormogá. Mondd meg neki, várjon, szólt aztán röviden és midõn a nappali terem nehéz szárnyajtói szétnyíltak, egy sugár lányalak lebbent eléjük az íves ablakközbõl.

- Edömér! Kedves Edömér bátyám, te vagy! kiáltá örömteljes meglepetéssel és mindkét kezecskéjét oda nyujtá neki.

- Csilla, hugocskám! Óh, mi öröm, hogy láthatlak! kiáltá Edömér is boldogan szorongatva a remegõ kezecskéket.

- Igen, elhoztam nektek! Örüljetek hát a viszontlátásnak! szólott a kancellár megfordulva, mert a szomszéd terembõl Korláthkövyné nemes alakja lépett be az õ neje és leánya társaságában, mire a kancellár is jó ideig nyájasan beszélgetett velük, de azután mégis meggondolva magát, átsietett fogadó szobájába, hol Kányavári Áron várt rá a kamarások hímes gála ruhájában, földig hajtva sovány alakját a császár mindenható bizalmasa elõtt.

Csakugyan a királyi megerõsítõ levelet jött kérelmezni, de nem valami örvendetes eredménynyel járhatott a kihallgatás, mert mélyen fekvõ szeme csak úgy izzott a rejtegetett dühtõl, midõn a szolgák sorfala között a lépcsõkön nagy feszesen aláballagott, hogy lent várakozó tükörablakos, drága batárjába üljön.

Hátha még azt is tudta volna, hogy közvetlen utána, áldozatának fiát hivatta magához a kancellár, egy szolgát pedig a külvárosi szállóba a renegátért küldött.

Hazahajtatva, egy levélkét talált szobájában, melyet alig hogy elolvasott, egyszerû polgárnak öltözött át, azután szemére huzott kalappal távozott fényes palotájának a túlsó utcára nyiló ajtócskáján és a távoli Lipót-város egyik magányosan fekvõ házacskájához érve, sajátságos kopogtatására kinyílt az ajtó...

- Öcsém, öcsém, nehezen vártalak! Hagyjad a fölösleges kérdéseket és kezdjük mindjárt úgy, mintha folytonosan együtt lettünk volna! krákogta elébe Gedeon, a bátyja, kinek sovány alakja azóta még jobban összeszáradt és kétrétgörnyedt.

- Valami veszedelem fenyeget bennünket, hogy ily sietve jöttél? kérdezte Áron, bátyjának epés, izgatott arcától megrettenve.

- A fiú és a renegát Bécsben vannak! felelt Gedeon setét tekintettel és elbeszélte, miként kerítették hatalmukba a nagyvezér futárját.

Áron majd elszédült e váratlan hir hallatára.

- Midõn ezt embereink nékem Gyõrbõl hirül hozták, tüstént Abdi basához, onnan pedig egyenesen hozzád siettem. Ellenségeink félelmesek kezdenek lenni!

- De hát az ördög segíti azt a fattyut és társait, hogy nem tudjuk elveszíteni? kiáltá dühvel.

- Nem az ördög, öcsém, Hanem ravasz tanácsadói vannak! Ismerik titkainkat, azért nem botlanak bele a kivetett hálóba.

Mióta az országba tették lábukat, minden lépésükre vigyáztunk. A Korláthkövy-kastélyban lévõ emberünk megizente, merre veszik útjukat. Varangyos és bandája rájuk lestek a setétvölgyi kopanicsánál és felkoncolták volna valamennyit, ha Laky Kristóf csatlósaival nem kiséri õket, úgyszintén az eperjesi úton is hálónkba kerültek volna, ha még egy napot késnek...

- Az az áruló gazember renegát, az játszik ki bennünket... Geda te, ez az ember elveszít bennünket, ha idejekorán meg nem semmisítjük!

- Igen bizony, túljárt az eszünkön, azaz a tiéden, öcsém. Azok mind a te terveid voltak. Hiába bérelted fel Balboa kapitányt. Az a fiú leverte a világra szóló bajvivót, és nekünk háromszáz nehéz aranyunkba került! sóhajtá keserves fohászkodással.

- A terv jó volt, mentegeté magát Áron.

- Hiába jó, ha nem sikerül. Azt a bizonyos tejet is a kutya ette meg a vén Bálint elõl.

- Mit tehetek róla! A véletlen hibája volt! förmedt fel mérgesen.

- Éppen az a hiba! A véletlent mindig számításba kell venni, hogy el ne ronthassa dolgainkat. Mellette lévõ legügyesebb emberünknek meg van hagyva, hogy ezentúl minden szavára, lépésére ügyeljen s bárhová megy, azonnal gyors futárral értesítsen bennünket. - Azután egy hatalmas szövetségesünk is támadt, ki eget-földet meg fog mozgatni elvesztésére.

- Hadd hallom, ki az?

- Abdurrahmán basa! Mióta értesült a keresztények nagy hadimozgalmairól, nagyon meg van szeppenve. Mi jobban gráciájában vagyunk, mint valaha. Midõn megvittem neki a hirt a futárról, szakállát tépte mérgében és a prófétára esküdött, hogy azt a jóslatot nem hagyja teljesülni. Annak a fattyunak nem szabad élve Buda alá kerülni. Minden eszközzel segíteni fog bennünket.

E pillanatban Libor ütötte be kopasz fejét az ajtón.

- Mi hirt hoztál?

- Hollókövy fia a kancellár vendége! Egy hintón mentek. A kancsal renegátot pedig épp most hivatta magához.

Kányavári Áron arca ónszinûre változott.

- Strattman kancellár ellenségünk! Elburkolt szavakban már a multkor értésemre adta, hogy sok gyanus dolgot hallott rólunk s midõn ma a királyi helybenhagyó levelet kértem, vizsgálatot emlegetett... Most pedig a fiú és a renegát elmondanak neki mindent! Veszve vagyunk, ha rögtön nem cselekszünk! hebegte halálos rémülettel.

Gedeon csitítólag emelte fel száraz kezét, noha egy pillanatig õ is megremegett.

- Nyugalom és hidegvér, öcsém! Ne veszítsd el mindjárt a fejedet, szólott feddõ hangon. Igaz, hogy a veszedelem csomósan kezd gyülekezni fejünk fölé, de messze érnek ám a mi kezeink is! Strattman kancellár uram is csak olyan halandó ember, mint bárki más és, ha nagyon alkalmatlan kezd lenni, hát egy napon valami szép gyümölcs, vagy finom spanyol bor élvezése után, halálos hascsikarása támadhat. A fõdolog az, hogy idõnk legyen. Az pedig lesz - és ki idõt nyer - életet nyer!

Áron kissé megnyugodva lélekzett fel, mire bátyja szánakozólag mosolygott.

- Öcsém, Bécs veszedelme most minden más dolgot háttérbe szorít. A császár udvarával és a fõurak nagyrészével Linczbe menekül, - de mi itt maradunk. Akár elfoglalja Bécset a török, akár nem, - tudom, amit tudok, - utána a háboruzásnak és ostromoknak hosszú sora fog következni, ami alatt a mi ügyeinkkel nem veszõdik sem a császár, sem a kancellár, - de annál jobban veszõdünk mi, hogy az a három ember meg ne érje a háború végét. - Érsekújvár, Esztergom és Buda ostroma alatt a zûrzavarban sok jó alkalom fog kínálkozni, ne félj! Hálóba csalom én azt a renegátot, bármily ravasz legyen is! Én rajtam ki nem fog, pláne, ha Abdi basa is mindenben segélyünkre lesz. Ez az egyik! A másik pedig az, hogy mire a háborunak vége lesz, akkorra martalóc és pribék csapatjainkat átszöktetjük Moldvába és Lengyelországba. Azokról, kik személyünket ismerik, majd én gondoskodom. Így aztán, ha minden titkunkat is elárulta neki a renegát, a kancellár uram nem árthat vele, mert nem lesznek tanui, bizonyítékai, de még vádolók se lesznek, mert akkorra már ki tudja, hol porladoznak annak a fattyunak és cimboráinak a csontjai, hahaha!

- Hahaha! nevetett vele most már Áron is.

- Ide hallgass, öcscse! Bármily jó alkalom kinálkozzék is, az erõszakos, goromba eszközöket kerülnünk kell. A kancellár tudja titkainkat, tehát a gyanú árnyékának sem szabad ránk esni, hogy a mi kezünk jár a dologban. Finoman, láthatatlanul kell a hálót szõni, úgy, hogy a gyanut másra háríthassuk. Ehhez én jól értek. Abdi basát már beavattam és mindjárt téged is beavatlak, - de elébb halljad, micsoda felséges ütõkártyák vannak kezeinkben.

Elõször is azt kell végbe vinnünk, hogy a négy jó barát ne legyen elválasztva egymástól. Ennek a módja már megvan. Ez az elsõ. A második az elrabolt Hollókövy leányka, kinek hollétét tudjuk és vele biztosan kelepcébe csalhatjuk a fiut, ki folytonosan Abu-el-Máni nyomait keresi. Ebben szükség esetén segítségünkre lesz maga a rabszolgakalmár is...

- És a harmadik?

- A harmadik pedig, mikor az udvar menekülni fog az ostrom elõl, a kancellár szintén vele fog menni és hugát, a Korláthkövy leányt nem hagyja Bécsben. A kiséret között bizonyára közte lesz a fiú is vén csatlósával és tán a renegát is. Mit szólnál, ha valami nagyobb török vagy martalóc csapat ütne rájuk? A kiséretet egy lábig levágnák, fiad Jánoska pedig vitézül ráütne a martalócokra és megmentené a kisasszonykát. Ezzel azután a kancellárnak ki lenne húzva a méregfoga örökre. Mi? - és diadalmasan nevetett hozzá.

- Hatalmas! Nagyszerû! Ilyen csak a te fejedben születik! örvendezett öcscse.

- Ez csak ízelítõ, mindjárt meghallod a többit is. Igaz, célirányos volna, ha János fiad valahogy meg tudná nyerni õ kelmének a barátságát. Mindjárt megmondom, hogyan és mikép... De jól ide figyelj, mert életre-halálra folyik a játék!