|
A Radnóthy Elek udvarháza híres
volt a Kisküküllõ mentén. Tulajdonképp nem is volt udvarház, ahogy Erdélyben a
kisebb birtokú nemesek falusi lakait nevezik, még kevésbé várkastély, amely
névvel vagy a mágnások várakból átalakított vagy nagyobbszerûen épített
kastélyait szokás megtisztelni. A Radnóthyé e kettõ közt foglalt helyet,
hasonlóan családjához, mely se a mágnásokhoz, se a tekintetesekhez nem
tartozott, hanem méltóságos volt, így, erdélyi divat szerint, kisebb a
nagyságosnál s több a tekintetesnél.
Az udvarház magas dombon emelkedett.
Onnan uralkodott az alatta elterülõ falun, s vetett hosszú árnyakat, ha
napfényes alkonyon vagy holdas éjjel a folyam tükrében nézegette magát. Nagy
négyszög, földszintes épület volt, belsõ udvar nélkül, de ha ennyiben
különbözött is a várkastélyoktól, annyiban éppen nem hasonlított a közönséges
udvarházakhoz, amennyiben négy, úgynevezett tornyos bástyával büszkélkedett,
magas emelete majdnem kettõsnek látszott, széles zsindelyfödele pazar
szeszéllyel nyújtózott a magasba, homlokzatán óriás s már megfeketült kõcímer
gúnyolta a házõrzõ kõrisfák százados fiatalságát, s kinyúló tornácából oly
fennhéjázó kilátás nyílt, hogy a birtokos udvarházához tartozóknak képzelhette
a völgy hosszában elszórt falucskákat.
Udvara kénye-kedvére nyúlt
el. A felsõ udvar a domb síksága volt, amelyet kert övezett, egész a folyam
kanyarodtáig. A ház mellett, mintegy hozzáragadva, a konyhaépület húzta meg
magát, mindig füstölgõ kéményével, ecetesüvegekkel megrakott tornáccal s léces
ajtóval, amely elõtt az úgynevezett gazdasszony vagy más néven kulcsárné, a
szakács ellenõrzõje, segédje, s ha kell helyettesítõje, mindegyre megjelent,
hol sápítva, hol nyelvelve, mint akin az egész ház terhe nyugszik.
Itt hasalt vagy kapkodott
csontok után a nagy komondor, amelyet, hogy meg ne dühödjék, folyóvíz nevére,
Marosnak keresztelt a babonás béres. Itt függött egy faalkotmányocskán holmi
kis harangnak is beillõ csöngettyû, amely napjában háromszor pontosan
megszólalt: tizenkettõkor a külsõ cselédeknek, egykor a belsõknek, kettõkor az
uraknak. Rendesen a kis sánta Mányi csengetett, egy nyomorék árva lány, aki a
majorságot, fõleg a ludakat õrizte; nagyon gyönyörködött a csöngettyû
hangjában, s félóráig is elhúzta volna, ha a mérges gazdasszony ki nem kiált: -
Nem hallgatsz már te, kis béka! - Itt jelent meg reggelenként a méltóságos
asszony széttekinteni, pirongatózni, munkát adni a jobbágyasszonyoknak, s
alamizsnát osztogatni a szegényeknek. Itt gyûlt össze esténként beszélgetni a
cselédség színe: a szobalány, az inasok, a huszár, a hintós kocsis s a kertész,
aki nyalka, rátartó volt, s nagyon is a gazdasszony kegyében állott.
A kertész nem ok nélkül
tartotta rá magát. A keze alá bízott kert egy egész kis tartomány volt; se a
régi francia kerthez, se az új angolparkhoz nem hasonlított, eredeti magyar
kert volt, amely dúsan megáldva a természettõl, magába foglalt mindent;
virágos-, veteményes‑, gyümölcsös-, méheskertet, aszalót, pálinkafõzõt,
malmot, egypár rétet, jó darab erdõt s a családi sírboltot a falusi temetõ
felé. E rend a rendetlenségben, e számítás a pazarlás közepett, e gond a
hanyagság kíséretében sok bizarr bájt, vadon szépséget ruházott reá. A kertész
mindig jobbágycsaládból telt ki, s a fiú örökölte atyja hivatalát. Mindenik
öregbítette tudományát, és gondolt ki valami újat. A mostaninak atyja volt
köztük a legnyughatatlanabb; járt és tapasztalt, nagy tervekkel jött haza,
amelyeket sohasem tudott végrehajtani. Azonban az a hársfasor a kert legkisebb
pontján, amely közepütt tágas körré alakul, az õ mûve. Egy kékesfehérre festett
kis filegorja díszeleg itt, elevenzöld gyepkarikák váltakoznak szanaszét,
cserepekbe ültetett virágok nyílnak körös-körül, s roppant kõ-Neptun ontja
orrán-száján egy kis patak vizét. A falusiak minden vasárnap eljöttek ide
bámulni, a gyerekek órákig elállingáltak a kõ-Neptun elõtt, be is dugdosták
orrát fûvel vagy szösszel. Nemegyszer hangzott innen nagy lárma: a kertész
ütlege s a gyerekek visítása.
Az alsó udvarban elszórt
gazdasági épületek emelkedtek. Az egész tért porcsfû vonta be, kopott
szõnyegként egymást átvágó ösvények cirádáival. Egyik egyenesen sietett a
gazdatiszti lakba, s onnan a csûrnek fordult; a másik az istállóba futott, s a
csikóskertbe veszett el; a harmadik meg-megbújva kígyózott az ólakhoz és
ketrecekhez; a negyedik sokfelé ágazva rohant a pajtákba. Mindeniknek volt
mellékága a gémeskúthoz, majd mindeniket átvágta a porondos kocsiút, amely
büszkén húzódott a galambbúgos kaputól fel a dombra, az udvarházig.
- Csak annyi forintom volna,
ahány kocsi jár itt naphosszat - sóhajtá sokszor a féleszû bivalos, a berobogó
kocsikra bámulva.
Radnóthy nem is szûkölködött
vendégek nélkül: azért sok év óta alispán, azért lakik oly közel az
országúthoz, azért van annyi vendégszobája. Híven megõrizte a ház becsületét. A
fészer ritkán volt idegen hintó vagy kocsi nélkül. A kapufélfánál vagy beljebb
is szünetlen egy paripa ficánkolt, valamelyik kurtanemesé, aki tisztelkedni
vagy értekezni jött. A gyalogosok sem hiányoztak. Alatt és fenn nyüzsgött az
udvar a sok ügyes-bajos jobbágyembertõl, akik levett kalappal, csapatonként
sorjáztak fel a méltóságos alispán úrhoz.
Hát még mikor név- vagy
születésnapra gyûlt össze a szomszéd nemesség, vagy tisztújításkor
kortescsapatok vonultak át. Pattogott az ostor, nyihogott a ló, szûkölt a
kutya. Az érkezõ vendégek egymást kergették, a félénk asszonyok sikoltoztak, a
sürgõ cselédek egymásba ütköztek. A kurjantás riadó zenébe veszett, s a tánc
mámora a boréval egyesült. Fenn a teremben, kinn a ház elõtt, alatt az udvaron,
mindenütt dobogott a föld, csengett a levegõ, csapongott a szív, s a vénülõ ház
kivilágított ablakaival mintegy megifjodva tekintett ki az éjbe, messze
hirdetve a környéknek, hogy gazdája mulat.
Mindez csak volt és odavan. Az udvarház
pusztulását és szegénységét gyászolja. Alig ismerhetni reá. Maga a hazatérõ
Radnóthy is ámulva nézi, mintha nem volna az övé, pedig csak másfél év óta nem
látta. De ez a másfél év több volt egy századnál, s egy udvarháznál régibb és
nagyobb dolgokat is megviselt vagy elpusztított. Radnóthy 1848 õsze óta nem
volt otthon, mert Kolozsvárott megbetegedve, majdnem egy esztendeig nyomta az
ágyat, s még azután is sokáig gyöngélkedett. Azalatt egy nagy forradalom
viharzott el, s Erdély iszonyú csaták- és pusztításoknak volt a színhelye. Nem
csoda, ha 1850 kora tavaszán alig ismer udvarházára. Bizony a ház is alig
ismerhet reá. Õ sem a régi többé; nagyon megfogyott és megõszült. Komor,
beesett arcán vonásai régi kifejezésének csak romjaira találhatni. Apró, fekete
szeme villog ugyan, de némi haragos búskomorságban. Bajusza sincs kipödörve,
ahelyett hosszú szakállat eresztett, ami még mogorvábbá teszi. Öltözete is
hanyagabb, mondhatni kopott. Rókamálos mentéje pecsétfoltos, s a zsinórzat
rajta foszlásnak indult. Vidrafövegét kiette a moly, s hol jobbra, hol balra
csapja, amint a rosszkedve hozza magával. Minden, ami jobb napjaira emlékeztet,
csak félfödelû díszes kocsija, amelyet az utolsó tisztújításra csináltatott,
öreg István huszárja, aki régi fontosságával ül a bakon, s a három almásszürke
ló, amelyek oly vígan ügetnek, mintha most is a megyeházától hoznák haza.
Hajdan nemcsak a lovak ügettek vígan, maga a
bennülõ gazda is derült volt. Majd mindig csendes megelégedéssel közeledett õsi
birtokához, ahol minden mintegy várta és üdvözölte. A tornyocskák közt kanyargó
füstgomoly már messzirõl intett feléje, a malomgát moraja mind hangosabban és
barátságosabban köszöntötte; a kert fái virágosabb lombbal vagy érettebb
gyümölccsel fogadták; szeme nemegyszer pihent meg egy-egy újabb boglyán vagy
aztagon; a hazatérõ nyáj kolompja mint szíves „jó estét” csendült fülébe; a
hunyó nap csak érte, csak azért látszék késni, hogy még egyszer rávilágíthasson
a táj szebb pontjaira s a tornácon ülõ nejére, aki már messzirõl megismerte a
jól ismert kocsit, és kendõt lobogtat. Akkor mindezzel keveset gondolt, most a
legapróbb részlet is eszébe jut, eszébe juttatják az udvarház düledezõ
kéményei, rongált tornyocskái, roskatag födele, betört ablakai, penésztõl
sárgazöld fala, a pusztuló udvar, a romok, az elhagyottság s az egyetlen még
régi állapotban levõ épület, a családi sírbolt, amelyet úgy kiemel az
alkonyfény, mintha mondani akarná, hogy odanézzen, most odavárja neje.
De bármilyen erõs volt a felindulás, amely
Radnóthy szívét emésztette, arca egykedvûen komor maradt. Nem akarta, hogy
szánakozzanak rajta cselédei, kivált István huszár, aki a bakról mindegyre
betekintett, és szólani szeretett volna, hanem folyvást a volnánál maradt
szegény, mert amióta ura kedvetlen és beteges, ritkán tudja és meri eltalálni
mi esik neki jól s mi nem. Az is baj, ha szól, az is, ha hallgat. Bárcsak aztán
haragunnék reá istenigazában, s ütné nyakon, mint régen, ami szintúgy jólesett,
mert megérdemelte. Most is elszenvedne akármit, csak szólani engednék; hiszen
neki is az fáj, ami urának, õ is itt növekedett, itt élte világát, itt vénült
meg. Így évõdött a hû cseléd, s elvégre is erõsebb volt érzése, mint akaratja.
- Hej, méltóságos uram, be pusztulásnak indult itt
minden! - tört ki belõle keservesen a szó, s éppen roszkor, mert a kocsi egy
gübbenõbe zökkent.
- Mit fecseg kend, mi köze hozzá? Még feldûlünk
fényes nappal saját udvarházam elõtt! ‑ kiáltá indulatosan Radnóthy, s
neki éppen olyan jólesett a szó, mint cselédjének.
Azalatt István huszár leszállott, tartotta
balfelõl a kocsit, noha akár ne is tartotta volna, mert ura nem annyira reá
bosszankodott, mint inkább a rossz útra, amely hajdan sima volt, mint a palló,
a kinn ácsorgó volt jobbágyokra, akik egykor messzirõl levették elõtte a
kalapot, s most alig billentik meg.
Benn az udvaron sem vár reá öröm. Romjait is alig
láthatta annak, ami hajdan gyönyörködtette. Nem sürögtek a cselédek, nem lepték
el a vályút lejármolt ökrök; nem fejték a teheneket vidor szolgálók, nem ülték
körül dolgosok a malomkõasztalt a tiszttartó háza elõtt, maga a tiszttartó sem
sietett elébe, e hû ember, aki harminc év óta szolgálja, s ha otthon van,
mindig kiszalad kocsijához, elmondani a távolléte alatt történteket. Hát a
kedves gyermekek, Géza és Erzsi, az õsi birtok és jó név e nagy reményû
örökösei, hol maradtak? Hányszor futottak elébe hazajöttekor, hogy hozott-e a
városból valamit. Most senki sem fogadja. Az udvaron csak a féleszû bivalos
lézeng, aki úgy látszik, béresi méltóságra emelkedett. Négy sovány ökröt fog ki
a járomból egy gyerkõc segítségével, s úgy bámészkodik reá, mintha idegen
volna. Az ösvényeket benõtte a fû, a kocsiút porondját elmosták a záporok, s a
kétfelõl ültetett akác- és ecetfákat disznók turkálták fel. A pajták és
istállók bedõlve vagy üresen ásítoznak egymásra, a csûröskert is puszta, a
kerítés meg mindenütt megbomlott, s a szolgáló tüzelõnek hordja, nem is
szégyellve magát, éppen a szeme elõtt. Még a komondor sem akar reá ismerni,
elõbb megugatja; csak azután, amikor mély, parancsoló hangon hallja kimondani
nevét, hunyászodik meg, és lapul lábaihoz.
A kutyaugatásra végre megjelent a tiszttartó, egy
köpcös kis ember, egy ingben, rongyos kalappal és hosszú szárú pipával.
Radnóthy most látta elõször tiszttartóját, akit a múlt évben küldött ide egyik
jó barátja, mert régi tiszttartóját még a forradalom elején megölte volt a
föllázadt oláhság. De bár sose látta volna; nem tetszett neki az egész ember,
talán mert sajnálta a régit, talán mert sértette az a szégyenítõ lárma, amelyet
ez ütni kezdett, ide-oda futkosva, szüntelen kiabálva, hogy megérkezett a
méltóságos úr, felesége csináljon jó vacsorát, a szomszéd faluból kerítsenek
valami jó bort, a zsidótól hozzanak két szál gyertyát, a kocsisnak és lovaknak
is adjanak, ami telik. Sokkal örömestebb szemlélte a kis sánta Mányit, aki
egész örömmel futott hozzá, és zokogva csókolta kezét. E nyomorék árvát
boldogult neje vette volt a házhoz, s íme most csak õ az egész család
képviselõje, belõle áll a viszontlátás egész öröme.
Így mélázva haladt fölfelé, itt-ott megállva,
kérdezõsködve, s nem várva be a feleletet.
A tiszttartó kérdés nélkül is felelt, összevissza
beszélt mindent. Áldotta az isteni gondviselést, hogy ide jöhetett, és rendbe
szedhette a jószágot. Azt nem is képzelheti ember fia, hogyan feldúlt, kirabolt
itt mindent a fellázadt oláhság; õ éjet, napot összetett, futott, fáradott, orrával
túrta a földet, hogy a régi lábra állítsa vissza a méltóságos úr jószágát, de
van is ám láttatja. Az udvarház egy része már lakható, a méltóságos úr szobája
egész paradicsom. Az elrabolt bútorokból is sokat visszaszerzett, hol a
harmadik, hol a negyedik faluból, még a konyhaépület csengettyûjét is
megkerítette, fizetett is értök elég borravalót, s ezt a méltóságos úr
bizonyosan megtéríti neki. A gazdaság is foly valahogy, de nincs semmi
jövedelem, mert a beruházásra kell fordítani mindent; az is nagy baj, hogy a
volt jobbágyok elfoglaltak néhány darab földet; a többit majd mind felébe adta
ki, mert drága a napszám, a curialisták nem akarnak se dolgozni, se fizetni,
kivált az oláhok; marha sincs elég, aztán az adó, szállásolás, pörlekedés
felemészt minden jövedelmet; tulajdon pénzébõl is fordított már valamit a
jószágra, csekély összeget ugyan, mert neki is kevés van, de éppen jókor, mert
valóságos szégyentõl menté meg a méltóságos udvart.
Radnóthy mind csak hallgatta, mint a molnár malma
zúgását. Egészen egyébre gondolt.
Vizsgálta a házõrzõ kõrisfákat, amelyek némi
történeti nevezetességgel dicsekedtek, amennyiben Apafi, erdélyi fejedelem,
kétszer ozsonnált árnyaik alatt, amikor meglátogatta egyik õsét, aki igen
kedves embere volt. Nézte a homlokzat kõcímerét, amely úgy illett a tisztes
épülethez, s egyik fõdíszéül szolgált, azaz csak romjaikat, mert a kõcímer
összetörve hevert a földön, a fák pedig beégett derékkal sindevésztek.
Lesütötte fejét; úgy tetszett neki, mintha
összetört címere családja pusztulását és gyalázatát jósolná. Néma
gondolatjaira, elfojtott érzéseire oly kellemetlenül hatott a tiszttartó zajos
fecsegése. Egypárszor szeme közé nézett, és hallgatást akart neki parancsolni,
de ahelyett, maga sem tudta, miért, talán szórakozottságból, talán
kíváncsiságból figyelni kezdett reája.
A tiszttartónak sem kelle több, még
részletesebben, még hangosabban erõsítette, hogy tenger a költség, és nincs
jövedelem.
- Hát tiszttartó uram azt hiszi, hogy én pénzt
hozok, zacskóval hozom az aranyat, vékával a tallért - vágott közbe Radnóthy,
bosszúsan emelkedett fel egy beomlott gyeppadról, ahová még jól le sem
telepedett.
- Hinni csak elhinném, méltóságos uram! de látni?
Megelégedném én a bankóval is - nevetett a tiszttartó, tréfának vélve a dolgot.
- Mit röhög? Azt hiszi, hogy engem meglophat,
belõlem csúfot ûzhet - folytatta Radnóthy, egész testében reszketve a méregtõl.
- Hogy mer egy ingben állani elémbe? Vegye le fejérõl a kalapot - hallgasson!
E kitörés tulajdonképpen nem a tiszttartót
illette, hanem azokat, akik összetörték a kõcímert, beégették a kõrisfákat,
földúlták jószágát. Csordultig telt keserûségének pohara, ki kellett ömölnie,
és arra, aki legelõször érinti. Éppen ezért a tiszttartó jól teszi, ha hallgat,
s nem zavarja ura búskomorságát, aki már talán el is feledte, amit mondott, s
akinek éppen az fáj, hogy nem lehet kétkednie, s a rom, pusztulás igenis
kézzelfogható. De neki természete volt mindenkit kezéhez szoktatni, most pedig
éppen szükségesnek látta meg nem engedni, hogy csak a gondolomra mondott, de
igen alapos gyanú gyökeret verjen.
- Dehogy hallgatok, ha tûzre tesznek, sem
hallgatok - kezdé nagy szörnyûködéssel -, vétenék méltóságod úri személye
ellen, elámítanám, megcsalnám, megérdemelném, hogy elcsapjon. Én tolvaj?... Én
istenem, mire jutottam! Hát ugyan honnan lopjak? Bizony isten, ha akarnám sem
tehetném. Isten úgyse’, még a magaméból adnék, aminthogy adtam is néhány forintot. Dejszen nem
csodálkozom; méltóságod most érkezik, nem ismeri jószága állapotját, nem
értheti, mily bajos most gazdálkodni.
- Még feleselni mer! Takarodjék szemem elõl! Nem
ismerem jószágomat... szemtelen! Nem értek a gazdasághoz... szamár! Kegyelembõl
élek... gazember! Elpusztuljon udvaromból még ma, ebben a pillanatban.
- Ugyan, ugye - pattogott a tiszttartó ijedtében,
csodájában, mérgében, felcsapva imént levett kalapját. - Ez-e a köszönet? Ez-e a hála? Úgy bánni velem, mint
egy kutyával! Így jár az ember, ha ilyen koldus uraságot szolgál. Bár sohase
tettem volna be lábamat ebbe a jószágba! Bolond voltam, hogy annyit fáradtam,
guzslódtam, csak azért, hogy méltatlanságot szenvedjek, kárt valljak, mert
tudom én, mit akar méltóságod: megkárosítani, pénzt csikarni rajtam, aztán
elcsapni. Nem oda Buda! Más idõben élünk, nincs többé vármegye, a szegény
embernek is pártját fogják, méltóságod sem alispán már - hála istennek - nem
ám...
Még többet is beszélt volna, azonban István,
aki a poggyászt hordta fel meghallván a zajt, ott termett, s olyat lódított
rajta a domb menedékén, hogy repült belé a kis ember, s az alsó udvarig meg sem
állhatva, orrára bukott. Radnóthy elfordult, s meg nem dicsérte a hû cselédet,
tekintélyének e vitéz védelméért. Ott állott bódultan, mintha valaki arcul
ütötte volna. Még mind a fülébe csengett a tiszttartó gorombasága, még mindig
azon tûnõdött: vajon csakugyan mert-e a pimasz neki olyasmit mondani. E néhány
szó ezer fullánkot ütött belé, s életében elõször érezte magát megalázva. Aztán
elfásult, nem érzett, nem gondolt semmit, s arcára némi buta érzéketlenség ült
ki. Az esti homályba merülõ táj visszamosolygott utoljára; mind nézte-nézte, s
nem látott semmit; csípõs tavaszi szél fútt; nem érezte, nem húzta összébb
mentéjét, az éledni kezdõ falusi kocsmából vidor zene hallatszott ki; nem
hallotta, arra sem fordult: csak midõn vacsorára szólalt meg a csengettyû,
kezdett ébredezni - a kis Mányi húzta, s egész erejébõl, örömében, hogy már
valahára húzhatja, és sokáig, mert nem volt gazdasszony, aki reá ijesszen - ezt
hallgatta, mind hallgatta, mint a gyermek a csengõ játékszert -, ó, az ismerõs
régi hangok - és szemébe könnyek facsarodtak.
|