|
Így szállott meg õsi fészkébe az öreg
táblabíró, s az elsõ órától nem sokat különbözött a többi nap, hét, hónap.
Sehogy sem tudta magát feltalálni otthon. Hasonlított Ripp Van Winkléhez, egy
észak-amerikai népmonda hõséhez, aki húsz évig aludt a Kaatskill-hegy
barlangjában, s hazatérve nem ismert falujára, nem talált házához, a kocsmához
sem, amely egészen szállodává alakult, s címere többé nem III. György király
volt, hanem Washington tábornok; víg cimborái felõl is hiába kérdezõsködött, az
iskolamester a kongresszusba utazott mint képviselõ, a másik valamelyik
csatában esett el, a harmadiknak már a sírköve is elpusztult a temetõben, s így
tovább, úgyhogy szegény kétségbeesve kiáltott fel: „Hát senki sem ismeri itt
Ripp Van Winklét!...” Radnóthy nem aludott, csak betegen feküdött, azt is csak
másfél évig, kétségbeesve sem kiáltott fel, de százszorta szerencsétlenebb volt
Ripp Van Winklénél.
Nehezen szokott mindehhez, és semmit sem
szokhatott meg. Hánykódott a múlt és jelen között; nem tudott feledni, mert
minden a múltra emlékeztette, és örömest feledte a jelent, ha a múlton
mélázhatott. Mintha egy gonosz tündér ütött volna tanyát szobáiban, aki
ringatja, költi, ide-oda csalja, szeme közé nevet, s otthagyja keserûségének.
Reggelenként nemegyszer kapott az éjjeliasztalhoz ezüstcsengettyûje után,
amelyet már rég összeolvasztott az ötvös; sokszor kérte elõ Istvántól egyik
vagy másik ruháját, amelyet ki tudja, hol szaggatnak; többször kerestette tajtékpipáit,
amelyek már bizonyosan negyedik kézen járnak; még házisipkáját is kérte, neje
utolsó hímzetét, amelyet - jól emlékszik reá - az asztalfiókban hagyott volt.
Ilyenkor aztán rendesen elkedvetlenedett, szitokra fakadt, noha nem volt
szokása, s majd mindig azon vette észre magát, hogy kávéja meghûlt, elfeledte
megcukrozni, kereste a szelencét, sehol sem találta, és lármát ütött. István
háromszor is elmondta, hogy egyetlen szelence sincs a háznál, ott a cukor a
pirított kenyér mellett. Ura is háromszor ismételte, ritkán bosszúsan, a
legtöbbször erõtlen fájdalommal: - Jól van, jól, hallottam már, kend egészen
telekiabálja az ember fejét.
Hát még a szobák, ahol oly kényelmesen lakott,
a régi bútorok, amelyek mindenikéhez annyi drága emlék tapadt. Talán azok csak
azért állanak még, ezekbõl csak azért maradt meg némi töredék, hogy kínozzák a
hazatért gazdát, és ne engedjék nyugodni. A néhol felszakított avagy újra csak
tél-túl bedeszkázott padolaton mindjárt-mindjárt meg kelle botlania, s ha
leült, kedves, de megsántult zsõllyeszéke ide-oda biccent. A falakra sem
nézhetett fölindulás nélkül, drága fegyverei nem ragyogtak többé ott, az õsi
képek elhasogatva vagy elcsúfítva néztek alá; nagyanyjának tisztes arcára éppen
bajuszt festett valaki szénnel, nagyatyja szájába pedig makrapipát.
Semmi sem volt ép, semmi sem
állott a maga helyén. Ez a felpattogzott asztal hajdan egyik vendégszobában
foglalt helyet; azt az otromba ruhaszekrényt a tiszttartó szobájából
keríthették ide; a pamlag bõr helyett háziszövettel volt bevonva, s annyi s oly
sokféle szék állott mindenütt láb alatt, mint a zsibárus raktárában. Hiába
fogott a rendezéshez; nem tudta visszavarázsolni a régi kényelmet, csínt és
nyugalmat. Félbehagyta, megint elkezdte, hamar belefáradt, odaült pihenni íróasztalához,
s nézte hogy hol állott hajadan a nagy kalamáris, a nagy rézporzó s az a sok
irat, itt a hivatalosak, ott a magánügybeliek, galanddal összekötözve,
márványkõvel lenyomtatva.
Eszébe jutott minden, még az
is, hogy egyszer bizonyos bonyolult ügy miatt késõ éjig virrasztott itt
jurátusával, neje többször benyitott hozzá, kérte, hogy feküdjék le, ne rontsa
egészségét, holnap is nap; szóból szó kerekedett, összezördültek, magok sem
tudták, hogy, s aztán egész éjjel se aludni, se dolgozni nem tudott.
- Szegény feleségem! -
sóhajtá, s mind komorabban húzogatta ki a záros s most feltört fiókokat, ahol
féltõbb iratait szokta tartani; a családi okleveleket, szerzõdéseket, és
kötelezvényeket. Összeszaggatott darabjokra sem talált, mégis mind kereste, s
midõn abbahagyta, önkéntelen hátradûlt a széken, gondolkozott, és számlálgatta
ujján a kötelezvények összegeit - mindenre jól emlékezett, mintha most olvasná
-, aztán öklével az asztalra ütött, s oly erõs hangon kiáltá: - Negyvenezer
pengõ forint! - hogy az ablak alatt elmenõ kis Mányi elsikoltá magát, s ijedten
szaladt lefelé.
A többi szoba még szánandóbb
állapotban volt. Mindeniket bejárta napjában kétszer-háromszor, mint valami
kóbor lélek, aki sehol sem tud nyugodni. A nagy, de üres ebédlõ kongott;
tisztán kivehette léptei visszhangját, amit addig sohasem tapasztalt.
Megütõdött e természetes jelenségen, hátratekintett, nem látott ugyan senkit,
de azért volt mit nézzen, és nézte az árvaságra jutott pohárszéket, kifordult
sarkú ajtóival, az összetört csillár lecsüngõ vasát, a kapcsos szegek helyét,
ahová az óra volt akasztva, e régi, derék szerzemény, amely mindig pontosan
járt, s ütése az egész házban meghallatszott.
A nappali, a hálóterem, a
fiúk, a leányok és vendégek szobái sokkal több és szánandóbb látványt nyújtottak.
Itt minden összetörve és széthányva hevert egymáson, itt mindent elváltoztatott
a por, penész és senyvedés. Õ mégis mindent megismert, és sokáig elsajnálkozott
rajtok. Hogyisne? Falun, különösen régi szabású nemeseinknél, minden bútornak
megvan a maga jelentõsége, története, mondhatni szentsége. Az apa nagyatyjától
örökölte, a fiú ragaszkodik hozzájok szokásból, kegyeletbõl; ritkán vásárol egy
új darabot, legfeljebb valamely ünnepélyes alkalomra, ha házasodik vagy nagyobb
hivatalt nyer, ami szintén nagy esemény és szentesítõ erejû. Így a büszkeség,
kegyelet s gyöngédség ez emlékei annál drágábbak lesznek, minél inkább vénül a
birtokos. Radnóthy elérzékenyülve vizsgálta kedves bútorainak maradványait,
megszemlélt minden zegzugot, fölemelt minden darabot, s oly kímélettel tett
helyre, mintha még hasznukat venné.
Szomorú foglalkozása azonban
némi gyér örömben is részesítette. Néhány kedves könyvét találta meg a lomok
között, jogi könyveit, amelyekbõl jurátus korában cenzúrára készült, s a
családi Bibliát, amelyet a buzgó I. Rákóczi György fejedelem ajándékozott volt
egyik õsének, saját kezével írva be nevét, amint azt most is láthatni némely
protestáns egyház ily ajándék Bibliáján. Leült és forgatta a Bibliát, amely
azon módon ép volt, csak ezüstkapcsait törték le; kedvenc helyein magától
megnyílt, mint régen, a címlap elõtti tiszta papír is megvolt, ahova a családfõ
híven bejegyezte a gyermekek születésének s halálának, házasodásának vagy
férjhez menetelének napját. Ott volt saját kézirata is; olvasta, mikor
házasodott meg, mikor születtek gyermekei, három meghalt, kettõ él - isten
õrizze meg õket a sors csapásaitól, jobban, mint apjokat -, csak neje halálának
napja nincs még beírva, hogy is írhatta volna be, hiszen azóta nem volt otthon,
hanem be fogja írni - ó, ez el nem mulasztható kötelesség.
És írt, nehezen írt - mily
rossz a toll, a tinta meg fehér, valóságos szégyen, semmi sincs a háznál -, de
azért írt és sokat szenvedett. Neje halálának emléke egészen felújult benne,
elképzelte, hogy a szegény asszony, aki az immár az egész környékben kiütött
oláh fölkelés elõl egy éjjel futott el innét a közel városkába, mennyi
ijedséget állhatott ki; õ akkor nem volt otthon, jött, futott, repült volna, de
lehetetlen volt; Kolozsvárott megbetegedett - istenem, minõ napok voltak ezek
-, de hiába sietett volna hozzá, halva találta volna; el sem temethették
illendõen, ideiglenesen a városi templom sírboltjába tették le holttetemeit, s
csak késõbb szállították ki a családiba, nem is tudja, mikor, õ akkor már
nagyon beteg volt, halálos beteg, most is az, talán sohasem gyógyul meg
egészen.
E folytonos felindulás és évõdés fölemésztették
lelkiereje maradványait. Az egykor tevékeny férfiú méla, álmodozó és
ingerlékeny különc lett. Se munkára, se mulatságra nem tudta magát összeszedni;
mindkettõt megkísérlé ugyan, de mindannyiszor visszasüllyedt bosszúságába és
merengésébe, ami aztán egész elemévé vált.
Hol is keresett volna
szórakozást? Régi jó szomszédai nemigen látogathatták; egyik a csatatéren
maradt, másik fogságban szenvedett, harmadik bujdosott, s ha mégis valaki jõni
talált, restellte, bosszankodott, mert még meg sem vendégelhette becsületesen.
Akaratlan és szüntelen csak a forradalomra és az oláh pusztításra fordult a
beszéd; Radnóthy is panaszolt, vendége is. Emlegették a régi jó idõket, a
vármegye, az ország dolgait és szívökbõl elkeseredtek. Radnóthy nem olvasott
hírlapot, gyûlölettel fordult el mindentõl, ami az új korszak szüleménye volt,
lett legyen az eszme, ember vagy nyomtatvány; egyik-másik vendégétõl tudta meg,
hogy mi újabb történik a két magyar hazában, mily rendeleteket ad ki Bach
miniszter, ki lett Erdély kormányzója, hány területre olvasztották össze a
magyar megyéket, székely és szász székeket, hogy idegen tisztviselõk lepik el
Erdélyt, német lábra állítanak mindent, még a faluk magyar nevét sem igen
tûrik. Az ily s ehhez hasonló újságokat bárhányszor ismételték elõtte, mindig
szörnyû méregbe jött, amely a beszéd folytán mély bánattá szelídült, s a végén
keservesen elsiratta a magyar alkotmányt, nemzetet és királyt.
A vendégek szórakoztatás és
enyhítés helyett még ingerlékenyebbé és búskomorabbá tették. Csak akkor derült
fel, ha egy-egy gúnyos adomát hallott az idegen, leginkább Galíciából Erdélybe
rendelt tisztviselõkrõl, az úgynevezett Bezirkerekrõl, különösen arról, aki a
megyében az õ helyét foglalta el. Ilyenkor nevetett, aztán nagyot sóhajtott, s
el-elmormolta fogai közt:
Galiciát kisöpörték,
A szemetet kiöntötték,
A szemétből gomba termett,
A gombából Bezirker lett.
Ez volt az egyetlen nóta, amelyet néha elfütyült
vagy elmormolt, az egyetlen új dolog, ami tetszését megnyerte. Mindig
elmosolyodott, ha ajkára jött, aztán sóhajtott, s megint elkomorult.
Legrosszabban töltötte ünnep- és vasárnapjait. A
templomban sem találhatta föl a vigaszt és nyugalmat. Mit ér, hogy ülõhelye
bántatlanul áll a szószék közelében, a kántor híven kikeresi számára az
éneklendõ zsoltárt, ha nem látja kedves tiszteletesét, akivel együtt vénült
meg. Néhány hónap óta egy fiatal lelkész szolgál, akit sehogy sem tud
megszokni, ki nem állhatja bajuszos és szakállas arcát, rövid imádságait,
amelyeket áhítatosan reszketõ hang nélkül mond el, világias prédikációit,
amelyek valóságos hírlapi cikkek, s kivált azt a sok új szót, ami éppen
botrány. De hagyján, csak kegyúri kötelességeit teljesíthetné. Meg kellene
fedetni a templom rozzant födelét, javítani valamivel a lelkész leolvadt
fizetését, és nincs pénze. Ez több volt bosszúságnál, fájdalom volt, s még
inkább elrontotta vasárnapjait, a már csak emlékezetben élõ jó vasárnapokat.
Szégyellni kezdette
szegénységét, mint valami bûnt, s koronként hozzáfogott gazdasága rendezéséhez,
nagy hévvel, kevés kitartással, ide-oda kapkodva, nem tudván magát feltalálni a
változott körülmények között. Elõször is elcsapott tiszttartójával gyûlt meg a baja,
aki ugyan kitakarodott az udvarból, de roppant hosszú számadást hagyott hátra,
s nem éppen szerény követelésekkel állott elõ, s pörrel fenyegette hajdani
gazdáját, ha ki nem elégíti. Radnóthy egy zugba lökte számadását, levelét,
azzal a meggyõzõdéssel, hogy nem lehet oly törvényszék, amely tiszttartójának
igazat adjon, aki a zavaros idõt és távollétét felhasználva, csalta-lopta, s
mindezt még meg is akarja fizettetni vele. Az egész ügyre többé nem is gondolt,
s új tiszttartó keresésével töltötte idejét. Hirtelen nem talált kedve
szerintit, s minthogy most különben nem is adhatott nagyobb fizetést, s
leginkább maga akart gazdálkodni, ideiglesen egy írástudó közszékely gazdát
vett föl, akit csak számtartónak nevezett, mert a csekélyebb fizetéshez csekélyebb
cím illik. Hanem azért oly fennhéjázó parancsolatokat adott ki, mint gazdasága
virágzó idején. Emellett igyekezett mindent a régi lábra állítani vissza.
Mindenütt kerestette régi szakácsát, egyik jobbágya fiát, akit õ taníttatott
volt ki a fõispán udvarában, mert neki csak az tud fõzni; de minthogy e híres
szakács a forradalomban egy tábornok konyhájához szegõdött, s azóta senki sem
hallotta hírét, kénytelen volt szakácsnõt fogadni. Fogadott is Kolozsvárról egy
meglehetõs drágát, aki gazdasszony cím alatt el is foglalta a konyhaépületet,
de nemigen volt mibõl gazdasszonykodnia. A háromszori csengetés újra divatba
jött. A bivalost letette törvénytelen béresi méltóságáról, noha a bivalok száma
csak egyetlenegyre apadt. Hozzákezdett udvarháza javításához is, de csak annál
maradt, hogy új kõcímert csináltatott. A pajtákat és istállókat egészen újra
akarta építtetni, pedig nem volt többje annál a három lónál, amelyekkel
hazajött, néhány ökörnél és tehénnél, amelyeket otthon talált.
Majd lesz, mondá sokszor,
rendet csinál, fölmondja a bérbe adott földeket, maga fog míveltetni mindent,
fenyegette a curialistákat, hogy adják vissza elfoglalt földjeit, mert
törvényszék elébe állíttatja õket, katonákat hozat reájok, de másnap már
mindenrõl megfeledkezett, új bosszúság törülte el a régit, most az adó miatt
pörölt a jegyzõvel, majd a közmunkát sürgetõ falusi bírót kergette ki
szobájából, vagy pedig búskomoly mélájába süllyedt, s napokig nem lépte át
küszöbét.
Ilyenkor a legtöbbször
olvasott. Elõszedte megmaradt könyveit, még egyszer áttanulta a magyar
törvénytárt és történelmet, s politikai elmélkedésekbe merült. Szorosan véve
nem tartozott azon két politikai nagy párt egyikéhez sem, amelyek egy
századnegyed óta oly szenvedélyesen küzdöttek egymással a megye- és országgyûléseken.
Nem volt kormánypárti, de teljesen ellenzéki sem, természeténél fogva hajlott a
konzervatizmushoz, de fogékonysága s a közhangulat a reformok felé ragadták.
Becsületes táblabíró, derék magyar nemes volt, aki büszkébb õseire, mint
kiváltságaira, s akiben a régi s új eszmék sajátságos vegyületben olvadtak
össze. A nemesi tekintélyre sokat tartott, de atyai indulattal viseltetett
jobbágyai iránt, s az úrbéri ügyekben mindig a szabadelvûekkel szavazott.
Látköre korlátolt volt, a vármegyeháza ablakából szemlélte a világot, de
ösztönszerûleg visszariadt a kihívó kockáztató politikától. Nem sokat olvasott,
keveset beszélt, de annál tevékenyebb tisztviselõ volt, általában áldozatra
kész hazafi, aki egész optimizmussal csüngött nemzete jövõjén. Most pesszimista
vált belõle. Bár a forradalmat betegágyban élte át, s csak egypár hét óta van
otthon, politikai érzülete egészen megváltozott. Az ellenzékiség a legmélyebb
gyûlöletig fejlõdött ki benne, de egyszersmind megutált minden reformot.
Vádolta önmagát, hogy õ is elõsegítette az õsi alkotmány alapjának
megrendítését. A nép iránti jóindulata elenyészett, hiszen saját oláh jobbágyai
dúlták fel udvarházát, akikkel annyi jót tett mint magánember, s akiknek
érdekéért küzdött a közpályán. A köz- és magánjogi reformok rögtönzésérõl és
erõszakoltságáról elmélkedett, s minél többször olvasta a régi magyar
törvényeket, annál inkább bámulta a régi alkotmányt s az õsök bölcsességét.
Most sehol sem látott hiányt; kegyelettel olvasott át minden elavult törvényt,
megsiratott minden összeomlott intézményt, s az állambölcsesség kövét vélte
feltalálni a megyei rendszerben. A hajdan tevékeny férfiú, aki elméletekkel nem
bajlódott, tétlenségében szemlélõdõvé vált. Visszaélte magát a múltba, s mind
arról álmodozott, hogy mi módon kellett volna a magyar nemzetnek kifejlõdnie.
Rögeszméjévé lõn, hogy a demokráciai eszmék tették semmivé a magyart; elfordult
a jelentõl, s gyönyörrel olvasta a múlt lapjain a magyar nemzet, azaz a
nemesség örök dicsõségét.
- A nemesség szerzette e hazát
- mondogatta magában -, nyolc századon át, a legnehezebb körülmények között is,
jól-rosszul meg tudta tartani, sohasem vesztette el egészen, egyszer került a
demokrácia kezébe, s ím örökre elveszett.
Ez elmélkedõ álmodozások
között elfeledte, hogy gazdálkodni kellene, s már egypár nap óta nem tette meg
szokott gazdasági körútját. Ki-kiindult hát a komondor kíséretében, hogy mint
hajdan, saját szemével lásson dolgai után. Benézett az istállóba, beszélt a
kocsissal, de nem meglevõ lovairól, hanem a hajdaniakról; dicsekedett velök,
sajnálkozott rajtok, s elballagott, meg sem mondva, hogy tulajdonképpen miért
jött. A csûrben mind azokat a régi nagy asztagokat és boglyákat emlegette,
amelyek sehol sem voltak, s nem figyelt a számtartóra, aki a leendõkrõl okoskodott.
Némely cselédjét, ahelyett hogy munkára ösztönözte volna, restségre szoktatta,
mert sokáig elbeszélt velök udvarháza földúlatásáról, és ismételve megkérdett
minden apró részletet. A napszámosokat rendesen szidalmazta, hogy oly drágáért
dolgoznak, holott hajdan mint jobbágyoknak ingyen kellett dolgozniok. A kertben
legtöbbet a beomlott kõ-Neptunnal veszõdött, így is fölállíttatta, amúgy is, s
midõn teljességgel nem akart jõni orrán-száján a kis patak vize, fenyegette a
kertészt, aki nem volt már szolgálatában, hogy megtanítja becsületre. Aztán
sétált egyet, s eltévedt a gyom-felverte ösvényeken, s csak nagy bajjal ért el
malmához, gazdasága egyik fõ jövedelemforrásához; nézte a malomkerekek
forgását, hallgatta a víz moraját, s nagy-fáradtan tért haza ebédelni, szentül
hivén, hogy egyet‑mást valahára rendbe hozott.
Ebéd alatt rendesen
elkomorult, egyes-egyedül ülvén a nagy, kongó ebédlõben és sokáig várakozva az
ételekre. Ritkán ízlett valami; az új gazdasszony nem tudta jól készíteni
kedvenc ételeit, amiért sokat zsémbelt Istvánra, István meg a gazdasszonyra. De
valóságos étvágya alig volt ezeriben egyszer. Néha csak megkóstolta az
ételeket, aztán merõn nézett a levegõbe. Látni vélte családját, vendégeit, akik
hajdan körülülték e hosszú asztalt. Az asztalfõn neje foglalt helyet, itt egyik
jó barátja, túl a tiszteletes, aki mindennapos volt a háznál, jobbról fia,
akit, isten tudja, mikor lát, balról lánya, aki Bécsben van s így tovább. Oly
élénken látta mindeniket, mintha valósággal ott ülnének, hallani képzelte õket,
amint susognak, nevetnek, tréfálkoznak. A látomás eltûnt, megjelent, újra
eltûnt, és nem látott senkit, csak az asztal végén ülõ jurátusát, aztán azt sem
látta, de mintha hirtelen benépesülne a terem, több volna a vendég, poharak
csendülnének, felköszöntések hangzanának, és zene riadozna, mint annyiszor neve
napján. Valóban nem álmodott, kinn a tornácon cigányok húzták, a régi jó szokás
szerint neve napját akarva megtisztelni. Õ nem is tudta, hogy ma neve napja
van, bámész arccal hallgatta a jól ismert nótákat, de csakhamar e kiáltással
szakította félbe:
- Elég már, elég! - és szíve
eltelt keserûséggel.
Délutánjait nagyrészt a
tornácon töltötte. Unta magát, és sokáig elnézett mindent, udvarháza árnyát a
folyóvíz tükrében, az eszterhaj fecskefészkeit, egy-egy légben úszó karvalyt, a
vándorfelhõket, a naplementét s a szürkületben nyugtalanul repdesõ denevéreket.
Amint sötétült, s megkondult az esteli harangszó, mind elhagyottabbnak érezte
magát; némi gyûlölséggel nézett le a falura, ahol világosodtak az ablakok,
összecsoportosult a család, vígan fogott vacsorához, hamar kioltotta a
gyertyát, és édes álomra merült. Ritkán vacsorált, sokáig kinn ült, mert
kerülte az álom, de ha elálmosodott is nem könnyen aludt el, nem engedték
kísérteties látomásai, s fel-felköltötte a zaj.
A puszta vagy romlásnak
indult épületekben mindig hallhatni bizonyos rejtélyes hangot, amely félelmet,
baljóslatot kelt a lélekben, nem hagyja aludni a nyugodni vágyót, s
megbabonázza az álmokat. Szüntelen fú bennök a szél, nem tudni, honnan. Eleinte
alig hallható zokogással kezdi, aztán nagyot sóhajt, mintha azt mondaná: „Jaj!”
- s valami lehull, vakolat vagy tégladarab; majd dörömbölni kezd, s kinyit egy
ablakot vagy ajtót, amelynek megrozsdásodott sarka csikordulva ríja: „Fáj,
fáj!” Máskor egyhangú „kip-kop” dobogások hallszanak, amelyeket egy-egy mély
„huh” üvöltés szaggat meg; hirtelen csend áll be, de nem sokáig tart, halk
nyöszörgés reszkedez, a kisgyermek sírásához hasonló, amely lassanként tompa
zúgássá erõsödik, s heregni kezd az egész épület, mintha vihart érezne, s
összeomlani vágynék. Radnóthy órákig elhallgatta e hangokat ébren s félálomban.
Úgy rémlett neki, mintha szellemek látogatnák, akik nem nyughatnak a sírban,
múltakról suttognak, gyönyörködve tépik fel sebeit, s reá akarják dönteni a
házat koporsóul. Hánykódásai közben eszébe jutott minden, ami szívének valaha
fájt. Ifjúkori vágyai és szenvedései; a megyei pártharcok és ellenségeinek
cselszövényei, rágalmai; a férji és szülõi gondok; három gyermekének halála és
haldokló neje; honvédhuszár fiának harci küzdelme, új meg új alakban: most egy
ágyúgolyó zúzza szét karját, majd egy kozák lándzsája szúrja agyon, s
trombitahang és ágyúdörej tölti be a levegõt. Gyakran kiugrott ágyából, s
félrehúzta a függönyöket. De minden csendes volt; a hold éppen a templom
irányában szállott lefelé, a rejtélyes hangok is elnémultak, s õ nehéz, mély
álomba merült, amely jobban kifárasztotta az ébrenlétnél.
|