4

Néhány óra múlva számos csendõr érkezett a faluba. A jegyzõ parancsot kapott, hogy a házából kiûzött kertészt rögtön helyezze vissza, s oltalmazza eddigi jogaiban, míg a közte és hajdani földesura közt fennforgó viszályt az illetõ hatóság eldönti; továbbá utasítsa, segélje a csendõrtisztet az erõszakoskodók, közcsendháborítók elfogásában s a rejtett fegyverek kutatásában. A csendõrök nemsokára körülvették az udvarházat, letartóztatták a cselédeket, s kutatni kezdték a szobákat.

Radnóthy iszonyú dühbe jött, midõn a berohanó Istvántól megtudta, hogy mi történik.

Bár az új kormányrendszer súlyát eddig is érezte, de az elsõ közvetlen érintkezés képviselõivel ujjászült, fölfokozott benne minden fájdalmat és gyûlöletet. Magánkívül járt föl s alá szobájában, kardját kereste, hogy megölje, aki elõször belép, azonban István elkapta elõle a kardot, s abban a pillanatban már ellepték a csendõrök a szobát. Radnóthy némán és mozdulatlan állott, mintha kõvé vált volna. Nem hitt szemének, oly lehetetlennek tartotta, ami történik, hogy dühe bámulatba veszett. Némiképp magához térvén, megvetéssel vegyes büszkeséggel szemlélte, hogy veszik ki István kezébõl õsi kardját, hányják föl ágyát, szekrényeit, s adják tudtára, hogy fogoly, és készüljön.

- Értem, hallom és protestálok minden erõszakoskodás ellen! - kiáltá Radnóthy, fölemelve kezét, mintha egy vármegyei egzekúció elõtt állana - protestálok a törvénytelen ítélet ellen. Hallottátok, távozzatok kúriámból.

A csendõrtiszt egy szót sem értett magyarul, s csak nézett és bámult.

- Mégsem távoznak? - folytatá Radnóthy még nagyobb hévvel, a csendõrtiszt habozását beszéde hatásának vélve. - Nem tudják, hogy a nemesember kúriája szent, oda beeshetik az esõ, szabadon járhat a szél, beleüthet a villám, de ember fia nem mehet soha, még a király sem, csak mint vendég, akit mindig szívesen látok, megvendégelek, s ha kell, védelmében kiontom érte véremet. Tudják meg, ha nem tudják, távozzanak.

A bámuló csendõrtiszt magyarázatot kért a jegyzõtõl, aki csak mosolygott az egész jeleneten, aztán megmagyarázta, hogy a méltóságos alispán úr két év óta aluszik, még most sem ébredt föl, s álmában beszél.

- Még egyszer mondom, távozzanak - ismételte Radnóthy mind hevesebben -, nemesembert nem szabad elfogni, csak ha tetten kapatott, ezt mondják törvényeink, s a törvényeket semmi világi hatalom el nem törülheti. Nem követtem el bûnt, csak vagyonomat védtem, amelyet a kormány nem akart vagy nem tudott megvédeni, majd kiviláglik a maga törvényes helyén; idézzenek a maga módja szerint rendes törvényszékre, meg fogok jelenni, ismer az egész vármegye, nem szököm el, van annyi vagyonom, hogy száz esztendeig is elpörölhetnek velem. Még egyszer ünnepélyesen protestálok az egész eljárás ellen, adják tudtára az illetõnek. Értették, távozzanak.

A számtartó mindent elkövetett, hogy urát lecsöndesítse, de ez senkit sem engedett szóhoz jutni. Végre is az csöndesítette le, hogy kibeszélte magát, s csak akkor engedett, midõn formából a csendõrtiszt rátevén kezét, elmondhatta tiltakozását e tettleges erõszak ellen is, felelõssé tehette érte, s fölhívhatta a jelenlevõket, hogy udvarháza és személye megsértése mellett a maga idejében tanúskodjanak. Ezután nem szólott semmit, némán ült fel a kocsiba, úri méltósággal mutatta ki a csendõrtisztnek maga mellett az ülést, mintha ez az õ kegyébõl foglalna helyet; de midõn látta, hogy kárörvendõ curialistái ujjal mutatnak kocsijára, a kertészné szeme elõtt költözik vissza a kertészi lakba, a kis sánta Mányi jajgatva s el-elbukva fut kocsija után a falu végéig, s háza, a pusztulásában is drága udvarház, mindinkább eltûnik szeme elõl, elkezdett köhögni, talán mert valósággal náthája volt, talán mert leplezni s elnyomni akarta fájdalmas felindulását.

Ez esemény sokáig foglalkoztatta az otthon maradtakat. A számtartó tízszer is elmondotta napjában a gazdasszonynak: elõre megmondottam, hogy ez lesz belõle, most már fogadjon az ember új cselédeket, ha van mibõl, dolgoztasson, ha van kivel, õ bizony nem lesz oka, ha az egész gazdaság még jobban pusztulásnak indul. A gazdasszony csipõjére tette kezét és kérdezte, hogy õ kinek fõzzön, bárcsak a kocsist ne fogták volna el, azt az áldott embert, és sírva forgatott ujján egy réz karikagyûrût, amelyet a kocsis vett volt neki a múlt vásárkor. A kis Mányi ilyenkor mindig elkezdett pisszegni, s egypárszor azzal az indítvánnyal állott elõ, hogy biz õ lúdjai közül behajt kettõt a városba, ott megsütteti a méltóságos úr számára, akinek a tömlöcben nagyon, de nagyon rossz kosztja lehet. A gazdasszony majd kõvé vált csodájában - legalább õ azt mondotta -, hogy ez a kis béka mindenbe beleszól.

- Mit tudsz te ahhoz - pirongatta szegényt -, azt hiszed, hogy a méltóságos urat lyukba teszik, mint Marci cigányt, száraz kenyeret és vizet adnak neki; úgy él õ ott is, mint itt; te ostoba, takarodjál innét, õrizd a ludakat, ez a te dolgod.

A faluban szintén sokat beszéltek az eseményrõl. A megkezdõdött vallatás végett számosan idéztettek a városba. Mindenik nagyon fontos képpel jött vissza, s rendesen a faluházánál állott meg, ahol õket a falu szájai még egyszer s a kerületi biztosnál és csendõrtisztnél is jobban kivallatták. Egyik azt mondta, hogy a kertész derekasan viseli magát, nem úgy, mint a méltóságos úr, aki sokat veszekedik a biztossal és a csendõrtiszttel, alighanem örökös tömlöcre ítélik. A másik mint szemtanú beszélte, hogy a méltóságos úr megbetegedett, õ látta, mikor orvost vittek hozzá, talán eddig meg is halt. A harmadik szomorúan adta elõ, hogy a curiális földek dolga nem egészen tiszta dolog, egy darabig függõben marad, se a kerületi biztos, se a csendõrtiszt nem meri eldönteni, a császárhoz terjesztik föl, de bárhogy dûljön el a dolog - tette hozzá kiderülve -, a méltóságos úrnak mégis baja lesz, mert nem volt fegyverengedélye, kardot rejtegetett, erõszakot követett el; megháborította a falu békéjét. A negyedik mind arról mesélt, hogy mennyit vallatják ott az embert, mennyit írnak, már összeírtak egy szekér papírt, bizony Radnóthy uram oda fizeti jószága nagy részét. Az ötödik, azzal a nagy újsággal lepte meg a falut, hogy Radnóthy kiszabadul, nemsokára hazajõ, hiába nincs többé vármegye, az úr mégiscsak úr marad, s a szegény embernek soha sincs igazsága. E hír nemigen talált hitelre. Mindnyájan kétkedve csóválták fejöket, a jegyzõ pedig azt mondta, hogy mindent de mindent elhiszen a világon, csak ezt nem.

Pedig e hír csakugyan igaz volt, Radnóthy kéthavi vallatás és fogság után kezességre szabadon bocsáttatott, s cselédjeivel együtt hazatért. Azonban pöre még nem végzõdött be. Tulajdonképp nem is pöre, hanem pörei voltak. A curiális földek kérdése elválasztatott a többiektõl, s az úrbéli törvényszékhez utasíttatott. A csendháborítás, erõszak s a kertészen elkövetett véres bántalom mint külön bûnvádi pör indult folyamatba, de még nem volt bizonyos, vajon a polgári vagy katonai hatóság fog-e ítélni benne, mert ostromállapot lévén, kétes volt hovatartozása, s éppen azért az illõség eldöntése végett följelentetett a tartományi kormánynak. A rejtett fegyver ügyét a csendõrség nyomozta, de megakadt benne, mert nem tudta tisztába hozni: vajon a kardot csakugyan Radnóthy rejtegette, vagy a kis sánta Mányi dugta volt el a dúlás idejében, s minthogy gyanakodott, hogy Radnóthy egy Kolozsvárott rejtve tartott kardját hozta falura, s így bûnösebb, Kolozsvárott is nyomozást rendelt meg. Idejárult még egy negyedik pör is. Az elcsapott tiszttartó, hallván, hogy Radnóthy elfogatott, alkalmasnak látta az idõt saját sérelmével is elõállani; számadása alól felmentést és kárpótlást követelt, s egyszersmind elégtételt a méltatlan bánásmódért. Szóval Radnóthy nyakig úszott a pörben, s helyzetét nagyon megnehezíté a vallatás alatti magaviselete. Tiltakozott minden ellen, s nem ismerte el a hatóságok törvényességét, ami aztán mint újabb bûn jegyzõkönyvbe vétetett. Szerencsére leverte a betegség, így bûneit nem tetézhette újabbakkal, s alkalmas ürügyet szolgáltatott arra nézve, hogy kezességre kibocsátását több nyomatékkal sürgethessék. Ügyvéde mindent elkövetett kiszabadítására, de mindhiába; Radnóthy jó emberei, régi ismerõsei közül senki sem tudott segíteni. Elvégre is sógornõje, az ezredesné segített rajta, ki az ügyvéd fölhívására levélben egy Erdélyben állomásozó tábornokhoz, férje régi barátjához folyamodott, s fölkérte Kahlenberger kapitányt, Erzsi udvarlóját, hogy szintén írjon nagybátyjának, az erdélyi új kormányszék egyik legbefolyásosabb tanácsosának. A pártfogás s a betegség nagy bajjal megnyitották a lábadozó Radnóthy börtönét. Õ egészen egyébnek tulajdonította e kedvezõ fordulatot. Azt hitte, hogy mind a polgári, mind a katonai hatóság megszeppent, s most az enyhébb, udvariasb eljárással akarják õt kiengesztelni s elsimítani az egész ügyet.

- Nem lesz belõle semmi - mondá ügyvédjének -, majd megmutatom én, kivel van bajok, majd megtanítom én ezeket a pápaszemes Bezirkereket, hogy mi a curialista, mi a tulajdon szentsége. Látszik rajtok, hogy sohasem volt birtokuk. Ami az enyém, nem másé, és ezt semmiféle ostromállapot meg nem változtathatja. A rablót szabad megölnünk, a tolvajtól szabad elvennünk, amit tõlünk ellopott. S tettem-e egyebet kertészemmel? Erõszak, csendháborítás-e ez? Õk az erõszakosak, õk a csendháborítók, akik fölforgatták a vármegyét, a királyi táblát, a guberniumot - mindent. S abból a kardból is mily nagy dolgot csinálnak. Képzelhetni-e kard nélküli nemesembert, s ha a király magához hívatna ad audiendum verbum regium, így kard nélkül lépjek-e szobájába? S még tiszttartómat is pártfogás alá veszik. Dejszen majd megmutatom én nekik, kivel van bajok. Majd otthon mindent úgy megírok, hogy tudom, nem teszik ablakukba. Ha ez nem segít, írok Szebenbe a kormányzóhoz, Bécsbe a miniszterhez, fölmegyek a királyhoz, egész az udvarig viszem a pört, ha mindenemet ráköltöm is. Úgy bánni velem, mint egy paraszttal, mint egy jöttment emberrel, mint egy országos imposztorral. Égbekiáltó igazságtalanság, hallatlan gyalázat!

Az ügyvéd hijába magyarázta neki a változott viszonyokat, hijába kérte, hogy hagyja reá pöreit, s ne elegyedjék semmibe, nem tudta lecsöndesíteni. Radnóthynak betegség és szenvedés fokozta ingerlékenysége nem ismert határt. Szemére vetette az ügyvédnek, hogy õ is az új rendszer híve, mert az ügyvéd, csak hasznot lásson, minden idõhöz alkalmazza magát. Az ügyvéd tûzbe jött, s elmondá neki, amit eddig titkolt, hogy kezességre kibocsátását egyedül az ezredesnének köszöni.

Ez felbõszítette Radnóthyt; kiszabadulását nem tulajdonította ugyan az ezredesné befolyásának, de haragudott, hogy az ügyvéd az ezredesnének írt, s kéréssel és könyörgéssel alázták meg a Radnóthy nevet.

- Nekem nem kell kegyelem - folytatta mind hevesebben -, kérjen, könyörögjön az úr magának. Ha ennyire kedveli ezt az új rendszert, álljon be Bezirkernek, ha úgy dicséri az ezredesnét, vegye feleségül. Ez az úr dolga, nem az enyém. Nekem nem kell semmiféle kegyelem, semmi ügyvédi furfang, nem kívánok mást, csak az igazság bátor védelmét. Érti az úr?

Az ügyvéd látván, hogy semmire sem mehet vele, bosszúsan vált el tõle. Radnóthy nélküle utazott vissza jószágára, és lázas tevékenységgel fogott ügyei rendezéséhez. Ezen kívül alig érdekelte valami. Égette a gyalázat, s magánsérelme mintegy nemzeti sérelemmé alakult át elkeseredett lelkében. Személyét és földjét védve, hazáját és nemzetét hitte védeni, s mint olyan, aki a forradalomban nem vett részt, erre mintegy hivatva érezte magát. Amit a vallatás alatt csak rendetlenül és töredékesen mondott el, rendszeresen és bõvebben akarta kifejteni. Valóságos emlékiratokon dolgozott. Folyvást szobájában ült és írt. A számtartó hijába jött be hozzá rendeletet kérni a gazdasági ügyekre nézve, azt felelte neki:

- Üsse a mennykõ a kaszálást, aratást, elsõ dolog visszapörölni a curiális földeket, s megtorolni a személyemen elkövetett gyalázatot.

Ekkor aztán tûzbe jött, s elmonda mindent, amit ír s amit még írni fog. Ha István a postáról levelet hozott fiától, aki már gyógyulófélben volt, vagy az ezredesnétõl és Erzsitõl, akik Erdélybe indulásuk napját is megírták, hirtelen átfutotta, s csak azt mondá: - Ó, ezek a gyermekek nem is tudják, mennyit kínlódom értök! - Ha vendég vetõdött hozzá, bocsánatot kért tõle, mert sok dolga van, nagy pörei vannak, maga igazítja, nincs bizalma az ügyvédekben. Búskomor méláját, elfojtott évelõdését örökös és kitartó harag váltotta fel. Járt alá és föl szobájában. Forgatta a régi törvénykönyveket, országgyûlési iratokat, beszélt magában, s nekiült írni. Egész fájdalmát, mérgét papírra öntötte, s midõn lepecsételte, címezte s a postára küldötte, enyhülten s büszke önelégültséggel kiáltott föl:

- No, meglássuk, mit tudnak mondani erre?

Egy pár hét múlva azzal a hátirattal kapta vissza küldeményét, hogy írjon a hivatalos német nyelven; valamely ügyvéd szignálása alatt; egyszersmind pedig bélyegtelen iratairól fölvétetett a Befund, s meghagyatott, hogy a 8/12 krajcárig pontosan kiszámított bírságot egzekúció terhe alatt fizesse be, amint ezt az újabb törvények rendelik.

- Miféle újabb törvények? Szeretném tudni, melyik diétán hozták, melyik közgyûlésen hirdették ki azokat az újabb törvényeket - kiáltott öklével a válaszra csapva, s mivel az nem felelhetett, megfelelt õ magának, folyvást tiltakozva ez újabb sérelem ellen. Késõbb visszaküldött iratai olvasásába merült, s valahányszor kedvenc helyeit olvasta, fölriadva mormolta:

- Jól, nagyon jól megírtam. Bezzeg szeretnének elnémítani. Jól tudják, hogy nem tudok írni nyelvökön, mégis éppen azt kívánják. Jól tudják, hogy ügyvéd nem ír alá ilyesmit, s éppen erre akarnak szorítani. Hohó! Nem addig van az! Nem is elegyedem velök szóba, hadd pöröljön velök ügyvédem, úgyis kedveli õket, azokhoz folyamodom, akik nekik parancsolnak, a kormányzóhoz, a miniszterekhez, a királyhoz! Még jobban és bõvebben kifejtek mindent, s hogy tisztábban megérthessék, a szomszéd szász pappal lefordíttatom németre. Hadd tudják meg valahára az ország valódi állapotját.

Újra nekiült írni, újonnan dolgozta ügyei védelmét. Az ívek szaporodtak, s még felét sem írta le annak, amit akart. Mindent odaírt, ami szívén feküdt, és sok olyant, ami szorosan nem tartozott a dologra, de szíve legmélyébõl buzgott föl.

Megmagyarázta a régi úrbért, a curialisták viszonyait, de legtöbbet beszélt az oláh pusztításról, udvarháza földúlatásáról. Fölfejtette a kormányrendszer törvénytelenségét, veszélyeit; lerajzolta a tisztviselõk tudatlanságát és önkényét. Íveket írt össze arról, hogy miképp kell rendezni az ország ügyeit s visszaállítani a régi rendet.

Elpanaszolta a személyén esett sérelmet, s bebizonyítani törekedett, hogy a nemesség tekintélye egyik legerõsebb támasza a királyság tekintélyének. Lefoglalt kardjának is egypár ívet áldozott, elszámlálta a fõbb háborúkat, kivált a poroszt és franciát, amelyekben azt õsei villogtatták.

Sokszor emlegette, hogy harminc évig szolgálta a megyét, s alispánsága alatt jobban folyt minden, mint most, s felényibe sem került. Védte a megyei rendszert, s visszakérte, követelte az alkotmányt. Idézte a Corpus Jurist, Werbõczyt, az Approbata és Compilata Constitutiót, Pragmatica Sanctiót; az 1791-i törvényeket s Anonymustól kezdve rendre a történetírókat. Többször átolvasott és kijavított minden ívet, meghányta-vetette az erõsb kifejezéseket, de csak arra ügyelt, hogy olyasmi ne legyen bennök, amiért a magyar törvények szerint megpörölhetnék. Oly erõs szenvedéllyel csüngött a múlton, hogy föl nem foghatta a jelent. Egész álomvilágban élt, amelyben csak az volt való, hogy szenved, haragszik, fárad és vénül.

Ez idõ alatt még inkább elhagyta magát: különben is kopott ruhája úgy állott rajta, mintha vasvillával hányták volna reá; hosszú borzas haja és szakálla még mogorvábbá tették. Mióta pörölt, folyamodványokon dolgozott, se gazdasági, se házi ügyekbe nem avatkozott. Reggel nem adott rendeletet számtartójának, délben nem zsémbelt gazdasszonyára, s Istvánt is csak reggel fölkeléskor, estve lefekvéskor szidta meg néha. Egészen irataiba merült; egy szép nyári délután még azt sem vette észre, hogy udvarháza elõtt kocsi áll meg, s a Bécsbõl megérkezett ezredesné és leánya szobájába léptek.

- Ejnye, csúf ember, hát így kell fogadni a vendégeket? - sipított az ezredesné, egy idõs, száraz asszony, akinek hosszú vendégfürtjei, igen jól összehangzottak kissé festett arcával; aztán föltette szemüvegét, s oly bámulattal kezdette vizsgálni sógorát, mint valami csodaállatot.

Radnóthy megfordult és feltekintett, de nem sógorasszonyára; leányát nézte, hosszasan nézte, és nem tudta megismerni, mert az megnõtt és elváltozott. Erzsi úgy állott elõtte, mint báb a fodrász kirakatában, érzéketlen arccal s útias pongyolájában is cifrán és tetszelgõn. Sehogy sem találta föl benne a régi egyszerû Erzsikét, az õ kedves lányát, aki hajdan mindig oly vidoran ugrott nyakába, s telecsevegte fejét. Úgy tetszett neki, mintha már nem is hasonlítana anyjához: a vonások ugyanazok, de a kifejezés egészen más. A leány sem tudott atyjára ismerni; a kopott öltözet, beesett arc, hosszú õsz haj és szakáll oly kellemetlenül hatottak reá, hogy hirtelenében nem tudott mit csinálni. Atyjának merõn rászegzett, éles, átható szeme egészen megzavarta, s ahelyett, hogy hozzá szóljon, nagynénjét szólította meg, hol németül, hol franciául kérdezve tõle: - Vajon mi lelte szegény papát?

Az apa elõtt még idegenebbé tette a lányt az idegen nyelvû csevegés. Erõs fölindulása egy könnybe olvadt, ellágyult, s azt sem tudva, mit tesz, ölébe vonta lányát, s elkezdte simogatni.

- Erzsike, hát nem ismered szegény apádat, már nem is tudsz vele beszélni? Mennyit aggódtam érted és Gézáért. Lásd, miattatok vénültem meg, lásd ezt a sok írást, értetek dolgozom éjjel-nappal... Erzsike, kedves leányom, tedd le ezt a kalapot, egészen kiveszen a formádból, olyan vagy benne, mint egy komédiásnõ. Nézz reám! Hát ismerj meg már!

- Ugyan ki ismerhetné meg, édes Elek sógor? - mondá az ezredesné - olyan, mint egy fáról szakadt. Miért hanyagolja el ennyire magát? Ez nem illik egy jónevû és elõkelõ nemesemberhez. Um Gottes Willen, miért nem vágatja le azt a nagy szakállt? Legalább borotváltassa be az állánál, ahogy most viseli minden úriember.

- Nem hosszabb a szakáll, mint a sógorasszony nagy, bolond vuklija, azt sem ártana levágni ‑ csattant föl Radnóthy, mintegy örülve, hogy kiöntheti reá mérgét.

- Soha életemben ily parasztságot! Mûveletlen, barbár ember! Ide jövök, megteszem a nagy utat Bécsbõl - így fogadni! Minden követ megmozdítok kiszabadításáért, öt hosszú levelet írok - úgy fogadni, hálátlan - fakadt ki sírva az ezredesné, s félájultan rogyott a karszékbe, mikor aztán, hogy jobban kifejezhesse magát, németre s franciára fordítá a beszédet. Ebbõl ugyan Radnóthy alig értett valamit, de elég volt szegény fejének a hang is.

- Hallgasson, édes papa, hallgasson, ne bosszantsa a jó nagynénit. Nem látja, hogy elájult? Szegény nagynéni, kedves nagynéni! - szólott közbe Erzsi, szemrehányóan tekintve atyjára s kifejtõzve karjai közül, hogy az ezredesné ápolására siessen.

- Hát a gyermek leckézi az apát? Hát ezt tanultad te Bécsben, erre tanított a te jó nagynénéd? Ezért küldöttem én neked azt a sok pénzt? Ezért jöttél haza? Te, te, te!... - kiáltá Radnóthy fölugorva székérõl, s még tovább is beszél, ha vigyázatlanságból az ezredesné kis fekete kutyájára nem lép, amely oly csúnyán kezdett ugatni reá, hogy kénytelen volt egész erejét az új ellenség ellen fordítani.

- Jaj, gyilkos, megöli az én kedves Figarómat - sikoltá az ezredesné.

- Papa, az istenért, ne rugdalja szegény Figarót! - esengett Erzsi sírva.

- Ember, mit csinálsz? - ismétlé nagy pátosszal az ezredesné.

- Megbolondulok! - fuldoklott Radnóthy.

A kis haszontalan kutya még élesebben ugatott, még jobban harapdálta Radnóthy lábát, aki egész dühbe jött. Az ezredesné három nyelven sikoltozott, németül a kutyához, franciául Erzsihez, magyarul Radnóthyhoz. Erzsi folyvást pattogott és sírt. István és az ezredesné cselédei ijedve rohantak be, s velök együtt Maros, a házi komondor, amely pártul fogta gazdáját, s majdnem szétszaggatta Figarót. Valóságos pokoli lárma keletkezett, amelyben senki sem tudott szóhoz jutni, s mindenki kapott legalább egy oldaldöfést.