|
Az ezredesné éppen legfényesebb estélyét adta.
Számos vendég gyûlt össze, több, mint máskor. Természetesen Kahlenberger
játszotta a fõszerepet, az ezred Don Juanja, akit társai famoser Kerlnek
neveztek, s nem ok nélkül. Neki zsoldjából mindenre telt, nagy vadász volt,
híres apportírozó kutyával dicsekedett, elméssége sohasem fogyott ki, Weber Demokritosz-át majdnem könyv nélkül
tudta, beszélt valamit franciául, sõt e nyelven talán a Paul de Kock regényeit
is elolvasgatja, ha el nem foglalják az asszonyok, akik minden városban
belebolondultak. Aztán hogyan táncolt! A français-t más is tudta úgy, mint õ,
de a valcerben és polkában keresni kellett párját. Most is bámulta az egész
társaság. Erzsi boldog volt, ha karjain lebeghetett, s úgy nevetett, hogy
könnyezett bele, ha tréfáit hallgathatta.
Egy öreg õrnagy, aki a kipirult ezredesnét
mulattatta, megjegyezte, hogy e szép párt csak össze kell esketni, õ szívesen
lesz násznagy, s kezet is adott reá. Egy hadnagy a kaucióról beszélt, amely a
leány vagyonából oly könnyen kitelik, s utánavetette: bagatell! Egy kerületi
hivatalnok neje tréfásan jó szívvel látta magát a mához egy évre megtörténendõ
lakodalomra, mire az ezredesné azt mondá: - Es versteht sich. Egy mérnök
figyelmezteté Kahlenbergert, hogy a rozzant ház helyébe mindenesetre egy pompás
mezei lakot kell építtetni, s õ holnap a legcélszerûbb tervrajzzal ajándékozza
meg, amit Kahlenberger nagy hahotával fogadott, s amirõl teljességgel nem akart
szólani a kérdezõsködõ Erzsinek, aki aztán úgy tett, mintha haragudnék. Szóval
mindenki võlegénynek nézte Kahlenbergert, s a tréfa és vígság általános volt.
Az atyára senki sem gondolt, s beléptét sem vették
észre. Legelõször is az ezredesné látta meg, azután Erzsi. Mind a ketten
majdnem felsikoltottak, mert féltek, hogy valami botrány lesz. Azonban az
ezredesné hirtelen feltalálta magát, elhallgattatta a zenét, karon fogta
vendégeit és egyenként bemutatta Radnóthynak, aki tisztelve a vendégi jogot, a
lehetõ nyájasan üdvözölte õket. A vendégek alig tudtak szóhoz jutni, s
elkezdték bámulni a házigazda bozontos õsz haját, szakállát, különös úti
öltözetét, s maguk közt nem egy csípõs megjegyzést suttogtak.
Legelfogulatlanabb volt köztük Kahlenberger, aki tüstént elmés beszédbe
kezdett, amelyet egy egész óráig is folytat vala, ha Radnóthy részint tört
németséggel, részint kézjellel nem adja tudtára, hogy keveset ért németül,
nagyon fáradt, s le akar fekünni. Kahlenberger panaszolta barátjának, hogy
ezután neki meg kell tanulni a pantomímiát, különben lehetetlen lesz beszélnie
leendõ ipával. Az õrnagy elszörnyedt Radnóthy mûveletlenségén, aki még németül
sem tud, s mégis alispán volt. A hadnagy egy „kurióz!” fölkiáltással fejezte ki
csodálkozását. A kerületi hivatalnok mind azt emlegette, hogy bizony csak
nagyon hátra van a kultúrában Erdélyország. A mérnök föltette magában, hogy
mihelyt hazamegy, lerajzolja az öregurat, mint a kiveszendõ régi magyar nemesek
példányát, s fölküldi az Illustrierte
Zeitung-ba. Mindezt ugyan csak magok közt beszélték a vendégek, de némi
gyöngédebb változatban becsúszott az a köztársalgásba is. Az ezredesné és Erzsi
pirultak, nagyon szégyellték a sógort és szegény papát, mentegették is a
társaság elõtt, de szívökben nem nyomhatták el titkos örömüket, hogy a kis
intermezzo nem adott botrányra alkalmat, s az öregúr mérsékelte magát. Csak szánták,
de nem haragudtak reá, s egész vígan fogtak a megszakított estély
folytatásához.
Radnóthy szobájában virrasztott, nyugodtabban,
mint valaha, de soha ily mélyen leverve. Elhagyta a bú, a harag s remény és
vigasz; valami érzéketlen bódulat, fásultság fogta el. Elõször is levelet írt,
és pénzt küldött haldokló fiának, aztán végrendelete megírásához fogott.
Egy-egy könnye hullott a papírra. A bevezetésben hazája és családja romlását
siratta. Aztán elmondotta, hogy az õsiség eltöröltetvén, teljes szabadsággal
rendelkezik vagyonáról minden esetre, még arra is, ha fia halálával magva
szakadna, mert a koronára nem szállhat többé semminemû nemesi birtok.
Elsajnálta az õsiségi intézményt, amely fenntartotta a magyar nemességet s vele
együtt a nemzetet; átok alatt meghagyta fiának, hogy semmit el ne adjon õsi
birtokából, mert megfordulna sírjában, ha az idegen kézre kerülne.
Elõszámlálta, hogy mije volt és mije van, fölemlítette, hogy csak szerzeményét
adta el, az õsi örökség csonkítatlan megvan, hacsak a Bezirkerek önkénye meg
nem csonkítja. Elmondta, hogy az anyai rész, amely drágaságban, pénzben és
kötelezvényben mintegy negyvenezer forintot tett, udvarháza feldúlatásakor
elraboltatott vagy megsemmisült, anyja után tehát se a fiút, se a leányt semmi
sem illeti. Megírta pontokban foglalva, hogy minden fekvõ és föllelhetõ
vagyonát fiának hagyja, azonban ez tartozik Erzsi testvérét illõen
kiházasítani, s férjhezmenetelétõl számítva, tíz év alatt a jószág értéke
harmadának megfelelõ összeget fizetni ki neki vagy maradékainak, az illetõ
kamatokat addig is pontosan kiszolgáltatván, de csak azon esetre, ha Erzsi
lemond Kahlenbergerrõl, s erdélyi vagy magyarországi hazafihoz megy férjhez,
ellenkezõ esetben mindenébõl kitagadja, még akkor is, ha fia elébb találna
meghalni, mintsem a végrendelet teljesedésbe mehetne. E gyászos esetben a
protestantizmus és magyar nemzetiség egyik fõ támaszát, a Bethlen Gábor
fejedelem alapította nagyenyedi fõiskolát teszi örökösévé, amelyben
kiképeztetését nyerte, s amely annyi kárt szenvedett a forradalom alatt, az
oláh pusztítás idejében. A végrendelet hosszú volt, idõ tellett abba is, míg a
fölhívatott lelkész és számtartó megérkeztek, hogy mint tanúk aláírják. Midõn
minden rendben volt, lehajtotta fejét a karszékre, s hallgatta a szobájáig hangzó
zenét, föl-fölsóhajtott, s a régi napokra gondolt; elszunnyadt néhány
pillanatra, majd hirtelen fölriadt, fölugrott, s a leégõ gyertyára bámult.
Éppen akkor oszlottak a vendégek; az utolsó kocsi is elrobogott. Kezébe vette a
végrendeletet és gyertyát, s az ezredesné hálószobájába indult.
Az ezredesné még nem vetkõzött le, s vígan beszélt
Erzsivel a nagy nap eseményeirõl. Radnóthy beléptére fölkeltek mindketten és
vidoran siettek elébe. Az ezredesné sajnálta, hogy sógora nem vett részt a
mulatságban, amely non plus ultra volt. Erzsi nyakába borult, és sokat beszélt
Kahlenbergerrõl, aki a papának fegyverengedélyt fog eszközölni, s minden héten
kijõ ide vadászni. E szíves magaviselettel nagy önmérsékletét köszönték meg, s
az elmenetele óta halomra szaporodott árjegyzékek keserûségét akarták
megédesíteni.
Radnóthy hallgatott; elõvette a Milánóból kapott
levelet, s átnyújtotta neki.
- Csak nagyítás az egész - mondá az ezredesné -,
hogy minél több pénzt küldjön a sógor. Gézának annyi baja nincs, mint nekem, aki
ezekben a rossz szobákban mindennap háromszor kapok reumát.
- Kahlenberger majd írni fog Milánóba - szóla
közbe Erzsi -, õt mindenütt ismerik, s Gézára nagy ügyelettel lesznek.
Radnóthy nem felelt, ahelyett kihúzta tárcáját, s
két darab ezeres bankót kivéve, az ezredesné elébe tette.
- Itt van, amivel Erzsiért tartozom: koszt, ruha,
szállás és nevelés. Koronként küldöttem is valamit, tudom, hogy így sem sok, a
nevelés pedig, ó, az éppen megfizethetetlen. De kevés pénzem van.
Aztán leült, elõvette a végrendeletet, s egész
terjedelmében fölolvasta.
- Tirann! - sikoltá az ezredesné, s elkezdett
átkozódni németül, franciául, versben, prózában. Majd magyarra fogva a
beszédet, eldühöngte, hogy törik-szakad, Erzsi a Kahlenberger neje lesz, ha
saját vagyonából kell is érte letenni a kauciót. E nagylelkûségen aztán maga is
elérzékenyült, s félig-meddig elájult.
- Ach! - sóhajtá Erzsi; több nem jutott eszébe a Wilde Rosen-ekbõl, hanem azért mégis
hangosan sírt.
Radnóthy hátat fordított az ezredesnének és
hallgatott. Leányát nézte, kinek sírása õt meghatni látszék. Ellenállhatatlan
erõvel vonzódott feléje, mintha utoljára beszélne vele. Megfogta kezét, ölébe
vonta, megcsókolta homlokát, s gyöngéden kérdé tõle:
- Emlékszel-e Erzsike, most három éve, egy kis
bált adott volt szegény megboldogult anyád? Hogy ne emlékeznél, hiszen új ruhát
is csináltattunk neked, még rózsaszín ruhát? Kislány létedre is magadra vontad
az ifjúság figyelmét. Sokan megtáncoltattak. Istenem, mily szépen jártad a
csárdást a fõispán fiával! Szegény édesanyád sírt örömében, hogy oly módosan
viseled magadat. Ugye emlékszel a fõispán fiára? Õ nagyon jó fiú; gróf, de nem
büszke, nem nézi le a nemesembert, akinek õsei régibbek az övéinél; tudja, hogy
törvény szerint Erdélyben nincs különbség a mágnás és nemes közt. Maholnap
bizonyosan meglátogat bennünket. Az öreg Radnóthyt lassanként újra fölkeresik
régi barátai. Adunk egyszer-egyszer bált is. Újra táncolhatsz vele. Hátha
megkérne, édes Erzsikém? Én nem fogok ellenkezni, ha te is beleegyezel.
- Megbolondult a sógor, hiszen a fõispán fia a
tavasszal jegyzett el egy bárónõt; lejöttünkkor hallottuk Kolozsvárott! -
kiáltá az ezredesné, akit szörnyen bántott, hogy sógora hátat fordít neki, nem
is szól hozzá. Kezével indulatosan kezdett hadarni, s az erõlködése közben
vendégfürtei a földre estek.
Radnóthy megvetõ tekintetet vetett reá, s némi
gúnyos udvariassággal, amelyet különösen az tett sértõvé, hogy nem volt
kiszámítva, lehajolt, fölvette a vendég fürtöt, s elébe tette az asztalra.
- Hát arra a magas, szõke fiatalemberre
emlékszel-e - folytatá újra megcsókolva leányát -, aki mindig kis feleségének
hívott? Mondhatom, derék fiatalember. Rég nem hallottam felõle semmit. Mondják,
hogy atyja, az én kedves barátom, meghalt, õ pedig Magyarországra bujdosott. Ha
visszajõ, tüstént meglátogatja Radnóthy bácsit, megkérdi, mit csinál az õ kis
felesége. Mit feleljek neki, szólj, édes Erzsikém?
- Egy bújdosó, egy földönfutó felesége legyen?
Abból semmi sem lesz. Én Kahlenbergernek ígértem, az õ felesége lesz, az övé,
csak azért is - dühöngött az ezredesné, oly keményen csapva az asztalra, hogy a
Fremdenblatt egy-két száma a légbe
röpült.
Radnóthy összehúzta szemöldökét, fölvette a
leesett Fremdenblatt-ot, mintha
mondani akarná az ezredesnének, hogy olvassa kedves lapját és hallgasson, s nem
ügyelve sûrû és hangos átkozódásaira, folytatta leányával a beszélgetést.
- Hát arra a halvány, szemérmes kisfiúra
emlékszel-e, tudod, arra, aki neked annyi képeskönyvet hozott, s oly szép
verset írt anyád neve napjára, aranyos szélû velinen, tulipánok és nefelejcsek
között? Jó tanuló volt mindig, és többre vitte volna, mint atyja, aki teljes
életében szolgabíró sem lehetett. Most szegény fiú nem használhatja tudományát,
de azért folyvást bújja otthon könyveit. Atyjának van valamije, kis birtokú
nemesember, de jó gazda. Tudod, én sohasem adtam sokat a vagyonra. Hála
istennek, van annyim, amibõl elélhetek. Megépíttetem nektek az udvarházat.
Eltépem a végrendeletet, ha akarod, mindjárt, szemed láttára. Itt fogtok lakni
boldogan, mint én édesanyáddal. Négy lovat veszek, s új hintót csináltatok
menyegzõd napjára. Nem lesz az egész megyében csinosabb menyecske, mint az én
kis Erzsikém.
- Du Unmensch! Egy betyárnak adni õt, az én
Elisabethemet, akit Kahlenberger szeret - kezdé újra támadását az ezredesné oly
nagy zajjal, hogy most a kis fekete kutya is megbátorodott, s vele együtt
ugatta és harapdálta Radnóthyt.
Radnóthy
dühvel ugrott föl, azonban nem fordult az ezredesné felé, ahelyett olyat rúgott
a kiskutyán, hogy az egy élest ordítva elnémult, és sántítva kullogott ki a
szobából. Az ezredesné nagyot sikoltott, a kiskutya után akart szaladni, de
midõn látta, hogy Radnóthy újra leányához fordul, szenvedélyesen átöleli,
megállott az ajtóban, visszatartóztatva a kíváncsiságtól.
- Nagynénéd holnap el fog utazni Bécsbe vagy ahova
akarja, és többé nem fog idejönni soha ‑ mondá Radnóthy csöndesen. - Te
itt maradsz velem.
- Skandal! Infamie! - sivított az ezredesné egy
székbe húzódva, hogy legyen hova ájulnia. ‑ Kiûzni a házból engem, hátat
fordítani nekem, nem szólani hozzám, vuklimmal csúfolódni, a kiskutyám lábát
eltörni! Ach, élne csak szegény férjem, tudom, duellumra hívná e sértésért,
megszúrná, levágná, összeaprítaná, így ni - s ekkor fölugorva, mintegy mutatni
látszott kezével, hogy miképp szúrnák meg, vágnák le s aprítanák össze
Radnóthyt.
- Te itt maradsz velem! - folytatá az atya
elsimítva leánya homlokáról kibomlott fürteit. - Nem szükséges, hogy oly hamar
férjhez menj. Válogass, leányom, hiszen ifjú vagy még. Miért sietnél? Annál
több idõd marad, hogy szegény apádat ápold, vigasztald. Jól fogunk mi itt élni
ketten. Te gazdasszonykodol, én gazdáskodom, újra rendbe hozunk mindent. Majd
látogatást teszünk a szomszédságban; megint víg élet lesz itt, mint hajdan. Nem
leszek én mindig oly komor, most sem vagyok az, csak sok a gondom, csak
pöreimet végezhetném be, csak bátyád jöhetne vissza. Pedig visszajõ, ha te itt
maradsz, az Isten meghallgatja a jó leány imádságát. Ugye, Erzsike, te jó leány
vagy, szereted atyádat, nem hagyod el vénségére, nem haragítod meg többé, olyan
lész, mint édesanyád volt, ez az áldott asszony, akihez úgy hasonlítasz. Csak
most veszem észre, hogy szakasztott mása vagy anyádnak. Mikor sírt, éppen ilyen
volt; mennyit sírt, hol értem, hol értetek, csak magáért nem, soha... soha...
Erzsike nem szólott semmit, s midõn atyja,
fölindulásában kifáradva, egy székre hanyatlott, kifejtõzött karjai közül. Ott
állott az atya és nagynéne között, nem tudva, hogy tulajdonképpen melyikhez
tartozik. Hol egyikre, hol másikra nézett, és föl-fölsóhajtott: - Welch’ ein
hartes Schicksal!
- Elisabeth, komm zu mir! - kiáltá az ezredesné.
- Erzsikém, jer velem, jer a szobámba - suttogta
gyöngéden az atya, fölemelkedve a székrõl, kézbe véve gyertyáját s a
végrendeletet.
Az ezredesné újra ismételte hívását. Az atya
hallgatott, s egy fájó, édes pillantást vetve leányára, még egyszer megállott a
küszöbön.
- Hach Triumph! Triumph der Liebe und der Tugend -
szavalta az ezredesné, megölelve a karjai közé szaladó Erzsit; aztán mindketten
sikoltva borultak a pamlagra, mert egy iszonyú csattanás hangzott, az ajtó
csattanása, amelyet a szobájába tántorgó atya erõsen becsapott.
Már dél felé járt az idõ, midõn Radnóthy másnap
fölkelt. Sokáig aludt a terhes út és izgalmas éj után, s fáradtabbnak érezte
magát, mint lefekvés elõtt. Rossz álmai voltak, s alig bírt felöltözni. Egyedül
öltözött föl, mert István jókor reggel a postára ment. Oly csodálatosnak
tetszett neki a mély csend, amely udvarházában uralkodott. Nem hallotta sem az
ezredesné lármáját, sem a kiskutya csaholásait, sem a szobaleány sürgetését. Az
ebédlõben sem volt senki, csak a tornác küszöbén talált valakit, a kis sánta
Mányit, pisszegve s egy levelet tartva kezében.
Némán vette át a levelet. Az ezredesné levele
volt, kék tintával írva, aranyos porral meghintve, s megtömve mindazzal, amit
már tegnap is elmondott. Mindennemû istentelenséggel vádolta sógorát;
megparancsolta neki, hogy a végrendeletet tüstént tépje szét, s aláhúzta e
szavakat: Erzsi csak azért is
Kahlenberger felesége lesz, s én nekik hagyom mindenemet, nem szorultunk a maga
rongyos házára, sem pörös földjeire. A panaszok és fenyegetések
hosszadalmassága miatt a levél tulajdonképpeni tartalma az utóiratba szorult;
itt röviden tudtára adta Radnóthynak, hogy se õ, se Erzsi nem állhatják ki
tovább kegyetlenségeit, ma reggel elutaztak Bécsbe, s mindaddig még levelet sem
írnak neki, míg meg nem kérleli õket.
Zsebébe gyûrte a levelet, s leült karszékébe. Maga
sem tudta, mit csinál, cél nélkül nézett ide‑oda; nézte az eszterhaj fecskefészkeit,
ahol a kis fecskék vígan csevegik körül anyjokat, és sóhajtott; nézte a vidám
galambokat, amelyek enyelegve repülnek szét a dúcos kapuról, és mormolt valamit
foga közt; nézte a nagy komondort, amely hízelegve csúszott lábához, és
fölkiáltott, amint megsimogatta: „Becsületes Maros!” - végre megakadt a szeme a
kis sánta Mányin, aki még mindig ott állott, és folyvást pisszegett.
- Mi bajod? - kérdé tõle durván.
A kislány úgy megijedt, hogy még jobban kezdett
pisszegni, s csak annyit volt képes mondani: - Erzsi kisasszony!...
- Mi bajod neked is Erzsi kisasszonnyal? - kérdé
még durvábban.
- Mikor elõállott a kocsi, átadta nekem ezt a
levelet - szepegte lelkendezve a kislány -, én futni kezdettem. „Miért futsz?”
azt kérdezte. „Hát föl akarom költeni a méltóságos urat”, azt feleltem. „Miért
akarod fölkelteni?” - „Hát hogy búcsúzzék el a kisasszony, messze mennek, úgy
illik”, azt feleltem, és futottam. A kisasszony utánam kapott, s pofon ütött.
Az nem baj, de elhasította ezt a szép piros kendõt; a méltóságos asszony vette
volt nekem most harmadfél esztendeje, ni, hogy elhasította...
- Ne sírj, veszek én neked majd szebb piros kendõt
- mondá Radnóthy, magához szorítva az árvát, mintha Erzsit ölelgetné, s egy
mosoly lebbent el ajkán. Aztán elkomorult, elfordult, lehajtotta fejét és
gondolataiba mélyedt. - Hajh, Erzsike... a kígyó, a kígyó... - kiáltá hirtelen,
s ellökte magától a kis Mányit, aki ijedten szaladt lefelé, vissza-visszanézve,
vajon nem fut-e utána a szegény méltóságos úr.
Radnóthy ott ült, nem is tudva, vajon ellökte-e
magától a kislányt vagy nem. Öntudatlanul vette ki zsebébõl az ezredesné
levelét, újra elolvasta és széttépte.
- Bárcsak egy sort írt volna! Nem. Azt is
nagynénjére bízza. Bárcsak egy kissé búsult volna, hogy elhagy! Nem. Örvend,
tegnap is nem értem sírt, hanem szeretõjéért. Bárcsak reggel jött volna be
hozzám, hogy megcsókoljon, mikor alszom. Nem. Pofon üti a szegény árvát, ki
kötelességére emlékezteti. A kígyó!... többé nem akarok reá gondolni. Van nekem
még egy gyermekem. A fiúk mindig inkább szeretik apjokat. Nekem fiam van.
Lehetetlen, hogy meghaljon... lehetetlen... lehetetlen - és összefogván kezét,
imádkozott, buzgón, hosszan; nem vette észre számtartóját, aki már egy
negyedóra óta áll elõtte, és beszélni akar vele.
A számtartó végre megszólalt, s benyújtván egy
nyaláb árjegyzéket, pénzt kért.
- Kérjen a sógornõmtõl, küldje a sógornõm után. Én
nem fizetek egy krajcárt sem. Nekem kell a pénz, nekem beteg fiam van, nekem
nincs leányom, nincs... nincs... nincs!
A számtartó vállat vont, s az adóról kezdett
beszélni, amelyet, ha egypár nap múlva be nem fizeti, egzekválni fognak.
- Hadd egzekválják. Adják vissza curiális
földeimet, akkor fizetek, addig egy krajcárt sem. Csak rajta, jöjjön az
egzekúció, üssék meg a dobot, licitáljanak tetszésök szerint. Számtartó uram
legtöbbet fog ígérni, készpénzzel fizet ki mindent, erre adok pénzt - s ekkor
tárcájából egy ezeres bankót vett ki - itt van, aztán számoljon róla. Nem
vagyok én oly szegény, de megmutatom, hogy velem nem lehet oly könnyen
packázni. Ez is protestáció, ez a vis inertiae. Tudja mi az? Nem tudja, nem is
szükséges, tegye, amit parancsolok.
A számtartó a gazdasági ügyekre vitte át a
beszédét, de Radnóthy nem hallgatta, visszaesett mélájába, s ebédig mozdulatlanul
ült karszékében. Délben néhány kanál levest evett, s egész délután mind csak
azt kérdezte: hazajött-e István a postáról, s midõn azt mondották, hogy még nem
jött haza, azt felelte: - De hazajõ, jó hírt hoz.
Megint ott ült karszékében, pipára töltött, s
panaszkodott, hogy a régi jó dohányt még csak egypár hétig szíhatja az ember,
kardja után pipáját veszik el a magyarnak. - Kinézett az útra, várta a jó hírt,
ki-kiesett a pipa szájából, s elaludt.
Alkonyat felé István csakugyan hazajött, s egy levelet
hozott. Gyöngéden költötte föl urát, aki mohón kapott a levélhez, s lassan
bontotta föl. Olvasta, mind olvasta, kétszer, háromszor, négyszer, aztán
fölnézett Istvánra és hallgatott. István nem merte megkérdezni tõle, hogy mi
van a levélben; nem félelembõl, hiszen urának arca nemhogy haragos lett volna,
még bánatos sem volt, de az a buta érzéketlenség, azok a meredt, fénytelen
szemek egészen megborzasztották. Radnóthy hátrahanyatlott karszékén, megint
elolvasta a levelet, s éppen oly csodálatosan nézett a tornáchoz közeledõ
lelkészre, mint Istvánra.
A lelkész a városból jött, s két levelet hozott az
ügyvédtõl; az egyik Radnóthynak szólott, a másik az ezredesnének. Radnóthy
ösztönszerûleg visszahökkent, kezével eltolta magától a levelet, majd hirtelen
elkapta, feltörte, s odaadta a lelkésznek, hogy olvassa fel. A lelkész elõbb az
ezredesnének szóló levelet olvasta fel: az ügyvéd figyelmezteti az ezredesnét,
hogy a Radnóthy curialistáit illetõ pör néhány hét alatt Szebenben tárgyalás
alá kerülvén, jó volna, ha mind õ, mind Kahlenberger kapitány istápolnák a
dolgot befolyásukkal, ugyanezt kérte Radnóthy többi pörére nézve is, melyeket
õ, amennyire lehet, húz-halaszt, amíg enyhül a kormányrendszer, de fél a
kerületi biztos s a csendõrtiszt ellenséges indulatától, akiket Radnóthy maga
ellen bõszített. Lehet, hogy ezek siettetni fogják az ügy bevégzését, lehet,
hogy Radnóthyt még egyszer kikérdezik, ami nagyon ártana a dolognak, mert talán
nem mérsékelné magát, azért jó lesz, ha sehová sem megy, s tovább is betegnek
marad, ha mindjárt a legegészségesebb is. - A Radnóthynak szóló levél rövidebb
volt. A jó ügyvéd egy kis pénzt, egy kis perköltséget kért tõle, s ismerve
gyöngéjét, így is, amúgy is rábeszélni igyekezett, hogy legyen beteg további
tudósításáig.
Radnóthy intett fejével, és nem szólott semmit. A
lelkész csodálkozva távozott el. Radnóthy hosszan nézett utána, aztán ismét
Istvánra vetette szemét és hallgatott. Így telt el majdnem egy negyedóra, s már
besötétült. Ekkor Radnóthy fölemelkedett székérõl, és mintha most akarna
válaszolni a lelkésznek, fölkiáltott:
- Beteg vagyok, beteg leszek. Nem kell
tettetnem... nem bánom, vegyék el mindenemet. Nincs kire hagyjam. Én vagyok az
utolsó Radnóthy.
- Hát meghalt Géza úrfi? - kérdé István urához
rohanva.
- Meg! - felelt Radnóthy az általa hozott s
Milánóból érkezett levélre mutatva, s ajka nyitva maradt.
A hû cseléd elkezdett hangosan sírni, mire
Radnóthynak is megeredtek könnyei. Zokogott, ráborult Istvánra, földúlt
családja s az elsüllyedt múlt ez egyetlen maradványára.
|