SZÜRETEN.

Szüret-e ez vagy talán tor?
Hallgatunk, pedig fogy a bor,
És sohajtunk, mint körültünk
A süvöltõ õszi szél;
Jól illik, hogy ide ûltünk,
Hull reánk a falevél.

Hajdanában nem így volt ez,
Hûn megmondja, bárkit kérdezz:
Pezsgett a szív, szólott a hegy,
Milyen vígan, mily nagyot!
A hegy hallgat, a szív szenved,
A lõpor meg elfogyott.

Komoran ûl a vén gazda,
Nincs már többé vidám napja.
Rajta még a régi mente,
Régi kedve nincs sehol,
Ajkán egy-egy teremtette,
De sem tréfa, sem mosoly.

Rá-ráhuzzák a cigányok,
De a tánchoz senki sem fog,
Elindulnak, tovább lépnek,
Elhal a hang szomoran;
Ifjusága a vidéknek -
Hol és hol nem - oda van.

Fa alatt, a dombok alján,
Ül, mereng egy fiatal lyány.
Szemébõl könnyet törûl ki,
Már rég menyasszony szegény,
De sirját sem tudja senki,
Hol nyugszik a võlegény.

Az unalom egymáshoz ûz,
Leülünk, hol lobog a tûz,
És beszélünk a multakról,
A szó gyakran megreked...
Lelkünk hosszan el-elgondol
És felszítjuk a tüzet.

Köd a völgyben, éj a bércen,
Már a tûz is alvófélben.
Halvány hold és sötét árnyak
A felhõk közt oda fenn...
A halottak fel-feljárnak,
Sok a sír a völgyeken.

1851