|
Szép e nagy város, szeretem,
csodálom,
De mind hiába csüggök élvein,
Meg-megszáll titkon egy borongó álom,
S felkölti minden szent emlékeim’;
S mint csónakot a hullámok dagálya,
Akaratlan távol partokra vet,
Lelkem szülõföldem vidékit járja
És üdvözli a kedves bérceket.
Ti gúnymosollyal gyermeknek
neveztek,
Csak mélyen érzek, ennyi az egész,
E társaságot, soh’ sem szokhatom meg
Hol illem a szív s elmésség az ész.
És a mûvészet, melyet úgy imádok,
Ezért mind nem nyujt kárpótlást nekem.
Mi másnak áldás, reám nézve átok,
Szivemnek itt a kéj is idegen.
Oh szülõföldem viruló határa
S te kis fehér lak árnyas fák alatt,
Hol engem a szeretet võn karára.
S a barátság viselte gondomat
E palotáknak márvány büszkesége
Mint nem éri föl rozzant födeled’!
Mély gyászban virraszt örömid emléke
Szívemben, mely lemond, de nem feled.
A múlatságok kábitó zajába’
Ugy óhajtom csöndes estvéidet,
El-elkerûl az éjnek édes álma
S csak szánalom, mit hajnalomra vet,
S ha kitekintek néha únalommal,
Kelet felé fényes csillag ragyog,
Megcsendül mélán lelkemben a bús dal:
«Én is oda, oda való vagyok».
E nõknél tán az angyalok sem
szebbek,
A kellem, izlés meg-megtántorít,
De kedvesem, csak téged szeretlek,
Bár szégyent vannak itten bájaid.
És e hangverseny legmennyeibb hangját
Mint od’adnám, ha nyeritne lovam!
Vigan fütyölve vágtatnék te hozzád,
Az én helyem csak közeledbe’ van.
Ne szóljatok meg, ha folyvást
merengek,
Amit nem érzek, nem is tettetem.
Hogy’ örûljek, midõn szivem szakad meg,
S mosolygás helyett sírhatnék szemem?
Ha ott látnátok, ahova úgy vágyom,
Tudom, hogy kedvelnétek engemet,
Szívem csupán kettõt tud a világon:
Örûl vagy szenved, gyûlöl vagy szeret.
1852
|