|
Ne csalj, ne csalj meg engemet,
Mosolygó ég, meleg sugár,
Ne csalj meg zöld lomb és virág
S te elmaradt dalos madár!
Nem vagy tavasz, nem vagy remény,
Csak festék rajtad az élet-szín;
Ősz vagy te, az emlékezet,
Mely élni vágy a sírok szélin.
Ne csald meg, szívem, magadat,
Ne hígy szavamnak, kedvesem!
A régi dal viszhangjai
Rezdűlnek meg csak lelkemen;
Csak a múlt hervadt mezején
Szakítgatok egy-két virágot,
S megolvadt dér, nem harmat az,
Kelyhökben ami fölcsillámlott.
Ha tudnálak szeretni még,
Mint hajdan - bár mély volt a seb -
Lehetne sorsom nyomorúbb
És szived sokkal bűnösebb:
Megáldanám a kínokat,
Gyönyörrel nézném büszkeséged’,
S im porba tiprott homlokod
Úgy megaláz, hogy szánlak téged.
Nem vádollak, hogy megcsalál,
Csak nem szerettél soha sem!
De téged megcsalt, kit szeretsz,
S érzed, mi kín a szerelem,
Midőn akit gyűlölni kell,
Szeretjük hőbben és hivebben,
És míg feledni nem tudunk,
Remélnünk többé lehetetlen.
Éreztem én is egykor ezt,
Most már csöndes, nyugodt vagyok;
Az éjben ott alább, alább
Csak méla pásztortűz lobog.
Mégis, hogy újra láttalak,
Mégis, hogy oly boldogtalan lől,
Mi hamvadoz, megéled, ég
S pokollá gyúl gyötrelmeidtől.
Oh jer, pihenj meg keblemen,
Ott jól pihentél egykoron;
Ha nincs szívemben szerelem,
Maradt még annyi fájdalom,
Hogy értsen, érezzen veled
S megenyhítsen egy pillanatra.
Nincs égnek, földnek balzsama,
Mely bennünket meggyógyíthatna!
1853
|