A MENYASSZONY.

Võlegényét sírba tették,
Ifjú kedvét eltemették,
Gyász ruhában, arca halvány,
Élõ bánat lett a hû lyány.
Ha a nap már lemenõben,
Ott bolyong a temetõben,
Rá borul egy kedves dombra,
S tört szívének könnyét ontja.
Gyepes hantján az új sírnak
Ibolyácskák nõnek, nyílnak.
Szellõ lendül, fû meghajlik,
Halk sohajjok hallik, hallik,
Mintha sugnák a sír titkát,
Võlegénye hívó hangját.

És a bús lyány leszakasztja,
Rajtok könnye rengedez,
S amint bokrétába fûzi,
Dobogó keblére tûzi,
Megenyhûl nehéz bánatja,
Csendes, nyúgodt, méla lesz.
És elalszik nyoszolyáján,
Kebelén még a virág,
A szerelem mosolyg álmán,
Nem e föld, egy más világ.
És amint a virág hervad,
Édesebben álmodik,
Õ is hervad, véle hervad
És elhervad hajnalig.

1856