|
SATIRA.
Oh Széchenyi, oh halhatlan halott,
Hány szónok és költõ megsiratott;
Hány honfiajk sohajtá nevedet,
Egy ország sírt, egy nemzet temetett!
Én elmaradtam, utoljára sírok,
S im óda helyett rímes prózát írok.
Ne botránkozz’ meg jámbor olvasó,
Ez nem szeszély vagy’ puszta tréfaszó;
Nem én hibám, hogy Pegazusom szárnya
Megtörve és szilaj haragnak árnya
Lelkembe’ mindent sötéttel borit,
S hervasztja a dalok virágait.
Nem én hibám, jól tudhatod, hiszen...
De esküszöm rá s egyszersmind hiszem
Szivem fájdalma mély, igaz, õszinte
S idõ se’ volt alkalmasabb rá szinte,
Míg csak hazánkból egy darabka tart,
Megsiratnunk a legnagyobb magyart.
Miért, hogyan? Nem
mély és nagy titok,
Rá minden új nap mind meg annyi ok
Hírlap beszéli, röpirat tanítja,
Csak oly talány, melynek kezedbe’ nyitja.
Hát még se’ értesz? Nyiltabban beszélek,
Habár bizony, megvallom, kissé félek.
A párbaj immár oly divatba jött
A hírlapírók és költõk között,
Hogy nem is író, aki nem vívott -
S eltûr satirát vagy birálatot.
Szóval kegyetlen censorokká lettünk,
S mind két felõl csak kard villog felettünk.
Hanem dologra.
Most sirassuk õt,
És nem pedig pár évvel ezelõtt!
Mi a halál, a puszta test enyészte,
Mely titeket nagy siralomra készte?
Mi nagy dolog, hogy porhüvelyt cserélt
Oly férfiú, ki századoknak élt,
Ki mindig él, míg lelkesültök érte?
Õt a halál csupán csak akkor érte
Ha már nem értitek, miket beszélt,
Felejtitek: mért küzdött, mit remélt,
Hamisított tant hirdettek felõle
És csúfot ûztök minden nap belõle.
Imé pedig - s hejh nem mondok sokat - -
Hazánkban ez a legujabb divat.
Oh hányszor hallom
ezt a nagy nevet,
Oh Széchenyi, hány ember emleget!
Szentséges ég, ugyan hát mit vétettél,
Hogy annyi minden zászlójává lettél!
Im egy egy pár úrfi, hogyha meghozat
Külföldi vérbõl egy pár ló lovat,
Avagy csupán csak egy-két agarat,
Mindjárt Széchenyi nyomdokán halad,
Hírlap beszéli, más utána mondja;
Kinek pedig kissé nagyobbra gondja
S közcélra egy pár száz forintot ad,
(Amint beszéli, kevésbõl sokat)
Vidékrõl irják: oh hazám ime,
Mit áldozott megyénk Széchenyie!
Mint szélben a barackfáról virág,
Úgy hull e szó most: nemzetgazdaság.
Aki rossz gazda mind csak errõl ír,
Ez a nemzet minden sebére ír.
Esze szürébõl amennyit kirázhat,
Csinál naponként tervet akár százat,
Avagy igéri, hogy csinálni fog,
(Nem költemény, nem oly könnyû dolog)
S kinek kevés hozzá a tudománya,
Dicsekszik, - õ Széchenyi tanitványa.
Eközt elõáll
lármásabb csoport,
Tücsköt-bogárt kérkedve összehord:
Ami csak érzés, mind azon nevet,
Gyülölve gúnyol minden szellemet;
Imádja Mammont, gondja semmi más,
Mint kényelem, kéj, jól evés, ivás;
Kézzel, beszéddel egyaránt hadar,
Hogy semmi sem lesz addig a magyar,
Mig nem csaló, hitetlen és hazug,
Mig eszmékért csak lelkesedni tud.
Ki oly merész, hogy az ilyesmit kétli?
Mindjárt Széchenyi nevével pecsétli.
E
zaj különben még nem nagy kereszt,
Inkább beszélni halljuk néha ezt.
De olvasgatni némely hirlapot,
Végig betüzni tiz röpíratot,
És látni ott Széchenyit száz alakban,
Meg-megcsufolva eszme-, tettbe’, hangban!
Az egyik, mert hálátlan nemzete
S nem költhet annyit, mennyit kellene,
Vagy dicsõsége egy batkát sem ér,
Ahhoz képest, mit tett a nemzetér’:
Belé esik hazafi fájdalomba,
S lesz mint a pokróc, durva és goromba.
Rug jobbra-balra, mint a vad lovak,
És közbe-közbe szitkok hangzanak,
Mi tenta tollán és kedélyiben,
Mindent, de mindent nemzetére ken.
Minden szavával mintha mondaná:
Egy ily nemzet nem méltó õ reá,
Mint nem vala a nagy Széchenyire,
Nagy honfi miért is élne itt, mire?
És összevonva nagy szemöldökét,
Meg-megsiratja martyr-életét.
A másik ott nem
ilyen gyászvitéz,
Beszélni, küzdeni, vívni, élni kész,
Úgy tûnik föl, mint valamely kométa,
Kiáltja folyvást: õ az új próféta.
A tûzre mind, mit eddig irtatok,
Én épen semmit meg nem hagyhatok,
Híg agyvelõtök mit maig teremtett,
Nem terme itt nagy eszme és okos tett.
Széchenyi is már régen elavult,
Hogy újra éljen, én reám szorult,
Õ csak garádics, én meg a torony.
Ki is kiáltom minden ablakon:
Figyelj oh nemzet rám, az okos szóra,
Im én tudom csak, hányat üt az óra.
Boszant ugyan, hogy gróf még nem vagyok,
S amennyit õ, annyit nem hathatok;
Mert tudni kell, ismerni a magyart,
Még sok, nagyon sok, mit a címre tart.
Azonban eljõ majd az én korom,
Hiszem, remélem, érzem, akarom;
Azonban ennyit is beszélni, kérdem,
Cím nélkül, így, nem nagy, és ritka érdem?
S beszél tovább, mit úgy imitt-amott
Széchenyibõl csak összelophatott,
Fordítja, rontja, hogy szebb, új legyen,
Gõgjében azt se tudja, mit tegyen.
S ha jobbra, balra szidják, mosolyog,
Azt mondja rá, hogy próféta-dolog.
Van
olyan is, ki élelmesebb ember,
Ily nagy szerepben játszni épen nem mer;
Õ csak tanítvány, ildomos, szerény,
Csupán napszámos a jó ügy terén.
Míg élt Széchenyi, ellensége volt,
Más pártnak élt, ott írt és szónokolt,
Hogy hánynak, hányszor, minek kérdni ezt?
Meg-megváltozni sapientis est.
Azonban ennek már sok éve tölt,
Széchenyi meghalt és õ örökölt,
Mindent, de mindent, képét, cimerét,
S amint bevallja, egész szellemét.
Azóta minden, mit leír, kimond,
Bár lenne az még kétszer oly bolond,
Az mind Széchenyi szentelt hagyománya,
Õ egyedûl valódi tanitványa.
Jogos firmája neki van csupán,
A többi egytõl egyig charlatán.
Csak õ árulja azt a bûvitalt,
Mely megifjítja újra a magyart,
Nem drága, olcsó, veszteséggel adja,
Csakhogy mit elkölt épen visszakapja.
De rá kiált három-négy hirtelen
E zagyvalékból senki se vegyen;
Õ és Széchenyi! oh minõ beszéd
Mi áruljuk Széchenyi szellemét!
Im itt vagyon, jobb, olcsóbb, hozzánk jertek,
Felgyógyulást csupán mitõlünk nyertek.
Szóval: ki csak hont árúl, árverez,
Széchenyi már, avagy Széchenyi lesz.
Egy’ a másiktól már sehogy se’ tér,
Zajong, kiált, ahogy torkán kifér,
És az egész, Kárpáttól Adriáig,
Egy’ szörnyü Dulcamára-zajra válik.
Habár kevés, s
kimélõ mind e szó,
De így is értsd meg jámbor olvasó;
Hiszen tudod, milyen világon élünk,
Haragva is csak halkan kell beszélnünk.
Bevégzem hát a végtelen panaszt,
Mit elhagyék, gondold utána azt;
S mit még kivánok, nem nagy kérelem,
Egész lelkedbõl kiálts föl velem
Szivünk fájdalma mély, igaz, õszinte,
Idõ se’ volt alkalmasabb rá szinte,
Míg csak hazánkból egy darabka tart,
Megsiratnunk a legnagyobb magyart,
Mint most, midõn hamis tan szól felõle,
És csúfot ûznek minden nap belõle.
1863
|