AZ AKÁCFÁK ALATT.

Hányszor mulattunk itten,
Ákácok árnyiban,
S feledve gondjainkat,
Kis játszó magzatinkat
Elnéztük boldogan.

Dicsérted kis leányod’,
Mily szép, szemérmetes;
Fiacskád’ átölelted,
S örömben ége lelked,
Hogy bátor és eszes.

Beszéltük, mindenikbõl
Mi lesz, ha nagyra nõ;
Tréfáltunk és nevettünk,
Majd olykor elmerengtünk
S kitárult mult, jövõ.

Mondád, ha majd elaggunk,
Hajunk ezüst fehér,
S betelve annyi vágyad,
Nem adnád unokádat
Szép ifjuságodér’.

Oh drága nõm, a földön
Ki legjobb nõ valál,
Nem agg korban, de ifjan,
Virágzó bájaidban
Tépett le a halál.

A gyermekek már nõnek,
Év év után halad;
Még szebbé lõn leánykád,
Oh Istenem! ha látnád
S ölelnéd kis fiad’.

Oh Istenem, ha látnám
Még egyszer arcodat,
Ha köztünk itt lehetnél,
Ha percre megjelennél
E kedves fák alatt!

Ha látnám lelked fényét,
Amint szemedben ég,
Boldog, mosolygó arcád’ -
Az élet gyászos harcát
El tudnám bírni még!

1869