BARÁTNŐMHÖZ.

Sebezte volna bárki szívem’,
Nem fájna úgy, megszokta rég,
Oh csak te ne, egyetlen hívem,
Kit vigaszúl küldött az ég.

Hû gondom õrzé gyermekséged,
Testvéred voltam és atyád,
Örûltem látva, nézve téged,
Szerettelek, mint jó barát.

Szelíd szemednek szende fénye,
És vidám, játszi szellemed,
Kit megtiport a sorsnak kénye,
Hányszor vigasztalt, enyhitett.

Most megsebzél, gúnnyal tetézve,
Oh rideg sziv, oh dõre agy!
S oly éles tõr ily gyöngéd kézbe’!
De megbocsátom, ifjú vagy.

Még nem csalódtál, ringat álom,
Nem érzél mélyebb bánatot,
S hû szivre lelni a világon
Hogy mily nehéz, nem tudhatod.

De megtanít rá majd az élet,
Hûtlen barátság, szerelem...
Csak úgy ne bánjék senki véled,
Amint te bántál én velem!

1875