|
Az idõ fut, tünnek évek,
Érzem immár súlyokat,
Rég elhagytak a remények,
Lángból hamv, mi megmaradt;
S mint vándor, ki fáradt, tévedt,
Visszanéz és meg-megáll:
Visszanézek rád, oh élet,
S nyugton várlak, oh halál!
Mennyit hittem és reméltem
Ifjuságom kezdetén,
S most romok közt rom, azt kérdem:
Vajjon miért éltem én.
Nem dicsõség álma bántott,
Nem vagyon, rang fénye csalt,
S mégis, mire szivem vágyott,
Alig birtam, már kihalt.
Sanyarú volt gyermekségem,
Ifjuságom szomorú,
S ha derült is olykor nékem,
Már sötétlett a ború.
Nem csüggedtem, szivem égett,
És sodort a küzdelem;
Két fényes csillag vezérlett
A haza és szerelem.
Hõn szerettem és szenvedtem.
Meg nem tört szivem hite,
A csalódást eltemettem,
S új remény, vágy enyhite.
Nem keresve feltaláltam
Kit igértek álmaim,
S a világot szebbnek láttam
Egy szelid nõ karjain.
Angyalarc és tiszta lélek,
Áldozó sziv mély kedély,
Oh miért is ösmerélek,
Hogy csak egy pár évet élj
Karjaim közt, s hideg sírban
Porladozzál egyedûl!...
Könnyemet bár rég elsirtam,
Mégis most szemembe gyûl.
De emelt a sors vagy sujtott,
Nem feledtelek, hazám!
Mit tehetség, munka nyujtott,
Híven neked áldozám.
Küzdtem érted szívvel, ésszel,
Bár derûlne jobb napod,
Nem gondoltam bajjal, vésszel,
S átszenvedtem bánatod.
Láttalak láncod lerázva,
Küzdni, gyõzni oly dicsõn;
Láttalak majd, megalázva,
Meggyalázva rémitõn.
Bosszu és düh, bú és kétség,
Hány sziv megszakadt bele!
Aggva: vaj’ lesz-é jövõd még,
Tölt el éltem jobb fele.
Tiprott lelked im feltámad
S új nagy tettre bátorít!
Rövid öröm, hosszú bánat,
Hivságod megtántorít.
Mily erényt szült szenvedésed,
Jó szerencséd mennyi bünt!
Újra aggok, féltve téged,
És hitem kétségbe tûnt.
Nem, hazám, te el nem veszhetsz!
Veszszen bûnös nemzedék!
Uj hittel új pályát kezdhetsz...
Mily örömmel küzdenék
Még egyszer! De lelkem szárnya
Tépve, törve - lankadok,
A romok közt multak árnya,
Elhaló visszhang vagyok.
1875
|