FALUN.

Elfáradtam Pest zajában,
A hiúság vásárában,
Lelkem ki nem bírja már!
Rejts el völgy, takarj el erdõ,
Enyhíts fû, fa, illat, szellõ,
Vidíts föl dalos madár!

Hadd düljek le a zöld hantra,
Hadd feledjek bár egy napra
Mindent, ami fáj, mi bánt:
Gõgös ember rangját, fényét,
Bók adóját, divat kényét,
Léha férfit, léha lyányt!

Hadd ne lássam a sok arcot,
Régi bünt és uj álarcot,
Tettetõ mosolyt, könyüt;
Önzõ szivet, hiú elmét,
Rágalomnak kígyó nyelvét,
Mindig ujra s mindenütt.

Hadd ne lássak tapsoló kézt,
Hadd ne halljak nyegle mûvészt,
Hazug költõt, szónokot!
Õrizzen meg ez a távol
Honfidühtõl, párttusától,
S ne olvassak hirlapot!

Rejts el hát völgy, rejts el erdõ,
Ringass lágyan enyhe szellõ,
S majd ha száll az alkonyat,
Esti csillag, éj magánya,
Suttogó lomb csalogánya,
Hozd meg édes álmomat!

Fáradalmam’ hadd pihenjem,
A világot hadd feledjem.
De mi már elveszve rég
Az életnek derüs képét,
Szívem egy-egy szép emlékét,
Hadd álmodjam vissza még!

1880