|
Nyílik a rózsa virága,
S lyányom hervadozol;
Vidoran zeng a madárka,
S némán könnyed omol.
Hajnali fény mosolyog rád
És szined oly halovány;
Fa neked lengeti lombját
S fekszel a bús nyoszolyán.
Lelke tavasznak erõsítsd
Hervadozó betegem’!
Fény lehe, illata gyógyítsd,
Oh add vissza nekem!
Vagy ha nem, éjbe borúljon
Kék egû hajnali fény,
Északi vész keze dúljon
Viruló völgyek ölén.
És a madárka ne zengjen,
Asszanak el fa, virág;
Legyen oly puszta, kietlen,
Mint szivem, ez a világ!
Terhed gõz könnyü szárnya hordja,
Ragadj kocsi, gyorsan, hamar!
És tûnj fel immár Kassa tornya,
Kit éj és messzeség takar!
Az ódon egyház árnyékában
Egy régi ház vár ott reám,
Világ dereng még ablakában,
S beteg sohajtja: jõj atyám!
Oh gyermekem, kedves leányom,
Szenvedsz élet, halál között!
Oh hervadó fehér virágom,
Könnyem hiába öntözött.
Bár messze vagy, de lelkem álmi
Lefesti kínos nyoszolyád,
Úgy fekszel ott halálra válva,
Mint egykoron szegény anyád.
Képmása vagy, vigasztalásul
Adott az ég téged nekem;
S a régi seb most ím felújul
S egy újabb vérzik szivemen.
Minden újul, minden éled,
Mindenütt mosolyg az élet,
Minden örvend: kicsi nagy!
Ki-kihajt korhadt fakéreg,
Vidul a legkisebb féreg,
Halva, halva, csak te vagy!
Ébredj, ébredj édes lyányom!...
Arcod hát utolszor látom,
S nem mosolygasz rám soha?
Isten, Isten mit vétettem,
Hogy így itélsz énfelettem
S csak hozzám vagy mostoha?
Szomorú a halottas ház,
Szenvedõ arc, mély csend,
Csak egy kedves kis leányka
Mosolyog és örvend.
Mosolyog a hajnalfénynek,
Örvendez bábjának,
Se nem érzi, se nem érti
Halálát anyjának.
Kis unokám, majd megérzed
Jobban nagyatyádnál,
Addig sírjak én helyetted...
Csak mosolyogj, játsszál!
A kertben ûlök nyári alkonyon,
És széttekintve elgondolkozom.
Jó pihenõ hely s meg se változott,
A vén diófák épen állnak ott.
Lehajlik hozzám jázmin s rózsa ága,
Tarkán virít a kis kert száz virága.
Szõlõ s gyümölcsfa lombnyilásin át,
Csillanni látom az ezüst Dunát.
Amott hegyeknek erdõfedte orma,
Túl a vizen falucska karcsu tornya.
Mind, mind a régi s még sem az nekem,
Mert nem vagy itt, szerette gyermekem!
S nem léssz soha, hiába vár reád
Kedvenc virágod s búsongó atyád.
A pázsit, ösvény puszta, nesztelen,
Nem jösz felém, vidáman, könnyeden.
Csengõ szavad a zöld lombok között
Nem kelt szívembe’ többé örömöt,
Mint egykoron, mint nem rég s annyiszor -
Szépséged, bájad egy maréknyi por.
Csak árny vagy immár, aki ott lebegsz még,
Évek során majd eltünõ bús emlék.
De én soh’ sem felejtem képedet,
Megõrizem, mig sír el nem temet.
Nincs messze az, feltünni látom ott,
A sors nekem mi szépet, jót adott.
Mind visszavészi s itt hagy kifosztottan,
Bár élve még, de félig már halottan!
1885
|