TISZA-VIDÉKI DALOK

I.

Zúg a patak, mind azt zúgja:
Aki szeret, sok a búja;
Zeng a madár, mind azt zengi:
Nem szeret úgy, mint én, senki.

Hallgat patak, hallgat madár,
Ha az idő majd őszre jár;
Mikor jő el az én telem?
Meddig üld még a szerelem?

II.

Zöld fű között nyilik már az ibolya:
Kék szemedet látom-e még vagy soha?
Ha nem látom, csak tél nekem e világ,
Hervadjon el erdőn, mezőn a virág!

Száll a madár kelet felé sebesen:
Ha szállhatnék én is hozzád, kedvesem,
Megzörrentném szárnyammal az ablakod’,
Tudom, mindjárt kitalálnád, ki van ott.

Ereszkedik le a felhő, feketén:
Épen olyan bús-haragos, milyen én;
De nekem csak könnyem van, nincs villámom,
Tehetetlen bolyongok a világon

III.

«Tudod-e mit, szép leány?
Szeress engem’ igazán!»
«Ha akarnám sem lehet,
Mert a szivem mást szeret.»

«Ej dehogy nem, légy enyém,
Drága gyűrüt adok én.»
«Amit küldöz kedvesem,
A virág drágább nekem.»

«Sok földem, dús palotám,
Oda viszlek, szép leány.
Selyem párna, selyem ágy,
S minden, mire szíved vágya.»

«Mit ér a gazdag, ha vén,
Csak ifjamra vágyom én,
Vele inkább kõsziklán,
Mint veled selyem párnán.»

IV.

Kakuk madár, mondd meg, kérlek:
Mikor halok, meddig élek?
Hány hónapot, hány esztendõt?
Sokat, vagy csak egyet-kettõt?

Sok év miatt nincs búra ok,
Szenvedtem már bút, ami sok,
Egy vagy két év sem lesz nagy baj,
Úgy sem hangzik utánam jaj.

V.

A szeretõm vár reám,
Indúljunk hát szaporán,
Itt a nyereg, siessünk,
Édes-kedves paripám!

Rút az idõ, szél havaz,
Életemnek képe az,
De csak tûrjünk, jó lovam,
Tél után jõ a tavasz.

Fáradsz, szenvedsz ez útban,
Mit csináljunk, ha úgy van!
Szenvedünk még többet is,
Én másért, te miattam.

VI.

Ifju legény, ifju leány,
Szerették egymást igazán,
De kõszívü a lyány atyja,
Szegény leányt máshoz adja.

«Látlak-e még, vagy soha sem?
Isten hozzád, hív kedvesem!»
Mond a leány könnyes szemmel,
Édes-fájó szerelemmel.

«Nem esküszöm, de tudom azt,
Tõled semmi el nem szakaszt.»
Mond a legény s utoljára
Csókot nyom a lyány ajkára.

Falu-hosszat nagy vigalom,
Kezdõdik a lakodalom,
De menyasszonyt senki se’ lát,
A Tiszába ölte magát.

Tenger nép a Tisza partján,
Kendõ lobog ott a fûzfán,
A lyány titkos jegykendõje,
Rá ismer a szeretõje.

«Nem esküdtem, de tudom azt,
Tõle semmi el nem szakaszt»
Kiált s a hab közé rohan,
Csobban a víz és oda van.

Szeles, hives az éjtszaka,
Háborogva folt’ a Tisza;
Hull a fûzfa-, nyirfalevél,
Összesodri mindet a szél.

1890