|
Szép hosszú
õsz volt, a lég tiszta,
A nyáj még zöld füvet tapos;
Mintha tavasz mosolygna vissza,
Minden derengõ, aranyos.
A hervadás virulni látszik,
Itt-ott másodvirág a fán;
A pókfonál foszlánya játszik
Bokrok közt a nap sugarán,
S a haldokló természet éke,
Halvány s piros szin vegyüléke,
Hullámzik méla bájival,
Míg kéken távol ködbe hal.
Oh õszi fénynek enyhe napja,
Te vagy legkedvesb évszakom!
Szivem, a méla érzés rabja,
Hányszor merengett bájadon!
Hányszor hallgattam erdõk szélin
A hulló lombok halk zaját,
Mint hervadó boldog reminyim
Lágyan visszhangzó sóhaját,
S el-elmélázva nyájas fényen,
Enyhûltem egy-egy szép emléken,
Hajh, életem ugy is mi más,
Mint kora õszi hervadás!
Ezt én mondom, és nem Romhányi,
De igy érzett õ is talán;
Föltámadtak emléki, vágyi
Az õsz merengõ sugarán,
Amint amott a parkban ûlve
Egy kõpadon, hársfák alatt,
Elnézi mélyen elmerülve
A hulló halvány lombokat,
Négy napja, hogy felkelt az ágyból,
Ma jött ki elsõbb’ a szobából
Már nem beteg, csak érdekes,
De ily hatást most nem keres.
Egy év alatt kissé megvénült,
Sokat csalódott, szenvedett,
Könnyelmü szíve vérzett, mélyült,
Szeles ifjúból férfi lett.
Hazáját most jobban szerette,
Az eltiport, szegény hazát;
Magyar természet, öröklötte,
Már igy van több száz éven át.
Ha jobb dolgunk van, meg nem férünk,
Hiúság- és viszálynak élünk,
S csak akkor csüggünk igazán,
Ha tönkre tettük, a hazán.
Az élet is becsesbnek tetszik,
Mióta csak hajszálon áll,
S midõn im azt is majd elmetszik,
Jobban tudná használni már.
Kastélya, földje, uradalma
Földönfutónak már mit ér?
S dicsvágya fényes birodalma...
Od’adná egy kis tüzhelyér’.
De ilyen a sziv: amit bírunk,
Meg nem becsüljük s akkor sírunk
Érette késõ könnyeket,
Midõn örökre elveszett.
Majd csüggedt lelkét összeszedve,
El-elgondolja, mit tegyen.
E helyt maradni nincs sok
kedve,
De innen, hajh hová megyen?
A véletlen sodorta erre
S Telegdi gróf vendége lett.
Hogyan szoruljon oly emberre,
Akit gyülölt és megvetett,
Kivel oly sokszor szemben állott
A közpályán, csatára szállott,
S akit, nem válogatva szót,
Úgy címzett mint honárulót?
Ilont is ime itt találta,
Kinek hajdanta udvarolt,
Õt Blanka grófnõ néki szánta...
Ej az egész csak tréfa volt.
Ilon vigaszt lelt hamarjában,
De mégis gúnyos valami,
Itt élni férje kastélyában
S minden nap látni, hallani:
Mily boldog s õ mily nyomorult lett.
Nem sejti, e nõ mennyit szenvedt,
Gondolj a: nõszív lenge nád; -
S a multért nem furdalja vád.
Mégis feltûn Ilonka képe
A multból szende-bájosan,
Matild mellette emlékébe’
Oly édes ellentétbe’ van.
Matild megcsalta, kinevette,
Elhagyta bú és baj között, -
Mi más jó Ilonka tette,
Kit hozzá semmi sem kötött.
Nem hagyta el az elhagyottat,
Ápolta a félig halottat,
S melynek csak boldog férj örûl,
Oly gonddal vette õt körül.
Jó szív ez, vagy csak finom bosszu
S alázni õt csupán a cél?
Oh nem lehet türelme hosszu,
Parázs fején ez a fedél.
Még holnap indul messze innen,
A büszkeség vesz rajt’ erõt,
És örvényébe sûlyed minden,
Egy rossz szeszély ragadja õt.
És mintha ütnék, oly sietve
Megy föl a parkból a terembe,
A grófot s grófnét kérdezi.
Talán már búcsuját veszi?
Valóban úgy, de alig szólhat,
Zavartan áll a gróf elõtt.
«Hál’ Isten, már egészen jól vagy
Telegdi így üdvözli õt.
«Eddig csak betegünk lehettél,
Vendégünk léssz már ezután;
Jól eltelik a hosszu õsz s tél
Így hárman, úgy-e, Ilonám?»
S õt nõje mellé leültetve,
Még áradóbb beszélõ kedve,
De ez Romhányin mit se’ fog,
«Bocsáss meg, holnap indulok.»
«Az orvos tiltja, nem mehetsz, nem,
És tiltja nõm és tiltom én;
Ugyan hová is mennél innen
A vérbiróság idején?
Itt nem keresnek, mert tudják jól,
Hogy egykor ellenfél valánk.»
Romhányi közbe vágva így szól,
S halvány arcát elfutja láng:
«Egy okkal több, mely innen elhajt
Honvéd miatt mért szenvednél bajt?
Bár vész, halál vár útamon,
Kegyed’ el nem fogadhatom.»
Telegdi hallgat, nõje szólna,
De elhal a szó ajakán;
Romhányi, mintha bûnös volna,
Megsemmisül pillantatán.
Oh mily nemes e hölgynek arca,
Rajt’ mennyi részvét, mennyi vád,
Sebzett szivének nehéz harca
Oly lágy fönségbe olvad át.
És e varázstol meghatottan,
Romhányi csöndesül legottan
S mig szeme a nõn tévedez,
Kezet nyujt s lép Telegdihez.
«Bocsáss meg, kissé heves voltam,
De testem, lelkem, lásd, beteg,
Mint üldözött, keserûn szóltam,
De jó szived ne értse meg.
Fogadd hálám’ s oh nemes lélek,
Grófné, szintén fogadja itt:
El nem felejtem, amig élek,
Jó szíve drága gondjait.
S bár jobb lett vón’, ha ér halálom
A kert alatt, a nyirkos ágyon,
Mert nincs számomra több öröm,
De éltem’ önnek köszönöm.
S ha egykor azt önért áldoznám,
Megnyúgodhatnám sorsomon;
Ég áldja, néha gondoljon rám,
Most könnyebbülve távozom.»
S oda hajlik kezét csókolni,
Ilon rezzen, mint nyárlevél,
Nem vonja el, de nem tud szólni,
Ajkán csak egy mosoly beszél,
Mosoly, mely sziv mélyébõl támad
És ép oly gyorsan szívet áthat,
S melyrõl nem tudni, hogy vajon
Öröm szülé vagy fájdalom.
Romhányi még egyszer kezet nyujt
Telegdinek s távozni kész.
«Maradj, feledjük, ami elmult,
Maradj, el nem bocsát e kéz.
Te félre értél, megbocsátok,
Arcomról a szivembe látsz,
Pártok között kihalt az átok,
S közös, mely összefûz, a lánc,
A szolgalánc, a haza búja,
A Nemesis fenyitõ újja
Sujtott reátok és reánk,
Mindnyájan bûnösek valánk.»
«Most vendégem vagy, úr, mint otthon,
Szent a magyar vendégi jog;
Bár e hazában mindenütt rom,
Az õserény él s élni fog.
Maradj, ne szólj, halálra sértesz,
Ha házam’ ujra megveted.
Elég... Ugy-e a lóhoz értesz?
Mutassak, jõj, egy mént neked.
Itéld meg, olcsó-e vagy drága?»
És Romhányit, ki küzd magába’,
Karon ragadj a hirtelen:
«Csak délre várj ránk, édesem.»
Elmennek a lovat megnézni,
Bejárnak parkot, földeket,
Romhányi percrõl-percre érzi,
Hogy innen most el nem mehet.
Heged gyanúja, büszkesége
Egy jól töltött rövid napon,
Immár a kastély törzsvendége,
Álnéven, mint távol rokon.
E rejtek enyhe lombok árnya,
Barátság s nõi kegy virága
Fonódnak késõn és korán
Mintegy füzérré homlokán.
Oly szép falún a csöndes élet,
Izgalmak s fáradság után
A hivság lázas gondja széled,
Nyugtat, megenyhít a magány.
Romhányi mostan él elõször
Magányban s nyúgodt napokat,
Természet és szives családkör
Lelkének uj-uj tápot ad.
S midõn el-elvonúl magába,
A félr’esõ vendégszobába,
És érez, gondol, elmerûl,
Magát nem unja egyedül.
El-messze láthat ablakából,
A várkastély egy dombon áll,
A park fölött a kékes távol,
Hol vándordarvak serge száll;
Széles rónának sürü hegység
Ölelve nyujtja karjait,
Fel- és alföld, mint bájos egység,
Hódol e várkastélynak itt.
Keletre bérc s erdõ homálya,
A hajnal fényes koronája;
Nyugotra sík, mint tiszta lap,
Mintegy tengerbe száll a nap.
Merengve gyakran itt találja
A vidám reg, s a méla est,
Borus, derûlt-e kedves tája,
Mindegy, elnézi örömest.
Szél és patak beszédes ajka
Oly sok mindent suttog neki,
S mint gyermeket mesélõ dajka
Csititja és elrengeti.
Kinek a föld oly szûk volt hajdan,
Az élvvadász, a nyughatatlan,
E zugba’, mint remete él,
Emlékszik s többé nem remél.
Nem ismer néha önmagára,
Oly bús emberré változott;
Csalódás a bölcsesség ára,
S midõn lelkünk kifáradott,
Többé nem néz, nem küzd elõre,
Csak szemlélõdik multakon,
Látjuk, mi volt hibás, mi dõre;
De máskép tennénk-e vajon,
Ha szívünk új reménybe’ dobban,
Ha szenvedélyünk lángra lobban?
A máskép csak más tévedés,
Uj bánat, uj bölcselkedés.
A mult elõtte romba’ fekszik,
Por és hamu sok drága kincs;
Emlékein föl nem melegszik,
Érettök még egy könnye sincs.
Mily nagyra tört tehetség nélkül,
És mily hiú, mily léha volt!
Azt hitte, hogy hazája épül,
Ha tervelt, irkált, szónokolt.
Mint államférfi s had vezére,
Lépett hazája küzdterére,
S kitünt im a vész idején,
Hogy legfeljebb jó közlegény.
S ez egy mégis vigasz szivének,
Mégis betöltött egy helyet,
És használt annyit nemzetének,
Amennyit kis körben lehet.
Ezért ne nézd le hõsöm’ mindjárt,
Te büszke, szájas honfitárs,
Ki oly uton vagy, melyen õ járt,
S tán még nagyobb jövõre vársz.
Mert nem tudom, hogy pályád végén,
Túl a képzelgõk tört reményén,
Hol nincs már rózsa, csak tövis,
Lelsz-é vigaszt, csak ennyit is.
Elzúg Romhányi lelke éjén
Pártszenvedély és harci zaj,
De meg-megmozdul sirja mélyén
A sok kihalt szerelmi baj.
És zendül a vigalmak hurja,
Ellebben sok szép nõalak,
Bohó világát éli ujra,
Dícsfényét ifju napjinak.
Édes bók, illatos levelkék,
Amott egy hajfürt, itt egy mellkép,
Csók és sohaj, könny és mosoly,
Örök hûség - mind füsgomoly.
Oh nincs egyetlen szent emléke,
Még egy buldog napot sem élt,
Hiú örömök tengerébe
Merûlve bár mindent remélt.
Nyugalmát hol keresse, lelje?
Azt nem nyujt az ily szerelem;
Csalódva nincs, mi fölemelje,
Csak undort érez hidegen.
Amit eljátszott, föl nem támad,
Mind hasztalan a késõ bánat,
Mult és jelen egykép sivár,
A szebb jövõnek vége már.
Mégis mint a halálra ítélt,
Ki az utolsó éjtszakán
El-elfeledve amitõl félt,
Megenyhül az álom karán,
S legboldogabb jövõt álmodja:
Romhányi is úgy álmodik,
Üdvözli õskastélya dombja,
Immár megint otthon lakik,
S csöndes munkásság örömében,
Boldog családja kis körében
Nyugodtan él, múltat feled,
Tür és remél, fárad, szeret.
Ott a tágas szegletszobában,
Hol egykor édes anyja élt,
S altatva õt, gyermekkorában
Esténként, oly gyakran mesélt,
Egy nõ fogadja szerelemmel,
A kastély ifju asszonya...
«Ábránd - kiált fel könnyes szemmel -
Hajh nem leszek boldog soha.»
De ott lebeg a hölgy alakja,
Hiven kiséri, el nem hagyja,
És nappal, késõ éjjelem
Ébren, álmában megjelen.
Eszménykép, képzelet szülötte,
És még sem az, való, ki él,
Angyalként virrasztott fölötte,
Halálos ágya mécsinél.
Minden nap látja és csodálja,
Szól vele és mellette ûl,
A nõiség erénye, bája
Talán csak benne egyesûl.
E képzelt arc minden vonása
Ilonkának szakasztott mása:
Élõ és álmodott alak
Csodásan összejátszanak.
Így él Romhányi álmodozva;
Elmélkedés és képzelet
Szivén, elméjén megosztozva
Sülyedni kezdõ mult felett
Egy uj világot alkotának,
Tarolt mezõkön új tavaszt,
Maga alig hisz önmagának
S bár meg nem vallja, érzi azt,
Oh érzi, hogy Ilonka képe
Eszménnyé vált ujúlt szivébe’,
S ez érzés több, mint tisztelet,
Reménytelen, s titkon szeret.
Ez érzést minden nap táplálja
Újabb meg újabb alkalom,
Ártatlan csábjával kinálja
Vadászat, séta és szalon.
Ott lovagolgat oldalánál,
A kandalóhoz véle ûl,
S ha énekel a zongoránál,
Hallgatja, nézi, elmerûl.
S gondolja: «E nõ ugyanaz hát,
Kit ismertem, mint szende lyánykát,
Ki engem’ egykor szeretett,
S oly könnyen a más neje lett?»
«Miért ne, hogyha más megkérte?
Nekem játékszer volt csupán,
És most az Isten büntet érte,
Mily változás egy év után.
E változást hogy értse meg jól,
Telegdi a szobába lép,
Most érkezett meg a városból,
Im egy boldog családi kép.
Ilon a férj keblére olvad,
Ez örömében alig szólhat,
Romhányi búsan földre néz;
«Ez nem lehet csak tettetés!»
Szivét nem féltés kinja dúlja,
Sem versenytársi bosszuvágy,
De napról-napra mélyebb búja,
Bár azt folyvást legyõzni vágy’.
Éltében sokszor szeretett már,
De érzi, ez más szerelem:
Csendes, félénk, viszonzást nem vár,
Kitépve ujra megterem.
És bájol némasága, titka,
Bánatja sok, öröme ritka,
De fényt, erõt, hitet lehel,
S megnemesítve fölemel.
A szende lányt fürtös fejével
Rég elfeledte, de a nõt,
Ki rá tekint mély kék szemével
S oly részvevõn ápolja õt,
Majd bús arcával visszainti,
Midõn könnyelmûn menni kész,
S amint hálás csókjával hinti,
Reszketni kezd a drága kéz:
Mindezt hiven szivébe zárja,
De hetekig hiába várja
Ilonnak még egy ily kegyét,
A régi hajlam új jegyét.
Ilonka nyájas, víg, beszédes,
S ha kell, érzelmes és komoly,
Soh’sem kacér, soh’sem negédes,
Ajkán szokott szives mosoly.
A multról hallgat, véle szólva,
S kerûl legkisebb célzatot,
Az mintha rég feledve volna;
Romhányi elgondolkozott.
«Ki fejti meg ez ellenmondást?
Sorsunk, hogy megboszuljuk egymás
Reám most az õ multja vár,
A régi kölcsön visszajár.»
Egykor, kalandos fénykorában,
Csak ingerlé az ily eset,
A küzdelem nehéz csatában
Szivének mintegy jól esett.
Heves, merész ostromra szállott,
Most gyáva, tétlen, szótalan,
És harc nélkül legyõzve áll ott,
Oly szenvedõ gyámoltalan.
Búját, titkát mélyebbre rejti,
S nem tudja, ez inkább megejti
Szegény Ilont, mint bármi más,
Merészebb csábitó fogás.
Romhányi bár a régi volna,
Ilonka védhetné magát,
A tettetõhöz nem hajolna,
S nem hinné csábitó szavát,
Mint ártatlan leány korában;
De im most elhagyott, szegény,
Üldözve bolyg a nagy világban,
Oly méla bú tekintetén.
Nincs nagyravágyó szenvedélye,
Érzelmesebb, mélyebb kedélye,
S nem lármás szóval csüng honán,
Egy néma sebhely homlokán.
A nõt ne mondd örök szeszélynek,
Érzelme hûbb, mint férfié,
Ha meg nem rontja hiu érdek,
A legnemesb sziv az övé.
Szerencsétlent csak õ tud szánni,
És vigasztalni szenvedõt,
A tévedést siratni, bánni,
S ha nem vár boldogabb jövõt,
Nyugodtan élni és lemondva,
Föláldozón és mosolyogva,
S ki nem fáradva soha sem,
Meghalni hitben, csöndesen.
Ily szíve volt Telegdinének,
Bús napjait így élte át,
S balsorsát látva kedvesének,
Szánalma mindent megbocsát.
A régi hajlam meg-megéled,
Most tárgya sokkal nemesebb;
Melyet hegeszt idõ s az élet,
Fölszakadoz a régi seb:
Oh mily gyönyört s fájdalmat érez,
Hogy ily közel van kedveséhez,
Minden nap látja s hallja õt,
A mélabúst, a szenvedõt.
Ohajt keblére rá omolni,
S elsirni titkos könnyeit,
Zokogva együtt panaszolni
Éltök nehéz küzdelmeit,
S vigasztalni: ha mindent vesztett,
Maradt egy szív, mely még remél,
Egy szív, amely csak érte reszket,
Csak véle örvend, néki él,
Enyhíti napja fáradalmát,
Megédesíti éji álmát...
«Enyhûlj, gyógyulj meg e sziven,
Oh sebzett hõs, kedves hivem!»
Egy alkonyatban így mereng el
Ilon sokáig, egyedûl,
Elnézi medvesült szemekkel
Amint a nap alább merül
S még egyszer éltetõ sugárát
Elönti földön és egen,
De majd az éj rá vetve árnyát,
Kioltja lassan, hidegen
Ugy oltja ki ábrándja fényét,
Szerelme elkésett reményét
A lesben álló hideg ész,
És minden rémes éjbe vész.
Önnönmagától visszaretten
«Bocsásd meg bûnöm’, Istenem!
Hogy sûlyedek, oh jaj mi lettem,
Kimondani alig merem!»
A lelki vád, a bú, a szégyen
Lesujtják, sirva elalél;
Az esthomály leszálla régen,
Az õszi hold tört fénye kél.
Mint szemfedõ borul sugára
Ilonka merevült arcára,
S furulyaszó, mint síri dal,
Zendûl messzünnen és kihal.
Belép
Telegdi nem sokára,
Elnézi szunnyadó nejét,
Csókot nyom halvány homlokára,
Suttogva gyöngéden nevét.
«Már rég várunk rád a szalonban,
Elszunnyadoztál úgy-e hát?
De szólj, az égre, mi bajod van,
Kezed hideg, láz jött reád?»
«Oh nincs bajom, nincs épen semmi,
Egy kis hülés, láz akart lenni,
De múlik már, jobban vagyok, -
Ölelj meg és meggyógyulok.»
Ilon
férjét magához vonja,
S átfogva hévvel csüng nyakán,
Oly érzelmes hangon susogja:
«Oh mondd, szeretsz-é igazán?»
«Szeretlek-é, mily balga kérdés,
Mi jut eszedbe, édesem?»
«Ne haragudjál, ez nem sértés,
Csupán csak álom, sejtelem.
Azt álmodám, lásd, hogy meghaltam,
Ezüstös szemfedõ volt rajtam,
S bús ének kísért síromig, -
Az álom gyakran bételik.
Gyászolsz-e
szivbõl, könnyhullással
Ha meghalok, majd engemet?
Tudnál-e boldog lenni mással?...
Nem bántaná emlékemet.
Mert boldogítni nem tudálak,
Mint óhajtám; más fog talán.
Bocsáss meg, ha nem láthatnálak,
S ez volna végsõ éjtszakám.»
«Az Istenért, nõm, lelkem, szentem!»
Kiált a férj kétségb’esetten,
Cselédet hiv, lefekteti,
Virasztja, gyógyszert nyujt neki.
Nem a
gyógyszer, nyúgalmas álom
Gyógyitja az ily beteget;
Más napra kelve haloványon,
De mosolyogva ébredett.
«Immár egészen jobban lettem!»
«Oh kedves nõm, oh mily öröm.»
«Te most is itt vagy még mellettem?
Szegény jó férjem, köszönöm.
Maradj is mindig oldalamnál,
A gyöngeség, a bánat elszáll,
S vidám hajnalra virradok,
Ha látlak és veled vagyok.»
A férj
ideges gyöngeségnek
Gondolta csak Ilon balját,
És mint nem fontos eseménynek
Elfödte az idõ nyomát.
Hanem Romhányi érzi, látja,
Ilonkán változás esett:
Többé nem nyájas jó barátja,
Meghidegült egy keveset.
Kerülni látszik társaságát,
A séta, kert, szalon magányát,
Ahol nem egyszer azelõtt
El-eltöltötték az idõt.
«Mi
történt? Vagy tán észrevette
Hiven elrejtett titkomat?
És dõreségem’ megvetette,
És hogy remélnem nem szabad,
Igy adja tudtul?... Nincs reá ok...
Avagy kacérkodik talán?
Nem... nem!... Nyitjára nem találok,
E nõ szive örök talány.
Érökre bár feledni tudnám,
Vagy keblem’ egyszer feltárhatnám;
Szenvedve tisztúlt e kebel,
Ily megvetést nem érdemel!»
Romhányi
kétkedõ elméje
Eltépelõdik éjjelen,
Elrejtve nappal szenvedélye,
Ha társaságba’ megjelen.
Sõt gyakran víg álarcot tesz föl,
Eltréfál, mosolyog, nevet,
Ösztönszerün, félbüszkeségbõl
Játszik jó kedvü szerepet.
Ilonka elbámulva nézi,
E változást tüstént megérzi,
Örûlne, mégis fájva fáj
E néma kölcsönös viszály.
A
várkastélyban ígyen éltek
Egy boldog s két boldogtalan,
Máskép éreztek, mint beszéltek,
Nem értve egymást untalan.
Játszták az élet szinjátékát,
Miképen játszom én, te, más;
Az ember, bár kerülje sorsát,
Nem egyszer mily komédiás.
Mily ritkán az, aminek látszik,
Jól vagy rosszul, szerepet játszik...
De hol marad történetem?
Majd folytatom, csak türelem.
Annyit
megmondok most elõre,
Hogy hõsöm nem lesz Don Juan,
Anyégin sem válik belõle,
Szegény Romhányi õ csupán.
Magyar szülött, birálóim bár
Tagadják s becsmérlik nagyon,
Hanem gúny rajtam ki nem fog már,
Munkámat félbe nem hagyom.
Nem csüggeszt balga vád, itélet,
Nem ösztönöz hiú dicséret...
Ne kiméld gyönge oldalát,
De várd el végét legalább.
|