|
Ha, mint ellebbentett fátyol
Az életnek nagy titkáról,
Reszketõn és haloványon,
Rám borúl az örök álom:
Ne tegyetek koporsóba,
A mezõre vigyetek!
Kísérjen a kelõ hajnal
S könnyü bárány-fellegek;
Hulló viráglevelekkel
Szálló illat takarjon el;
Elhunyó nap búcsúcsókján,
Csillagos ég boruljon rám;
S mint holdsugár, mely a hársfák
Nyíló lombjain pihen;
A csalogány lágy dalánál
Álmodozzam szeliden!
Még se, még se,
Le a földbe!
Ott az elzárt völgy ölében
Ássatok sírt majdan nékem,
Hogy ne tudjon a világ,
Hogy ne halljak semmi hangot,
Melyet bú, öröm sohajtott
Nyugtasson a síri ágy!
Csak a hû, a szeretett lyány
Látogasson, jöjjön hozzám,
Csak szelid szemének könnye
Hasson fennrõl síromba le;
Majd fölérez, majd megmozdúl
Szívem hamvadó pora,
Majd kinõ, majd felvirágzik
Síromon az ibolya
S fog beszélni álmaimról,
Szerelmemrõl, bánatomról,
Mint ha ajkam dalt susog.
A lyány sir, szíve dobog,
Sohajtás kel ajakán,
De megenyhül s otthonában
Gyakran elméláz magában
És hiven gondol reám.
Mit beszélek, mit beszélek?
Zúgó erdõk, magas bércek,
Édes szülõföldem!
Hadd nyugodjam erdõk árnyán,
Hadd nyugodjam magas bércen!
Hol sas ébred, napsugár kel,
Felhõ jár és villám gyúl fel;
Hol bokor, lehajló erdõ,
Mintegy zöld Isis-fátyolt szõ,
Mely alatt titkok pihennek,
Oltárán a természetnek;
Hol az ég is felindúlva
Olykor a földig borút,
S bûnös ember gõgös hangját
Mennydörgés kiáltja túl
S míg a völgyeken sohajt a gyáva bú,
Fenn a szabadság levegõje fú.
Ott fekügyem én,
A bérc tetején,
Örökzöld fenyülombok alatt,
Ott zugja, dörögje a vihar haragomat
A haza romja felett siró dalomat!
1850
|