|
Elindulánk,
bizony már ideje,
Oly fárasztó a búcsu pillanatja;
Mellettem ûl egy ifju szép leány,
Nem úri hölgy s nincs véle édes anyja;
A városon parasztleánynak híjják,
Mint engemet faluhelyt úrfinak.
Az ostor pattog és mint menyegzõre
Szilaj-vigan vágtatnak a lovak.
«Szép
útunk lesz, - így szólék nyájasan -
Tavaszi est, a nap im lemenõben.»
A lyány nem szól, de úgy sír, úgy zokog,
S el-elfordul szegény, szégyenli tõlem.
Immár a végsõ ház elõtt megyünk el,
A jegenyék bucsúra inganak.
Az ostor pattog és mint menyegzõre
Szilaj-vigan vágtatnak a lovak.
««Oh ifju
úr, engem megöl a bú.»
«Ej, ej milyen bohó vagy, szép babácskám!»
««A faluban egy jó legény szeret,
Oh Istenem, ha még egyszer láthatnám!»»
És újra sír és vissza-visszanéz még,
A falunak már tornyát látni csak.
Az ostor pattog és mint menyegzõre
Szilaj-vigan vágtatnak a lovak.
«Ne sírj
babám, hisz majdan visszajõsz,
S õ várni fog rád, híven emlékezvén.»
««Oh ifju úr!»»... «Oh szép menyasszonyom,
Hogy’ táncolunk a hû pár menyegzõjén.»
Egyet sohajtott, kétszer elpirúla;
Zöld erdõben galambok szállanak.
Az ostor pattog és mint menyegzõre
Szilaj-vigan vágtatnak a lovak.
Vállamra
hajtja fáradtan fejét,
Vigasztalom, mintha testvére volnék;
Elszenderûl, hullámzik kebele,
S arcán reményben játszó édes emlék.
A nyugvó nap, mint búcsuzó szerelmes
Csókokat hint a völgy viráginak.
Az ostor pattog és mint menyegzõre
Szilaj-vigan vágtatnak a lovak.
Ott
virrasztok és úgy irígyelem,
Kirõl a lyányka álmodik ölemben.
Hajh hol a sziv, mely érettem dobog?
Itt nem sirattak, ott nem várnak engem.
És kél a hold törõdött felhõk alján,
Elbúsítnak e méla súgarak.
Az ostor pattog és mint menyegzõre
Szilaj-vigan vágtatnak a lovak.
1851
|