OTTHON.

Járok alá s fel az utcán,
Itt-ott alig ismernek rám,
Csak úgy bámul, ki megismer...
Hogy’ megváltozik az ember!

Áll az ajtó, áll az ablak,
De benn idegenek laknak,
Avagy ház és udvar puszta,
Tudja Isten, hol a gazda!

Nem jó helyen járok talán?
Milyen nagy lett ez a kis lyány;
Irul-pirul s nem ölel meg,
Nem is csoda, már nem gyermek.

A hegedû a korcsmából
Ki-kiszól, de az is gyászol,
Ezelõtt még, - hejh azóta
Szomorúbb a magyar nóta!

Én Istenem, mit vétettem,
Hogy itthon idegen lettem?
Tovább megyek, meg-megállok,
Mindent másképen találok.

Csak a harang beszél hozzám.
Szomorúan, régi hangján,
Megújul, fáj minden emlék,
Mintha temetésre mennék.

1851