PÓKAINÉ.

Emelkedik a nap már a hegyek fölé...
Kelj föl párnáidról, özvegy Pókainé!
Tárogató harsan, tenger nép az útcán
Szent-páli csatából jõ Báthori István.

Fölkel és kitekint, semmit nem hall, nem lát,
Csak csörgõ láncok közt két szerelmes fiát,
És csak annyit mondhat, több ereje nincsen:
«Báthori, Báthori, verjen meg az Isten!»

A két fiu hallgat, az ablakra fölnéz:
Büszke szabad homlok, sebzett arc, békós kéz,
Könny, sohaj, fájdalom, mélyen eltemetve,
Hogy a sokaságnak ne telhessék kedve.

«Ti fiaim vagytok, anyátok vagyok én
Kiált Pókainé föleszmélve büszkén -
Övé a gyõzelem, miénk a becsület,
Oh de hogy lássalak vérpadon titeket!»

Jár-kel öntudatlan, fátyolt vet magára,
Fekete a fátyol, jól illik arcára,
Gyûrût és nyakláncot, minden ékszert elhányt
Csak szemén szikrázott drága, nehéz gyémánt.

«Nagyságos fejdelem - és elcsuklott szava -
Elitélt fiáért könyörög az anya.
Én könyörgök, nézz rám, én, aki gyûlöllek;
Térdelek mint szolga, sírok mint a gyermek.»

Trónján ûl Báthori, Erdély fejedelme,
Szivében aluszik irgalmas kegyelme,
De haragja ébren, boszuja szomju még,
Büszke homlokáról oda van a fönség.

««Im itélt közöttünk Isten sujtó karja,
A pártütõ hadat sírhalom takarja;
Gyáván, nyomorúltan fut Békessi Gáspár,
Fiaidra pallos, reád gyalázat vár.»»

«Gyalázat én reám, Békessire átok,
Én szívbõl gyûlöllek, õ trónodra vágyott.
Fiaim a székely szabadságért küzdtek,
Vitéz fiaimnak, bocsáss, kegyelmezz meg!»

Nem felel Báthori, ingerülve kél fel,
Inti Pókainét s kimutat kezével,
Bitófák állanak sûrûn ott a téren,
Székelyek függenek rajtok harmincnégyen.

««Pártütés a székely híres szabadsága,
Elfeledte: székely támad; székely bánja!
Nem vagyok festett kép, nem leszek gyermekbáb,
Fejedelemmé tõn Isten s Erdélyország.»»

«Verjen meg hát Isten, támadjon Erdély fel!»
Kiált Pókainé, s többé nem sír, térdel,
Nagy fájdalma lelkén nagyobb elszánást szûl,
Elfordúl kevélyen és távozni készül.

««Megállj!»» szól Báthori s arca rettentõ lesz.
Megáll és leborúl: «Kegyelmezz, kegyelmezz!»
««Egyiknek kegyelem, a másik haljon meg,
Válaszd ki amelyik kedvesebb szivednek.»»

Kegyetlen kegyelem, fájóbb öröm búnál;
Báthori hõs lehetsz, de atya nem voltál!
Szegény Pókainé, mint egy tébolyodott,
A börtönbe rohant s fiaira omlott.

«Hol vagy János, Péter? Hisz’ mindkettõ él még...
Melyitök kedvesebb? - Oh irgalmas szent ég!
Melyiket szeressem?... Szóljatok igazán!»
Fiai zokognak: ««Anyám, édes anyám!»»

Elnémult a börtön, csak sírás hallatott,
A bús atyafiak elhozták a papot;
Villog már a pallos, belépett a hóhér;
Porkolábtól rabot, anyától fiut kér.

Felsóhajt most Péter: «Én ifjabb vagyok,
Kedves bátyám, érted szívesen meghalok!»
Többet is mondana, de nem tud mondani,
Mintha még eszébe jutott vón’ valami:

És felel rá bátyja: «Oh neked mátkád van;
Neked élni kell még, hosszan, boldogságban,
Lásd én úgy maradtam, mint szedett szõlõág,
Az én mátkám meghalt: a székely szabadság.»

««Halljunk mind a ketten!»» egymást átölelik,
Anyjoknak kebelén nyugosznak fejeik,
Anyjok tébolyodva kiáltja szüntelen
«Melyiket szeretem, melyiket szeretem!»

Elnémult a börtön, csak sírás hallatott,
Az anya, a fiu, a pap imádkozott,
Villog már a pallos, elõbb lép a hóhér
Porkolábtól rabot, anyától fiut kér.

«Nincs, nincs, nincs! csak egy van, csak egy, egyetlen egy!»
Sikolt Pókainé és szíve megreped.
Péter átölelve tartja és nem látja,
Hogy’ suhan ki gyorsan a hóhérral bátyja.

«Hol van János bátyám, hol van? Mondjátok meg!»
A bús atyafiak könnyekkel felelnek.
Kiáltás hangzik fel a vérpad lépcsején:
«Temess anyám mellé s élj boldogul, öcsém!

1851