EGY RÉGI UDVARHÁZ.

Vén udvarház egy kis falu végén,
Puszta falak, düledezõ kémény;
Úgy áll ott az útra kihajolva,
Mintha csak egy öreg koldus volna.

Pedig egykor, nem is olyan régen,
Tisztes úr volt az egész vidéken,
Nyilt kapuja hívta a vendéget,
S nem egykönnyen ment el, ki belépett.

Kapuja nincs, gyepes lett a járt út,
Gyalog ösvény a fû közé elbútt,
Egy kis erdõ az udvar sok gazza...
Hova tünt el a jó szivü gazda?

Nem lelhette honját a hazában,
Messze bolyong nagy Törökországban,
Vissza se’ lõ, jobb is neki már ott,
Itt hazája, háza összeomlott.

Hazáját hogy veszély fenyegette,
Régi kardját õ is felkötötte,
S mintha nem is ötvenéves volna,
Felkapott egy tüzes huszárlóra.

A fiát is elvivé magával,
Együtt néztek szembe száz csatával;
Fia elhullt, õ maga is vérzett,
De lelkében mélyebb sebet érzett.

Neje, lyánya búban tölti napját,
Várja férjét, várja édes apját,
De csak nem jõ, a helyett egy éjjel
Im kozák had száguld szerte-szélyel.

Egy csapat ez udvarházhoz téved,
Kifoszt, megöl úrnõt és cselédet,
A házat is nyomban rá felgyujtja,
Vér is, láng is a vad kozák utja.

Igyen lett rom a vén udvarházból,
Három éve immár, hogy ott gyászol;
Napról napra, jobban õrli a bú,
Omladozik, ha erõsebb szél fú.

A teremben, hol egykor vigadtak,
Most denevér, vércse, bagoly laknak,
Az se’ lakik a szélsõ szobában,
Törmelékén bodza nõ magában.

Jobb idõbõl csak a vándor fecske,
Régi fészkét aki fölkereste,
S megtalálva egy zugolyban épen,
Most is vígan fecseget, mint régen.

De akadt a háznak új barátja
Ihszalag, moh, vadszõlõ megszánja,
Hû részvéttel öleli át karja,
S mély sebeit fris zölddel takarja.

Takard, takard!... Vajha így elfödné
A remény is, sarjadva fris zölddé,
Honfi sebünk, annyi gyász-emlékünk,
S ígérhetne szebb jövendõt nékünk!

1852