A SELLŐ.

Duna partján, holdvilágon,
Fûzfa árnyán, zöld fûágyon
Ifju nyugszik szunnyadozva,
Kedvesérõl álmadozva,
S nevét lágyan sohajtozza.

Reng a hullám, leng a szellõ,
Örvényébõl kél a sellõ;
Uszva, játszva fordul, hajlik,
Örvény habja egyre zajlik,
S hívó édes ének hallik:

«Ébredj ifju, ébredj immár!
Szeretõdnél szebb leány vár,
Én vagyok az, sellõ vagyok,
Érted élek, érted halok,
Örökre a tiéd vagyok.»

Ifju ébred, hallja, nézi,
Elfogódik szíve, érzi.
Rá-rá gondol kedvesére,
De a sellõ énekére
Fel-felgyúlad ifju vére.

«Jöszte hozzám a Dunába,
Fényes kristály palotába,
Liliomos, lágy mohágyon
Võlegényem’ csókra várom,
Nyugtom csak veled találom.»

Fürtjén a hold fénye játszik,
Szép alakja szebbnek látszik,
Amint forgó táncát járja,
Fehér karját ki-kitárja
S võlegényét hivja, várja.

És az ifju immár menne,
Võlegénye, rabja lenne.
Im de óva száll elébe
Kedvesének szende képe,
S megrezzenve visszalépe.

«Mily hideg vagy, võlegényem,
Csak egyetlen csókod’ kérem.
El kell válnom, int az óra,
Hajolj hoznám csak egy szóra,
Csak egy csókot bucsuzóra!»

És az ifju küzd magával,
Gyönyörével, bánatával,
Küzd hiába, vonja, hajtja
Sellõ hangja, fordulatja,
Kérõ, könnyes arculatja.

Reng a hullám, leng a szellõ,
Átölelte már a sellõ,
Ifju szívén kín nyilallik,
Örvény habja egyre zajlik,
S a haldokló jajja hallik.

1873