A SZOLGÁLÓ LEÁNY.

Megy sietve, majd megáll az utcán
Egy fiatal, kék szemü, szép kis lyány,
Nem kisasszony, csak szolgáló,
Asszonyának bevásárló,
Nagy kosár a karján.

Jobbra, balra, mindenütt az utban
Annyi minden, annyi szép és uj van
Magas házsor, fényes fogat,
Ékszer, bársony, dús kirakat
El-elnézi hosszan.

Mind hiába, fel nem vidúl képe,
Nem amit lát, más forog eszébe’:
Kis falucska, erdõk lombja,
Hegyek, völgyek, nyáj kolompja
S annyi szép emléke.

Siet is már, de amint befordúl,
Temetésre im tenger nép tódul;
A fény a gyászt felülmulja,
A szegény lyány megbámulja,
És könnye kicsordúl.

Neki is az atyja halt meg nem rég,
Alig maradt mivel eltemessék;
Terhére nem akart válni
Jó anyjának s ment szolgálni,
Szive most is fáj még.

De megkésett s átcsap egy szük közön,
Kapualjból egy ifju úr köszön:
«Ej beh szép vagy, édes rózsám,
Jõj be csak egy szóra hozzám,
Szeretlek, esküszöm!»

«Nincs más baja?... Ejnye hagyjon békét!»
S a futásban leli menedékét,
Vissza sem néz, de szemébe’
Harag ég, és kendejébe
Rejti pirult képét.

S el-elgondol kedvesére, messze
Mikor lesz az, hogy nõül vehesse?
Õ is árva, õ is szegény,
A faluban szolgalegény,
Messze lesz az, messze!

Sirhatnék, de azért még se’ búsúl,
Régi dala ajakán megújúl;
«Lesz még virág a rózsafán,
Egymást mi is meglátjuk tán!»
Mosolyog s felvídúl.

Kedves leány, tartson Isten épen,
Soh’se feledd Buda-Pest ködében
Falud’, anyád’, szeretõdet
S boldog szívvel öleld õket
Annak idejében.

1877